► Michael Ende – Gáspár Ildikó – Matkó Tamás: Momo. Rendezte Polgár Csaba. Örkény István Színház, január 30.

Sem a Gáspár Ildikó-féle adaptáció, sem Polgár Csaba rendezése vagy Varga Zsófia dramaturgként végzett munkája nem mutat törekvést arra, hogy legyalulja azt az egyenetlenséget, amely a Momo felnőtt- és gyermekközönségnek való rétegei között feszül. Ez a regényhű döntés egyrészt kedvez a nosztalgiafaktornak, másrészt viszont meg is hagyja az előadást a gyerek- és felnőttelőadások közötti organikus senkiföldjén, vagyis a tíz évnél meghúzott korhatár ellenére kicsit mindenkinek és igazán senkinek sem való.

► Mester és Margarita. Rendezte Bodó Viktor. Katona József Színház, december 13.

Bodó Viktor rendezett már Mester és Margaritát, a grazi színházban csaknem napra pontosan tizenöt éve volt a bemutatója. Ezúttal dramaturg sem támogatja a színpadi átiratot, Tózsa Mikolt mint „az improvizált szövegek szerkesztője” szerepel az alkotók között. Bár az előadás címe a névelőt leszámítva azonos a regényével, leveti annak a nehézkességét, hogyan adaptáljon, inkább szintézist kínál, a kiinduló anyag univerzumának élményét teremti annak abszurditásával, fekete humorával és transzcendens benyomásaival. Alig akad vendégszöveg és tágabb perspektívából utalás – az is leginkább az irodalmi folyóiratra fókuszáló jelenetekben, a kurzusművészettel kapcsolatban jelenik meg –, ez az előadás célirányosabban hömpölyög a saját közegében.

► A sárkányfutó átka. Rendezte Fábián Péter. Budapest Bábszínház, november 18.

Nem ez az első Budapest Bábszínház-előadás, amely a teljesítménykényszert vagy a szülői elvárásokat fókuszba helyezi: amikor Szofi az apja eltűnése miatt nem akar elmenni a saját sakkmérkőzésére, anyukája még azt is megpendíti, hogy mennyi pénzbe és ráfordított időbe kerültek Szofi sakkórái. A történet kezdetén sok utalást és jelzést kell összekötnie a nézőnek, amit a színészek nonverbális szinten erősen láttatnak: Spiegl Anna rokonszenves Szofijának bonyolult viszonya az anyjához és az edzőjéhez, akit Tatai Zsolt játszik mérsékelten, kedvelhetően, azt viszont nehéz összerakni elsőre, hogy az anya összejött az edzővel.

► némacsend, r.: ifj. Vidnyánszky Attila, Katona József Színház, nov. 18.

Annyira könnyű tehát gondolni valamit arról ebben a legelső pillanatban, hogy ifj. Vidnyánszky Attila éppen ebben a díszletben rendez Hamlet-átdolgozást a Katonában, hogy az már önmagában fricska. A rendező odateszi, megígéri ezt a helyzetet, és utána – ahogy a színlap száraz cselekményleírása, valamint  a közzétett olvasópróba és nyílt próba felvétele is hagyományos Hamletet, prózai színházat ígér – valami egész mást nyújt helyette. Merthogy aztán az történik, hogy valójában még csak nem is Hamlet, a királyfi itt a főszereplő, aki a túlvilági apai parancsnak engedelmeskedve mindent feldúl, majd megnyugodott kisgyerekként, apja kezét fogva totyog ki az öröklétbe, hanem a néma megfigyelő Horatio.

► Madame Tartuffe, rendező Kincses Réka, Pesti Színház, október 6.

Cs. Kiss Zsuzsanna jelmeztervezésében Udvaros Dorottyát számos találó szettben látjuk, és az előadást nyilvánvalóan az ő markáns alakítása uralja és tartja valamelyest mederben. Ez a játék egyúttal valamennyit kisimít az egyenetlenségekből is, Udvaros Dorottyától egyaránt hihető a szofisztikált érzelmi manipuláció és a trágár, agresszív harsányság, sőt még az is autentikusan hat, ahogy a Rammstein zenéjére őrjöngve gyakorol tömeghipnózist. A szereplők között egyedül Tartuffe esetében válik időről időre lehetségessé a szerep mélyebb rétegeinek, lélektani dimenzióinak felvillantása, és ekképpen még az sem kizárt, hogy egy kissé nyitva maradjon, hogy lelkiismeretlen, cinikus csaló, vagy magát is átejti az élet végességével való szembesülés elkerülésének érdekében.

► Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma, rendező: Keresztes Tamás, Átrium

A két, amúgy hangulatában, tanulságaiban, társadalmi miliőjében és világnézetében is jelentősen eltérő darabot Keresztes Tamás rendezése, Bíró Bence dramaturgiai munkája és a három színész stílusa esztergálja nagyjából illeszkedő egységbe. Németh Gábor darabja isteni erőkhöz, angyalokhoz, történelmi kontextushoz, generációs örökségekhez, erkölcshöz nyúl munícióért. Biró Zsombor Aurél darabja inkább pszichologizál, mint moralizál, a melegség kevésbé konkrét probléma, mintsem az adott, örökölt értékrendtől való bárminemű különbözésnek a szimbóluma, és a központi apa-fiú tengely mellett jóval nagyobb hangsúlyt kap a tágabb család, a testvérség, a kedvenc gyerek és a feketebárány szerepe, és itt a női szerep fő funkciója sem merül ki abban, hogy a vágy tárgya lehet.

