(Született: Wágner Emese; Ki ölte meg az apámat, Jurányi Ház, május 8.)

A francia irodalomba mintegy tíz éve betört Édouard Louis módszeresen vizsgálja a francia társadalom kisebb-nagyobb egységeit. Nem leleplezés ez, csak egyfajta szókimondás, félig-meddig fikcióba oltott (ön)analízis. (Magyarul eddig csak a Leszámolás Eddyvel című első kötete jelent meg.) Ennek a szubjektív, regényes szociográfiának a harmadik mozaikja a Ki ölte meg az apámat, amelynek színpadi adaptációja (fordította: Pallai Mara, dramaturg: Bíró Bence) egyrészt a CSET Fesztbe, másrészt a Pride programjai közé is passzol. Az életműben a coming outon már túl vagyunk (azt hinnénk, ez volt a neheze, pedig nem), de nem az az érdekes, hanem a környezet, amely a látszat fenntartása érdekében folyamatosan táplálja a szégyenérzetet.

(Marina Davidova: Museum of Uncounted Voices, Wiener Festwochen, Odeon, Bécs, május 27.)

A bakui születésű Davidova (ha hihetünk az internetnek) a kazahsztáni Karagandában született, de Moszkva után a kilencvenes évek közepétől Németországban élő színésznő, Marina Weis szájába adja a saját történetét. Egy olyan nőét, aki a Szovjetunióban nőtt fel. Akinek az orosz az anyanyelve – nem azért, mert az azeri vagy az apai örmény helyett ezt választotta, hanem mert ezt erőltette rá, a családjára, milliókra a rendszer –, az orosz irodalom a műveltsége. Aki gyerekkorától kezdve Moszkvába vágyott, mint Csehov három nővére, és ott meg is találta az identitását. És aki ettől függetlenül sokakkal egyetemben naivan örült a Szovjetunió felbomlásának, mert a gyökereit nem tagadta meg, és sokakkal egyetemben nem gondolt bele, mivel jár ez az átalakulás. Aki akkor élte meg először igazán a hontalanságát, amikor az elveszett születési anyakönyvi kivonatát pótolnia kellett, és a határőrök, hivatalok egymásra mutogattak. És aki azt hitte, ennél rosszabb már nem jöhet.

(Stanisław Ignacy Witkiewicz: Vízityúk, Katona József Színház, Kamra, május 13.)

A Vízityúk műfaji megjelölése nyilvánvaló avantgárd fricska (a szerző élt 1885-től 1939-ig), belefér egy nagy adag abszurd, egy csipet burleszk meg egy másik kiadósabb adag sűrű szürreália, mármint elvileg, mert ez utóbbi tartalom Zsótér Sándor rendezésében kevéssé bontakozik ki.

(Jean-Luc Lagarce: A várományos, Örkény István Színház, április 23.)

Olyan egyszerű lenne azt mondani, hogy ez az egész annyira ismerős, annyira magyar, de lássuk be, a beosztások és függelmek ilyetén hálója nemcsak itt és most érvényes jelenség. Nagyon úgy fest, hogy az 1990-es évek elejének vidéki Franciaországában is olyannyira bosszantóan az volt, hogy (az akkor még fiatal és pár évvel később még mindig fiatalon elhunyt) Lagarce annak ellenére fanyarul kifigurázta, hogy a darab a kultuszminisztérium és egy besançoni színház megrendelésére készült. Ascher Tamás pedig az Örkény társulatával igazi bohózatot rendezett belőle, éleset, szatirikusat, és azért úgy kanyarította, hogy azt érezzük, „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk”.

(Az istenek alkonya Csehov: Cseresznyéskert, Katona József Színház, április 22.)

A végén meg az tűnik fel, hogy meghajláskor a színészek nem fogják meg egymás kezét. Egy olyan világ peremén állnak, ahol mindenkinek megvan a maga baja, és szinte mindenkinek megvan hozzá a saját igaza is. Ahol nincsenek viszonyok, csak viszonyulások – közeledések, távolodások, súrlódások, ütközések – vannak, és ki-ki ennek függvényében helyezkedik. Úgymond, pozicionálja magát. Magát. Pont.

