Csak vírusos fertőzés lehet, jelentette ki a Tisztiorvosi Szolgálat, és megtiltotta, hogy bárki a butakokkal közelebbi kapcsolatba kerüljön. Ennek ellenére a butakok kerültek többségbe. A koponyával rendelkezők már ki se mertek menni az utcára, nehogy gyanúsakká váljanak eltakart agyukkal, mintha rejtegetnének valamit.

 A zárt agyúak nem tudták felvenni a harcot az egyre gyarapodó koponyátlanokkal szemben. A demokrácia törvényei szerint a többség vette át a hatalmat. Az intézkedések első lépéseként betiltották az Utazás a koponyám körül című könyvet mint az elfajzott sci-fi műfaj társadalmilag nem tolerálható szennyművét. A koponya szó szitokszóvá vált, a lexikonokból kitépték azt a lapot, ahol ez a szó szerepelt, és ha valakinél mégis épségben maradt egy ilyen könyv, azt a kötetet nyilvánosan elégették. A kockafej kifejezést sem volt tanácsos használni, mert ez a bizonyos kocka egy nem helyesen gondolkodó agyat rejthet magában.

Csak lenne több ideje. Már arra gondolt, hogy elutazik egy fél évre, a Rostot kihagyja, nem közli vele, hova megy. Ha féltékeny, igya meg a levét, Kinga nem adott okot rá. Össze sem költöztek. Ezzel is kerüli a bajokat. Egy férfival együtt lenni éjjel-nappal, sok. Vinné az idejét. Nem tudna írni. Nem tarthat szünetet, még megbánná, és összevesznének, miközben szétszálazná Rost Ferit az őszinteségével. Horkolsz, ne járj mezítláb, mert megfázol, miért nem eszed meg az utolsó falatodat, nem vettem semmit a boltban, te készíted a vacsorát, és mindig legyen sör vagy bor. Elfelejtetted? Nincs ideje felejteni, minden a fejében van, egymást taszítják a gondolatai.

Ez rosszabb, mint egy férj, jegyezte meg Ildi, Darinka barátnője, illetve talán jobb is, legalább nem zaklat, és cinkosan nevetett azzal a sok fehér fogával. Meg se kérte a kezem, ha mégis összefutunk valakivel, Bertalan úgy mutat be engem, a feleségem. Ildi csóválja a fejét, erről eddig miért nem szóltál, nem én vagyok a legjobb barátnőd? Egyébként régimódi dolog, csattant fel Ildi. És mi van akkor, amikor te alszol a Sashegyen? Ugyanaz, kuksolok egyedül a nagy házban, a balkonon etetem a madarakat, és várom, hogy jöjjön haza a pasim. Jön, de későn, hiába főzök, azt is csak piszkálja, nem éhes, ki van készülve, hajtogatja, ma már egy korrektort sem alkalmaznak a szerkesztőségben, a feltörekvő, fiatal írók még az egyes vagy többes szám használatával sincsenek tisztában, az alany és állítmány egyeztetéséről nem is beszélve.

Laci szeret piacra járni. Ha nem szeretne, már rég elvált volna Kláritól, aki egyáltalán nem szeret oda járni. Kell a friss zöldség, a jó minőségű gyümölcs, nem afféle multik által mesterségesen felturbózott, ez fontos az életminőségünkhöz, hallja naponta felesége megjegyzését. Lacinak a csarnokban megvan a kedvenc helye, illetve kofája, de ezt a szót manapság már nem nagyon használják. Ica a neve. Otthonkában áll kora reggeltől az áruja előtt, sokat beszélgetnek, a nő szó nélkül tudja, milyen portékát tegyen a kosárba. Mintha családtag lenne, tudja, mire van szükség. A férfi gyakran gondol rá vacsora közben, mintha ott ülne Ica is az asztalnál. A zöldségárus alakja, mint egy oszlop bukkan fel emlékezetéből. Azt el se tudja képzelni, mit takar a színes otthonka. Megdönthetetlen, mosolyodik el Laci, miközben Klári sortban ül le az asztalhoz, és mondja, milyen finom ez a zsenge borsó. A mosolyt főztje elismerésének gondolja. Vehettem volna egy nagyobb csokor petrezselymet, jegyzi meg Laci. Ilyesmin spórolni, szól Klári, mindennap elmondom reggel, mit és mennyit kell venni. Ennyit megjegyezhetsz, sokat érsz a matekkal, ha már ez se megy, csak számítógépen tudsz dolgozni. Én állhatok talpon a rendelőben, még ebédkor se ülök le. Holnap hozz gyömbért is, erősíti az immunrendszert. Férje bólogat.

Nagyanyja sokat olvasott, a fotel mellett, ahol üldögélni szokott, a meséskönyvön kívül mindig volt két-három felnőtteknek való könyv. Írni is gyakran látta, ceruzával egy szép kis noteszba rótta a sorokat, és bárki belépett a szobába, gyorsan elrejtette. Mit írsz, nagymama, kérdezte, mert még nem ismerte a betűket, illetve csak a nyomtatottakat, ezért előle nem dugta el. Azt írom le, amire gondolok, hallotta gyakran. Ha majd megtanulsz írni, veszek neked is egy szép noteszt, és azt írsz bele, amit akarsz, nekem se muszáj megmutatnod, és lapozott, lapozott a könyvecskében. Sok lap már sűrűn tele volt írva, szép, kerek betűk sorakoztak a papíron. Szerette hallgatni a lapok zizegését.

