► Aaron Blumm: Ki ölte meg a Tö­­rök Zolit? Életjel Kiadó – Kal­lig­ram Kiadó, Szabadka–Budapest, 2022, 112 oldal, 3500 Ft

Az elején olvashatjuk: „Kelleni fog a szövegben egy kígyó.” (9.) A következő lapon az elbeszélő elárulja, hogy nem akar semmit sem kezdeni a kígyóval, „csak legyen itt, kússzon végig a sorokon” (10.). Persze, végig is kúszik, mint ahogyan a tevés ember is újra meg újra felbukkan, hol fogóval kotorászik az elbeszélő szájában, hol láncra verve vezeti a sivatagban.Haláltánc lehetne a legpontosabb műfaji megjelölése ennek az apró részekből összeálló-széteső történetnek, hiszen a legdominánsabb vágyak, motívumok benne a halál és a szerelem. Álmok, látomások, vágyak, fantáziák, szervezik a szöveget, benne a széthulló, egymásba kavarodó identitásokkal, a nevek misztériumával, melynek a végén az olvasó úgy érezheti, ő ölte meg Török Zolit, de ő az áldozat is.

► Witold Szabłowski: Így etesd a diktátorod. Fordította Petneki Noémi. Prae Kiadó, Budapest, 2022, 277 oldal, 3990 Ft

A diktátor is ember, vagy legalábbis úgy néz ki. Van feje, keze, lába, de szíve az nincs. Viszont szája, az van. Meg gyomra is. Szeret enni, sőt, szeret jót enni. S mivel diktátor, megteheti, hogy országa legjobb ételeit készíttesse el magának országa legjobb szakácsaival. Akkor is, ha a nép éhezik közben. A diktátornak főzni különleges feladat, amit ritkán vállal önszántából az ember – bár van erre is példa. A szakács éppúgy ki van szolgáltatva a diktátor kénye-kedvének, mint bárki más, sőt állandó félelemben élhet, hiszen a diktátorok folyamatosan attól rettegnek, hogy megmérgezik őket.

► Garaczi László: Weszteg. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022, 122 oldal, 3499 Ft

De nemcsak a Wünsch híd, hanem az Arc és hátraarc is megidéződik egy parafrázis erejéig Sybille szólamában: „csitul a hullám, kilapul a görbe, és még csak negyed három” (66.), mely a katonaregény emlékezetes zárómondataként így hangzott: „leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy” (166.). Vagyis ‒ ahogyan ez Garaczinál megszokott ‒ az életmű egyes darabjai egymással is párbeszédbe lépnek, meg-megidézik egymást.

A lemur szemében azonban még sosem ült „eszelős szomorúság”, és a világ sem esett szét még ennyire. Bomlás, bizonytalan identitások, a virtuális tér félelmetes tágassága, a vírus fenyegető jelenléte, a kapcsolatok kiüresedése, bezárkózás és magány jellemzi ezt a szövegvilágot, amit csak még nyomatékosabbá tesznek Sybille repetitív, apokaliptikus látomásai.

► Térey János: Szükséges fö­lös­leg. Összegyűjtött interjúk. Szer­kesztette Darvasi Ferenc. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 818 oldal, 7999 Ft

Szóba kerül az interjúkban a politika, a közélet, a kultúrpolitika is, melyről ‒ nem meglepő módon ‒ nagyon lesújtó véleménye van. 2014-ben még azt nyilatkozza, hogy „nem hiszek a magyar kultúra fanatikus kettédarabolásában, viszont az egységes, közös értékeket is magáénak tudó kultúrában igen. Abban is, hogy vannak olyan emberek, akik ezt a szerencsétlenül kettétört magyar világot össze szeretnék kovácsolni még a mi életünkben. A hídemberekben hiszek” (426-7.). Magát ugyan kevésnek látja ehhez a szerephez, de azt állítja: „radikális megbékéléspárti vagyok” (500.), aki elmegy mindkét oldal rendezvényeire, szóba áll és dolgozik mindkét oldal képviselőivel, hiszen csak az emberi és a szakmai minőség számít neki. 2018-ban azonban már ezt állítja: „A párbeszédben hiszek, de a hídemberszerep mostanra ellehetetlenült. […] Mindez mára illúzióvá vált, tíz éve nem ezt mondtam volna” (714-5.).