(A sztyeppe illata, Fővárosi Nagycirkusz, április 5., Emlékszem, „Az ég...”, Trafó, március 30.)

Ilyen felvezető után minimum virtuóz magyarságkutató mutatványokra számít az ember, de hamar kiderül, hogy mindez csak lózung, egy „vezető kulturális intézmény” naprakész ars poeticája, és A sztyeppe illata címet viselő este legfeljebb a népek barátságát illusztrálja. A (változatlanul) meglehetősen didaktikus keretjáték – amelyben a porondmester-mesélő mintha egy falusi iskolában okítaná a jóra, hitre és bizalomra, kitartásra a mezítlábas gyerekeket, akiket nem mellesleg a háború elől ide menekült ukrán artistaképző ifjú, nagyon ifjú növendékei alakítanak – persze fikarcnyit sem von le a csokorba gyűjtött számok szakmai minőségéből. És meg kell hagyni, hogy a produkciók szinte mindegyike parádésnak mondható.

(Dekameron 2023, Budapest Bábszínház, március 13.)

Őszintén szólva olyan szerteágazóan burjánzó a színpadi anyag, hogy az ember óhatatlanul lajstromozásba fullad. Mert tematikusan van itt háború, pestis, elzártság és trauma, kistérségi korrupció és ügyesen csomagolt összeesküvés-elmélet, kísértés és mánia, szolidaritás, szerelem és árulás, erőszak és gyász, csalárdság és klímaválság, túlélés és demokrácia, egy sor, a mindenkori emberiséget kivédhetetlenül érintő kérdés – az előadás nem kevesebbet akar, mint az egész világot átfogni, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy ezt nem teljesíti.

(Eugene O’Neill: Utazás az éjszakába, Stúdió K, március 7.)

A színészek igyekeznek a lehető legtermészetesebben viselkedni ebben az idegenek körülülte közelségben, úgy tenni, mintha nem vennének tudomást – akár a család – a minden léptüket figyelő szempárokról, ami többé-kevésbé sikerül is nekik. A kevésbé pedig nem rajtuk múlik, hanem leginkább a szövegen. A színlap szerint a darabot átdolgozta Laboda Kornél, húzott is belőle rendesen (és üdvösen, nagyon is kell itt a húzás; dramaturg: Barcsai Bálint), helyenként érezhetően bele is nyúlt, hogy valamicskét közelebb hozza időben, nyelvhasználatban ezt a közeget, csakhogy másutt meghagyott kifejezetten zengzetes mondatokat, mondhatni, belekezdett, de nem vitte végig. Az egyik pillanatban behúzza, a következőben kilöki a nézőt. Tulajdonképpen Fehér Balázs Benő rendezésének minden síkját ez a kettősség jellemzi: a fentebb már említett fura keveredés.

(Grecsó Krisztián: Tíz eszkimó, Katona József Színház, január 22.)

Szóba kerül a múlt feldolgozatlansága, van kis nácizás, zsidózás, libsizés és buzilobbizás a lehető legsemlegesebb társalgási hangnemben, a jól irányzott sértések mellett záporoznak az üresen negédes, azaz lekezelő megszólítások. Az online műsorfüzet azonban kissé félrevisz, ez a család és baráti kör nem bomlik meg a nézetek különbsége miatt, biztosak lehetünk abban, hogy ezek az emberek továbbra is össze fognak járni pörköltözni, szusizni és szivarozgatni, elvégre itt a pénz az úr, a veszteségek már jóvátehetetlenül megtörténtek. És mint kiderül, rendre fel is hánytorgatják őket, azzal is telik az idő. Itt nem egy kutya, hanem egy egész falka van elásva, csak hát mindenki tudja, hová és milyen mélyen, együtt hordták rá a földet, és eddig valamiért befogták a szájukat. Talán ez a leginkább kézzelfogható: az önérdekvezérelt sunnyogás.