► @LL3t4rgIA, r.: ifj. Vidnyánszky Attila, Vígszínház, szeptember 21.

Georg Büchner darabjából, a Leonce és Lénából ifj. Vidnyánszky Attila és Németh Nikolett dramaturg lazán kapcsolt átdolgozásában a végeredményben az elrendezett házasság felelősségétől menekülő, de ismeretlenekként menthetetlenül egymásba szerető herceg és hercegnő gunyoros történetéből a neveken felül leginkább csak a felnőtté válással való szembeszegülés alaptémája maradt. Középiskolában vagyunk, van hozzá minden, iskolaőr, elhízott tornatanár, ordítozó igazgató és állandó fenyegetőzés az érettségivel.

(Szálinger Balázs: Kályha Kati, r.: Rusznyák Gábor, Radnóti Színház, 2023. jan. 23.)

Sok párhuzam adódik, a háború és a spanyolnátha-járvány, a távolságtartás, a bizonytalanság és a félelem motívumai nagyon ismerősek és aktuálisak, de Rusznyák Gábor rendezése mégis kevéssé érződik erre alapozni. Hiába kerülnek váratlanul az újságba a magyar aktuálpolitikába illő kishírek, az előadás a konkrét történelmi helyzettől nem igazán rugaszkodik el, nem mond többet annál, mint hogy az ember a történelem viharának kizárólag áldozata lehet. Az is távolító erejű, hogy a jelenetek végén kimerevedik a mozgás, majd villanás látszik, mintha lefényképeznék a végszót; ennyi marad utólag mindenki tragédiájából, kétdimenziós, régi képek.

(William Shakespeare: Szeget szeggel, r.: Rudolf Péter, Vígszínház, 2023. jan. 21.)

Hiába feszeget a Szeget szeggel története erkölcsi kérdéseket, mintha mégis teljesen hiányozna innen a morális iránytű, egyáltalán nem világos, mit gondoltak az alkotók az egészről. A dráma adja magát, hogy akár férfi-nő kapcsolatokról, házasságról, szerelemről, vagy éppen a hatalomról, államgépezetről, törvényről, igazságszolgáltatásról mondjanak vele valamit – és feltehetően lenne is mit mondani –, de gyakorlatilag egyik témáról sem jelenik meg valóban markáns, a puszta szövegen túlmutató tartalom.

(Szabó Magda: Az ajtó – Szeredás Emerenc emlékkoncert, r.: Gáspár Ildikó, Örkény Színház, 2022. márc. 27. előbemutató)

Gáspár Ildikó rendezése szabadfordítás egy másik műfaj nyelvére, és a történet ezzel ledobja adaptációmivoltának minden nehézkességét. Az előadás még az írónő szemszögéből elbeszélt regény bűntudatos, egyszerre vezeklő és szenvelgő emlékműállítás jellegét, sőt annak visszásságát is megtartja, továbbviszi, közben pedig az emlékmű tárgyát és túlvilági címzettjét, Szeredás Emerencet minden szentimentalizmus nélkül mutatja fel mint megemlékezésre érdemes személyt.

(Aiszkhülosz–Szophoklész–Euripidész: Élektra, r.: Szőcs Artur, Miskolci Nemzeti Színház, március 9.)

Nem egyetlen markáns értelmezést kapunk tehát, inkább egy sok különböző aspektusból álló, több oldalról felvillantott, nem egyértelműen megítélhető Élektra lép a Miskolci Nemzeti Színház színpadára. Ugyanez igaz a főbb szereplőkre is. Szőcs Arturt azonban, úgy tűnik, mégsem a családi átok, és így az egyes szereplők vagy a testvérpár sorsa foglalkoztatja leginkább, hanem az, hogy milyen lehet ebben a városban élni, erkölcsileg leszerepelt, bűneiket nem is takargató, megdönthetetlenségükben mégis biztos vezetők alatt.

(Martin McDonagh: A koponya, r.: Zayzon Zsolt, Thália Télikert, február 24.)

A koponya szereplői és a kapcsolatrendszereik eleve a fasorban sincsenek mondjuk a Vaknyugat Káin–Ábel testvérpárjához vagy akár a Leenane szépében az anya-lánya kapcsolat szörnyű, szimbiotikus komplexitásához képest. Ezért aztán bármennyire felvillanyozóan morbid is a történet a faluról, ahol a sírhelyek véges kapacitása miatt rendhagyó megoldást vezetnek be, mégis vértelen és lassú, viszkózus lesz az előadás.

(Pisztácia és mogyoró [Werner Schwab: Népirtás, avagy nem funkcionál a májam], r.: Zsótér Sándor, Vörösmarty Színház, Székesfehérvár, febr. 9.)