► Cser Kovács Ágnes: Zárvatermők kertje. Kalligram Kiadó, Budapest, 2022, 214 oldal, 3500 Ft

A normális családi életre (ma úgy mondanánk: konfliktuskezelésre) való alkalmatlanságot a fő elbeszélő édesanyja is örökölte. Házassága a férjével meglehetősen viharos, óriási veszekedéseket, drámákat, pszichiátriai kezeléseket nagy megbékélések és szeretkezések követnek, s mindeközben senki mással nem foglalkoznak, csak egymással és saját magukkal. A két gyerek itt is úgy nő fel, ahogy éppen sikerül. Ehhez pedig szerencsére is szükség volt, hiszen a gyereket akár el is találhatta volna az a két és fél kilós hamutartó, amit az apja elhajított, és csak egyetlen centire az arcától röpült el. A történet vége felé írja az elbeszélő, hogy „el kell temetnem az apámat” (198.), amit akár metaforikusan is érthetünk, hiszen az utolsó oldalon már azt olvashatjuk, hogy „apám halála voltaképpen szabaddá tett. Azt mégsem mondhatom, hogy a temetése. Mostantól mindenki élheti a maga életét. Tulajdonképpen elengedtük őt, hosszú évekkel ezelőtt. Hadd legyen semmivé újra!” (214.).

► Szeifert Natália: Örökpanoráma. Kalligram Kiadó, Budapest, 2022, 415 oldal, 4990 Ft

A három nagy játékos voltaképpen már jóval azelőtt elkezdett kísérletezni önmagán, mielőtt a Doktor és Gilda hosszas munka után megtalálta az örök élet szérumát. Figyelik a világot, az embereket és saját magukat. Hosszas beszélgetéseket folytatnak, Valter a regényén dolgozik, a másik kettő pedig egy sufniban génkutató laboratóriumot rendez be, és ott dolgozik. Játszanak. „Amikor péntek esténként összegyűltek, mindhárman mindig teljes valójukkal voltak jelen, és ebben a játékban a rengeteg szabály ellenére éppen az a játék, hogy nem játszanak.” (255.) Kísérleteznek, önnön magukkal és az idővel, melyet megpróbálnak kicselezni.

Pór Péter: Utolsó útitársak. Költők, esztéták. Kalligram Kiadó, Budapest, 2022, 235 oldal, 3500 Ft

Amikor Pór tanúságtételről beszél és tudásának inaktualitását regisztrálja, ebben is a melankolikus regisztert érhetjük tetten. De talán itt nem csupán a személyes tudás és az értelmezői stratégiák (vélt vagy valós) inaktualitásáról van szó, hanem egyáltalán egy létmód, egy éthosz (vélt vagy valós) inaktualitásáról. Egy olyan éthoszról, melyről talán a Fodor Gézáról szóló esszében ír a legszebben. A megvesztegethetetlenségől: „a művészetről, a művészet elvi normájáról kidolgozott elképzelésében volt megvesztegethetetlen; és annak viszont, aki valamennyire közelről élte meg vele az évtizedeket, az elképedés határán kellett felismernie, hogy mindenekelőtt és mindenekfölött ennek a professzionális magatartásnak a kialakításában volt megvesztegethetetlen”. (210.) Még akkor is, ha azt tartotta, hogy Európa ezen részén nincs semmi „életkultúránk”, és tökéletesen bizalmatlan volt a magyar társadalommal és a modern világgal szemben.

Vass Szabolcs: Rokon Ilonka evan­géliuma. Terék Anna, Szerb­hor­váth György és Rácz Krisztina utó­szavával. Forum Könyvkiadó, Új­vi­dék, 2021, 180 oldal, 690 szerb dinár

Az írásmód kifejezetten a beszélt nyelv visszaadására törekszik, melyben sajátos, vajdasági kifejezések éppúgy szerepelnek, mint a kiejtést hűen tükröző fordulatok (például „Naafeneegyemeg / főellett a macska a pallásra”), vagy trágárság. Tudatos az eltérés az irodalmi nyelv normájától, és ettől is olyan ismerősek ezek a fordulatok, hiszen manapság a nyelvhasználat is átalakulóban van: már sem a beszélt, sem az írott nyelvben nem érvényesül olyan szigorú normativitás, mint régebben, és sokan írásban is a beszélt nyelvet adják vissza fonetikusan. (Lásd például a Bëlga Mivót című számát.)