(Maison Maeterlinck / Theater immobiel, NTGent, január 29.)

Persze az NTGentet már jó ideje nem kell bevezetni a nemzetközi köztudatba, a svájci Milo Raunak, aki 2018 óta az intézmény művészeti vezetője, mégis sikerült a korábbinál több figyelmet összpontosítania – egyebek mellett – a belga városka büszkeségeire. Mintegy öt évvel ezelőtt stábja elég határozottan indított, egy tízpontos kiáltvánnyal, amely a mai napig kint függ az előtérben. (Magyarul a szinhaz.net oldalon olvasható A jövő városi színháza címmel.)

(The Black Rider, Örkény Színház, december 21.)

Ez az az eset, amikor a rendező türelme rózsát terem: bár saját bevallása szerint Polgár Csabának is fájt egy ideje a foga erre a groteszk kisremekre, kivárta, hogy némi kiegészítéssel (azaz két vendéggel) a társulat is minden szempontból készen álljon rá. A rendezés tiszteli a fent felsorolt összes hagyományt, de még fontosabb, hogy érti őket, és egyrészt használni, másrészt a maga visszafogott, majdnem hogy puritán módján átfazonírozni sem fél.

(Petőfi musical, Nemzeti Lovas Színház, Kincsem Park, november 26.)

A Petőfi musical – és nemcsak az, hanem a hevenyészett, a megszokott kettő helyett csak egyfelvonásos művet elővezető műintézmény is – a maga nemében lenyűgöző. A beengedéskor szóló, közegidegen dzsessztől és a háttérbe beállított, részben nem is játszó papundekli díszletelemektől kezdve az egész, piros-fehér-zöld drapériákkal koreografált jelenethalmazon át a végső köszönetnyilvánításig. Nem azért, mert profi, hanem mert van valami elementáris abban, ahogy a tetszés és a szórakoztatás vágya felülír minden, a formán túlmutató, ha tetszik, intellektuális igényt.

(Nick Payne: Inkognitó, Pesti Színház, október 22.)

A cselekményt, vagy inkább helyzeteket nem érdemes itt tovább boncolgatni, mert azzal csak óhatatlanul leegyszerűsítenénk és igazságtalanul közhelyessé degradálnánk őket. Kár is túlagyalni, mert nem az a lényeg, amit a szerző elmesél, hanem ahogyan meséli: ugrásokkal, kihagyásokkal, kitérőkkel, visszakanyarodásokkal, helyenként kellemesen morbid humorral (lásd: az agytolvaj professzoréknál velő lesz vacsorára), szerteágazó barázdák mentén, amelyekből a liquor a végén mégiscsak egy helyre csatornázódik.

(Szivák-Tóth Viktor: Fényeskedjék neki, Szkéné Színház, október 28.)

A darab egyszerre túl sok és túl kevés. Túl sok benne a hatás, a már említetteken túl egy kicsit Pintér Béla is szeretne lenni – a forma közelít, de ezen a nyomvonalon haladva pár meglepő fordulat elkelne még. (A humorérzék megvan hozzájuk, a „fölöslegesen nagy szavakból” ugyanakkor lehetne lefaragni.) Mert például az egykori iskolában kézhez kapott üzenetek leginkább azzal lepnek meg, hogy nem igazán meglepőek, ugyanis a karakterek, a félelmeik és szorongásaik már jó előre megalapozzák őket – itt mintha minden túlságosan alá lenne dúcolva, be lenne biztosítva.

(Tadeusz Słobodzianek: A zseni, Katona József Színház, Kamra, október 14.)

Az előadás alcíme ennél pontosabb nem is lehetne: „a színészmesterség módszerei kilenc képben” – abszolút ezt kapjuk a Kamra színpadán. Egyrészt a színészektől: közeliben látjuk, ahogy Fekete Ernő eggyé válik a ragasztott Sztálin-bajusszal, belehelyezkedik a figurába, akárcsak Máté Gábor Sztanyiszlavszkijéba, miközben a sminkben őszítik a szemöldökét.