Másik álma megvalósításához is nekikezdett. Ahogy hazaért, azonnal odaült az íróasztalához, amire napközben gondolt, abból próbált összehozni szöveget, az eddig olvasottak stílusában. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy rájöjjön, ebben a lakásban képtelen írni. Minden zaj áthallatszott a szomszédból, a vécétartály zúgása, a zuhanyozás, a gyerekek trappolása és az egyéb, folyamatosan hallható zaj. Sok időbe telt, míg adódott lehetőség, hogy kis ráfizetéssel beköltözzön egy belvárosi bérházba, egy polgári lakásba, ahogy az ingatlanos mondta. Ez a polgári szó tetszett Elemérnek, szégyellte, hogy proli családból származik, ha szülei foglalkozását kérdezték, mindig füllentett valamit.

Nézem a laptopomat. Billentyűzetén sok betű rajza lekopott, barátom megjegyezte, ezen már nem lehet írni. De lehet. Vakon. Most nem akarok vakon írni, azt figyelem, mely betűk koptak le. A magyar nyelvben a leggyakoribb betűk az E, A, T, L és az N. Amit látok a laptopon, az nem igazolja ezt a statisztikát. Első helyen az O áll, illetve már lekopott. Pontosan úgy, ahogyan Olga lelépett, három hónap után. Éjjelente leveleztünk, összeköltözés szóba se jöhetett, 21 éves bölcsészhallgatóként még a szüleinél lakott, és ezen nem is akart változtatni, az én kis, sötét kéglim nem tetszett neki. Nekem meg nagyon tetszett ez az O-val kezdődő név, és a lány még inkább, jobban nézett ki, mint egy modell, mert nem volt annyira vékony, és amikor kimondtam a nevét, abban benne volt a meglepett O felkiáltás is. Három hónap után kitörölte a címemet, a Facebookon láttam, új barátjával Lisszabonban nyaraltak. Fadot nem tudom, hallgattak-e, de Olga, most írom le utoljára a nevét, se szó, se beszéd hallgatott el.

Már a második este hazatelefonált. Mostohaanyja vette fel, csak vonalas telefonjuk volt, apját kérte a készülékhez. Hallotta az öreg ziháló lélegzését, és ahogy hallózik. Én vagyok, Edit, minden jól alakult, már kicsomagoltam és... apja tovább hallózott. Nem hallod, apa, amit mondok, van valami a vonallal, én mindent hallok, még a kis papagájom hangját is. Ki vagy? Semmit se hallok, halló, egy szót se értek, kattant a telefon. Pár perc múlva újra hívta a számot, akkor is mostohaanyja emelte fel a kagylót, nem kérdezett semmit, odakiáltott férjének: Megint az a drágalátos lányod. Apja hallózása után újból megszakadt a vonal.

Másnap ugyanez történt, apja ekkor már kiabált, nem hallok semmit! Mostohaanyja megjegyezte, nem kellene annyit zaklatni az öreget, elég bánatos amúgy is. Végre csend van a házban, mióta ketten maradtak. De apa még jól hallott pár napja, történt valami? Miért nem viszik orvoshoz? Semmi szükség erre, csak a telefonhangot nem hallja, egyébként minden a régi.

A kanálisok vizének csillogása is szúrja a szemem. A többórás repülőtéri várakozás után, késve érkezem. Nem először járok a városban, mégsem találom lefoglalt szálláshelyemet, egy hajdani apácakolostort. Sehol egy eligazító tábla, az utcanevek elmosódottak az ódon falakon, sok helyütt hiányoznak, vagy csak én vagyok túl fáradt, nagyon keveset aludtam, vakító a forróság, túl melegen vagyok felöltözve, a bőröndöm túl nehéz, alig bírom húzni a macskaköves járdán. Most nincs szemem Velence szépségei iránt. A kis kanálisok és hidak a lépcsőkkel egyformának tűnnek, nincsenek vaporettók, csak magukra hagyott csónakok tartanak sziesztát a hőségben.

Hiába keresett műanyag zacskót a kamrában, lehetőleg minél nagyobbat, szemeteszsákot sem talált. A szoba közepén, a földön felhalmozva hevertek a pulcsik, férfiingek, zakók, és néhány férficipő. Kiment a balkonra, lenézett az utcára. A járdán széttört bútorok, kiszuperált edények, képkeretek, lim-lomok. Néhányan guberáltak. Mintha neki rendelték volna lomtalanítást. Kidobhatná a dolgokat az ablakon keresztül, villant az agyába. Olasz filmek jutottak eszébe, a hangoskodás. Veszekedés. Milyen jó lenne. Veszekedni. Összeszorította a száját, felölelt egy nagy adag ruhát és úgy vitte le ezeket az utcára, ott rádobta egy kitört lábú fotelre, mintha attól tartana, elpiszkolódnak a holmik. Többször fordult. Gyalog rohant le a lépcsőn, nehogy találkozzon valakivel a liftben, és út közben arra is vigyázott, hogy amíg szaladt, a lélegzetét visszatartsa, mint a rövidtávúszók. Nem akarta érezni az ismerős illatot.