Moesko Péter: Őszi hó. Kalligram Kiadó, Budapest, 2022, 294 oldal, 3990 Ft

Ha a kortárs trendek között szeretnénk elhelyezni az Őszi hót, akkor a „magánéleti próza” kifejezés juthat eszünkbe, mely megalkotója, Görföl Balázs szerint „a társadalmi érzékenységtől és a történelmi múlt feldolgozásától elfordulva a magánélet privát tereiben és jelen idejében játszódik, realista kóddal és az artisztikus nyelviség mellőzésével”. Továbbá ezekben a szövegekben rendszerint van egy fiatal főszereplő, és a cselekmények az ő figurája köré rendeződnek. Az elbeszélő többnyire egyes szám első személyű én-elbeszélő, és az olvasó joggal gyanakodhat az önéletrajzi kód jelenlétére.

Takáts József: Átrendeződések. Kalligram Kiadó, Budapest, 2022, 199 oldal, 2990 Ft

Kritikusi gyakorlatának egyik alapjellegzetessége a személyesség; kiáll a placcra és vállalja, hogy én ezt most így gondolom, ezért meg azért. Nem vonul obskúrus elméletek fedezékébe, hogy a szakzsargont mantrázva tudja le a kötelező köröket (hálistennek, ez a kritikusi magatartás kiveszőben is van már), hanem vállalja a személyességet, sőt, úgy tűnik, a kritika elengedhetetlen feltételének is tartja. Ahogyan a nem túl jó emlékű kritikavitában is az ízlésre hivatkozva bírálta a kizárólagosan elméleti alapon „bíráló” kritikai gyakorlatot. Az ízlés nála nemcsak esztétikai, hanem morális fogalom is, és valamilyen ideális közösség hozzájárulását hordozza. Az ízlés továbbá gyakorlati tudás, mely nem mindig tanulható, bár természetesen nem arról van szó, hogy elvetné az elméleti felkészültséget, hanem arról, hogy ezt önmagában nem tartja elégségesnek.

Kollár-Klemencz László: Öreg Ban­da. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2021, 358 oldal, 3999 Ft

Az eredetileg a gyerekkorát elmesélni szándékozó szerző így vágott bele családjának a történetébe. Csakhogy egy család története mindig az adott korszaknak a története is, ami azt jelenti, hogy rengeteg anyagot kell beledolgozni. Itt ráadásul egészen speciális tudásról van szó: egy sváb közösség és zenekar mindennapi életéről, kultúrájáról. Az étkezési szokásokról, az ünnepekről, a családok érzelmi háztartásáról, a ruhaviseletről, a boldogulási lehetőségekről, a történelem embert próbáló fordulatairól, és persze, a zenéről. A fligliharniról, a helikonról, a baszfligliről, a játszott nótákról, és az alkalmakról, amelyekre a zenekart hívni szokták.

Sandra Kalniete: Báli cipőben Szibériába. Jávorszky Béla for­dí­tása. Magyar Napló Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 353 oldal, 3000 Ft

Kalniete szülei és rokonai visszaemlékezéseire, hivatalos dokumentumokra, történelmi adatokra támaszkodik. A családja sorsa szorosan összefonódik Lettország történelmével; a két világháború közötti békeévekkel, a szovjet, a német majd ismét a szovjet megszállással. Az első megszállás kezdete 1940. június 17. volt, amit valójában alig lehetett észrevenni az első időkben, hiszen nehézkesen terjedtek a hírek. A Szovjetunió ultimátumot intézett a lett vezetőkhöz: „Lettországnak ellenállás nélkül meg kell adnia magát, hogy megkíméljék a népet a felesleges véráldozattól”. (26.) Továbbá haladéktalanul új kormányt kell alakítani, mely „képes megbízhatóan szavatolni a szovjet-lett kölcsönös segítségnyújtási szerződés megvalósítását” (28.), és engedniük kell a szovjet fegyveres erők szabad mozgását az ország egész területén. (Egy újabb Oroszország által kirobbantott háború árnyékában különösen hátborzongató ezt az ultimátumot olvasni, hiszen a nyugati világ és Ukrajna is hasonlóval szembesült.) A megszállás után 34 nappal, 1940. augusztus 5-én Lettország már a nagy Szovjetunió tizenötödik szövetséges állama volt.