(Solness, Örkény Színház, Stúdió, október 7.; Hedda Gabler, Katona József Színház, október 16.)

A két, szinte egyidejű, fővárosi Ibsen-premier egyikében egy férfi/három nő a felállás, a másikban egy nő/három férfi. A háromszög még működőképes lenne, sőt stabil, de ennyi aspiráns már sok mindenkinek; egyet valahogy el kell engedni, vagy békében, mert jött helyette más, vagy durván, uralhatatlan, szenvedélyes bosszúvággyal. Gáspár Ildikó Solness- és Székely Kriszta Hedda Gabler-rendezésének mások a tétjei és a hangsúlyai, mégis sok a közös bennük.

(Kárpáti Pál: Hogy a barátaim egyszer végighallgassanak, Trafó Klub, szeptember 6.; Fajankó, Füge Produkció – Maszk Egyesület, Jurányi Ház, szeptember 20.)

A két program természetszerűleg össze-össze kapcsolódik: egyrészt van átjárás, továbblépés egyikből a másikba, másrészt az alkotók néha akaratlanul is rácsatlakoznak egymásra, ahogyan ezt az ősz első Staféta-bemutatójával Kárpáti Pál is teszi. Bár lehet, hogy csak az alagsori Trafóklub szelleme volt rá olyan hatással, hogy – az azóta már a Stafétában is teljesített – Kelemen Kristóf 2016-os TITÁNium-előadásához (Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk) hasonlóan hosszú és fura címet adjon „társas monodrámájának”: Hogy a barátaim egyszer meghallgassanak.

(Catwalk Concert Productions & Soharóza: Keleti blokk, Trafó, szeptember 9.)

Ezzel az előadással kapcsolatban azt lenne érdemes tudni, színpad és nézőtér között megvalósul-e a nemzedékek és országok közötti dialógus, amelyet a színlap kezdeményezésként megjelöl. Az országok közötti mindenképpen, hiszen a Keleti blokk nemzetközi: magyar, cseh, szlovák (így, külön, vesszővel elválasztva) és lengyel koprodukcióban készült. Ahogy az újszülöttek számára az is kiderül belőle, hogy a múltnak ezt a szeletét ezek a népek nagyjából egységes vizuális és ideológiai környezetben élték.

(Kander–Ebb–Fosse: Chicago, Szegedi Szabadtéri Színpad, augusztus 18.)

A Lakatos által képviselt jelenség látványelemnek viszont nem utolsó, ami egy ekkora színpadon csakis jól jöhet. Van itt azonban egy kis ellentmondás: nem feltétlenül abban, hogy ő a cselekményben „vádolt” show-biz megtestesítője, az nem több kis fricskánál, sokkal inkább abban, hogy ő az egyetlen, akinek az arca megjelenik a négyezer fős nézőtér előtt a színpadi kivetítőn. Olyan előnyt kap a prózai színészekkel szemben, amire gyakorlatilag egyedül neki nincs szüksége. Másoknak időnként jól jönne, helyesebben a nézőknek, hogy a kifejező mozdulatokon kívül a mimikát is lássák. Ehelyett a fellógatott képernyőkön a daloknál szívecskék és keveset mondó feliratok villognak, a külvilágban játszódó részeknél reklámok futnak, amikor pedig a rögvalóság van színen, a cukor és a csirke far-hát árával szembesülhetünk.

(Sziget fesztivál, augusztus 11–12.)

Az idei cirkuszprogramnak – a szabadtéri színpadra helyezett kettősöket, köztük a „talajgyakorlatokat” is beleértve, amelyek az egysíkú nézőtérről, azaz törökülésben a földről nem éppen élvezetesek – vannak tanulságai, de azokat nem nekünk kell levonni, hanem a szervezőknek. Illetve a kihagyás után talán azt érdemes újratapogatni, hogy mégis kiknek szól a Cirque du Sziget.