A Pisztácia és mogyoró az osztrák eredetit követve Népirtás, avagy nem funkcionál a májam névre hallgatott Szajbély Mihály fordításában; a címcserét illetően úgy tűnik, inkább a cím van azért a jelenetért, amely csattanószerűen megmagyarázza, és nem fordítva. Az eredeti cím bizarr volta sokkal közelebbi kapaszkodót kínál a nézőnek, az elpasztellesített Pisztácia és mogyoró cím alapján nehéz lesz felkészülni arra, hogy a darab központi motívuma a gyűlölet, és bár Zsótér Sándor rendezésében sokat tompít a látottakon az absztraháló ábrázolás, az emberi mocskosság témái között nemcsak alkoholizmus és emberölés akad, hanem vérfertőzés és szexuális abúzus is.

(Dante: Pokol, előadja: Gyabronka József, Katona József Színház / Narratíva: A NEGYEDIK – Dante Pokla, rendező: Hegymegi Máté, Jurányi Ház)

Hegymegi Máté pokla nem az a pokol – ez a pokol minden furcsaságával és szörnyűségével együtt is gyanúsan emlékeztet a földre. A bűnhődés pillanata pedig üt, és érzékeny pontot talál: jól bevitt találat a befejezés.

(Anton Pavlovics Csehov: Sirály, r.: David Doiasvili, Vígszínház, jan. 12.)

A hatáskeltés nyilvánvaló alkotói szándéka és annak rutinos kikényszerítése ellenére többször lankad az érdeklődésem. Nem érződik egyértelműnek, hogy tényleg van-e annyi tartalom a felpuffasztott vizualitás mögött, de ha ez a sokszor inkább hatásvadász, mint hatásos látvány arra indít, hogy keresni kezdjük a mögöttest, ott valószínűleg már működik valami.

(Teremtmények, Katona József Színház, Kamra, r.: Tárnoki Márk, 2021. december 17.)

Végül is az, amit Tárnoki Márk feltehetően mondani akarna, elkallódik abban, amit mutatnia sikerül, és kérdéses marad, hogy miért érdemes végignéznünk ezt a szándékoltan megterhelő, sőt sokszor szándékoltan visszataszító előadást – mert az, hogy Rába Roland valóban emlékezetes és kiváló alakítást nyújt benne, önmagában azért még nem tűnik egyértelműen elégségesnek.

(Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem, Orlai Produkció–Jurányi, november 19., Patrick Marber: Közelebb, Thália Télikert, december 11.)

Szikszai Rémusz rendezése többet beszél a majdnem felnőtt gyerek magára hagyottságáról, mint a szocialista Románia megnyomorító diktatúrájáról. Fontos ezért a befejezés, amikor Johanna már felnőttként, telefonon mond mesét a távol lévő gyerekeinek: a tudatos anyaság talán begyógyíthatja a gyerekként kapott sebeket.

(Fábián Péter: A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda, Budapest Bábszínház, 2021. november 22.)

Mind A Da Vinci-kód, mind A Pendragon legenda misztikumhoz való viszonyulására egyformán jellemző (bár ezt Szerb nyilván szofisztikáltabb szinten művelte), hogy alapvetően racionális, szkeptikus beállítódású szereplők kezdenek kissé mágikusan reménykedni az irracionálisban anélkül, hogy ennek irracionalitását szem elől tévesztenék, és ezt végkicsengésként mégis nyitva hagyott, kissé misztikus befejezés zárja. Fábián Péter ezzel szemben természetfelettit, alkímiát, valódi kísérteteket és évszázados titkokat ígér, azonban ezeket a bizsergető zsánerígéreteket értelemszerűen nem tudja beváltani, ezért a lezárást végül is egy józanul realista, eszméjében szép, ám kimondva sziruposan csengő tanulságban oldja meg.

(Paolo Genovese: Teljesen idegenek, tatabányai Jászai Mari Színház, 2021. november 5.)

Szikszai Rémusz rendezése végső soron határozottan leteszi a garast amellett a könnyű szentencia mellett, hogy az őszinteség elrontott dolgokat is helyrehozhat, és a leghétköznapibb hazugságok is pusztítanak. Ez a határozott állásfoglalás ezúttal úgy tűnik, épp a Teljesen idegenek történetének árnyaltságából, komplexitásából töröl ki valamit.

(Szomory Dezső: Hermelin, Miskolci Nemzeti Színház, r.: Mohácsi János, október 30.)

A Tóth Hermint, Hermelint játszó Mészöly Annával közös jelenetekben viszont nincs kivetnivaló, a kettejük közötti feszültség olyan destruktív szerelemként jelenik meg a színpadon, amelyben nem lehet sok semmilyen túlzás (esetleg a brutális korkülönbség). Mészöly Anna jelenlétében benne van az a még naivavonásokat hordozó, izgalmasan kesernyés, vibráló fiatal nő, akiről el lehet hinni, hogy évek után is az őrületbe bírja kergetni a férfit. Erről a Herminről nem derül ki világosan, mi mozgatja, de még impulzív kirohanásai is önazonosnak, kongruensnek tűnnek.