A „kiábrándult fideszesek” helyett a kiábrándult ellenzéki szavazók döntötték el a választást.

Az országgyűlési választás eredményének kialakulásában nem a Fidesz táborának mérsékelt bővülése volt a döntő, hanem az, hogy az ellenzék 2018-hoz képest nemhogy növekedni nem tudott, de egyenesen elveszített több mint 850 ezer szavazót. Ez a brutális veszteség leginkább abból adódhat, hogy a 2018-as Jobbik-szavazók túlnyomó többsége nem támogatta az ellenzék közös listáját, sőt valószínű, hogy a szavazatvesztés nemcsak az egykori jobbikosok körére terjedt ki. Ebből is következik, hogy a hatpárti ellenzék a felelősséget a vereségért nem háríthatja kizárólag az elnyomó Orbán-rezsimre vagy a „külsős” ellenzéki miniszterelnök-jelöltre. Az ellenzéki pártok szereplőinek szembe kell nézniük a belső okokkal is, a saját felelőséggel, a stratégiai hibákkal, hiányosságokkal és alapkérdésekkel, mert ha ez elmarad, esély sem lesz a kiút megtalálására.

Az eredmény: K. O.

Az előválasztás siker, egyszersmind komoly figyelmeztetés az ellenzék számára. Siker, mert várakozáson felül alakult a részvétel, és mert az egyéni jelöltek aránya a pártok előzetes várakozásának megfelelően alakult, így nem borult fel közöttük a kényes egyensúly. Figyelmeztetés ugyanakkor, hogy az eredmény az ellenzék mély tagoltságát is jelzi, amely főként a miniszterelnök-jelöltekre leadott szavazatokban és a második forduló kampányában tükröződött. Ez azt vetíti előre, hogy az ellenzéki együttműködésnek erőn felül kell majd teljesítenie a 2022-es országgyűlési kampányban, ha azt akarja, hogy minden nem fideszes szavazó felsorakozzon a közös miniszterelnök-jelölt mögött. Veszély továbbá, hogy kisebb vidéki településeken továbbra is gyengének látszik az ellenzék mozgósító képessége, márpedig a leginkább meghatározó választókerületekben az ezeken a településeken élőkön múlik majd a jövő évi parlamenti választás eredménye.

Thilo Sarrazin Németország felszámolja önmagát című könyvének megjelenése óta Európa nagy befogadó országaiban a legmagasabb politikai szintre emelkedett a bevándorlók társadalmi integrációjáról szóló - amúgy korántsem új keletű - vita. Az elmúlt hónapokban Angela Merkel, David Cameron és Nicolas Sarkozy egyaránt a „multikulturalizmus kudarcáról" beszélt, miközben az arab országok válsága tovább erősíti Európában a fokozódó iszlám bevándorlástól való félelmeket. Mindennek nyilvánvalóan nem Sarrazin nagy közönségsikert aratott műve az oka. A könyv inkább csak jelzés, amely azt mutatja, hogy a migrációpolitikai döntéseket meghatározó közhangulat azonos irányba tolja a politikai szereplőket, noha a különböző befogadó országokban más-más gondokkal küzdenek a vándorlásügy terén, valamint az egyes országokon belül is eltérő az egyes migránscsoportok helyzete, ahogy nagy különbségek lehetnek bevándorló és bevándorló között is. Nagy kérdés tehát, hogy ennek a problémahalmaznak multikulturalizmus-vitává egyszerűsítése elősegíti-e a bevándorlók integrációjával kapcsolatos társadalmi problémák kezelését vagy egyáltalán azok megértését.