Szerbhorváth György: Nem tudták, hogy tudják. Vajdasági magyar valóságirodalom (1945–1990). Kal­lig­ram Kiadó, Budapest, 2021, 438 oldal, 3990 Ft

Szerbhorváth hosszas elemzéseket szentel annak, hogy mit is jelent a vajdasági magyaroknál a fenti „relatíve jól ment”. A jugoszláv kontextus – a Coca-Cola szocializmus című fejezetben olvashatjuk, hogy 1945 és 1951 között 3.777.776 embert tartóztattak le és 686.000 embert likvidáltak az 1948-as népszámlálás szerint 15.772.098 lakosú Jugoszláviában. Elborzasztó szám, és máris kétségessé válik, hogy mit jelent a „jól ment”. A dolog másik oldala azonban az óriási mértékű társadalmi mobilizáció, az analfabétizmus csökkenése, az ingyenes egészségügyi ellátás, a nők szerepének megváltozása – vagyis a modernizáció és az emancipáció, melynek a magyarok is részesei voltak. A ’60-as évektől Jugoszláviában elérhetők voltak a nyugati tömegkulturális termékek éppúgy, mint a keleti blokk más országaiban tiltott filozófusok, szociológusok művei. Ezekben az időkben „az anyaországgal való kapcsolatépítés fő pillérévé az árucsere, a csempészés vált” (66). A magyarok tehát részesültek a jugoszláviai általános fejlődésből, de a magyar kultúra mégis zárvány maradt, nem sikerült érvényesülnie a soknemzetiségű országban, melynek olyan kulturális csomópontjai voltak, mint Belgrád, Zágráb vagy Szarajevó.

Jáchym Topol: Az Ördög műhelye
Pavel Brycz: A pátriárkák letűnt dicsősége
Jan Novák: Betonszínű nagyapám
David Zabranský: Mindig más strandra vágyik

Dezső András: Fedősztori. Ké­mek és titkos játszmák Ma­gyar­or­szágon. 21. Század Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 425 oldal, 4290 Ft

A bevezetés tárgyszerű: Dezső ebben a magyar titkosszolgálatok különböző fajtáit taglalja: melyiket mire hozták létre, hogyan működnek, hová tartoznak. A könyv végén szintén tankönyvszerű magyarázatot kapunk arra, hogy kit hívnak kémnek egyáltalán: „a kémkedés állam elleni bűncselekmény, ezért a politikai bűncselekmények sorába tartozik, hiszen aki elköveti, az a fennálló politikai rendszernek okozhat kárt.” (414.), mint az „»idegen hatalom vagy idegen szervezet« részére történő, a magyar államnak hátrányt okozó információátadás” (416.). Az utolsó fejezetben pedig egy Kis kémszótár található, mely a könyvben előforduló titkosszolgálati kifejezések magyarázatát adja meg. Ilyenekét, mint például: „illegális hírszerző”, „operatív környezettanulmány”, „sötét hírszerzés”, és hasonlók.

Ésik Sándor: Sanyikám, én nem politizálok. Az baj, mert akkor más fog helyetted. Libri Kiadó, Bu­da­pest, 2021, 246 oldal, 3999 Ft

Kevés jobb dolog történhetett volna a magyar Facebookkal, mint hogy 2017-ben feltűnt rajta a Diétás Magyar Múzsa nevű oldal. A név elsőre furcsának, avíttnak tűnik, hiszen a diétáról már régóta nem az országgyűlés jut az ember eszébe, a múzsa pedig olyan költőknek való izé. Olyanoknak, mint amilyen Csokonai Vitéz Mihály is volt, aki a tizennyolcadik század végén adott ki Pozsonyban verses folyóiratot Diétai Magyar Múzsa címmel az akkor ott ülésező országgyűlés idején – nem túl nagy sikerrel. A Facebook-oldal nevében szereplő „diétás” jelző egyszerre aknázza ki a modern és a régi jelentést, és úgy jelentkezik be szegény Vitéz Mihály szellemi örököseként, hogy egyből ki is forgatja kicsit ezt a hagyományt.

Uršul’a Kovalyk: A műlovarnő
Veronika Šikulová: Menettérti
Svetlana Žuchová: Tolvajok és tanúk
Katarína Kucbelová: A főkötő