Gergics Enikő

(Szabó Magda: Az ajtó – Szeredás Emerenc emlékkoncert, r.: Gáspár Ildikó, Örkény Színház, 2022. márc. 27. előbemutató)

Gáspár Ildikó rendezése szabadfordítás egy másik műfaj nyelvére, és a történet ezzel ledobja adaptációmivoltának minden nehézkességét. Az előadás még az írónő szemszögéből elbeszélt regény bűntudatos, egyszerre vezeklő és szenvelgő emlékműállítás jellegét, sőt annak visszásságát is megtartja, továbbviszi, közben pedig az emlékmű tárgyát és túlvilági címzettjét, Szeredás Emerencet minden szentimentalizmus nélkül mutatja fel mint megemlékezésre érdemes személyt.

Tovább

(Aiszkhülosz–Szophoklész–Euripidész: Élektra, r.: Szőcs Artur, Miskolci Nemzeti Színház, március 9.)

Nem egyetlen markáns értelmezést kapunk tehát, inkább egy sok különböző aspektusból álló, több oldalról felvillantott, nem egyértelműen megítélhető Élektra lép a Miskolci Nemzeti Színház színpadára. Ugyanez igaz a főbb szereplőkre is. Szőcs Arturt azonban, úgy tűnik, mégsem a családi átok, és így az egyes szereplők vagy a testvérpár sorsa foglalkoztatja leginkább, hanem az, hogy milyen lehet ebben a városban élni, erkölcsileg leszerepelt, bűneiket nem is takargató, megdönthetetlenségükben mégis biztos vezetők alatt.

Tovább

(Martin McDonagh: A koponya, r.: Zayzon Zsolt, Thália Télikert, február 24.)

A koponya szereplői és a kapcsolatrendszereik eleve a fasorban sincsenek mondjuk a Vaknyugat Káin–Ábel testvérpárjához vagy akár a Leenane szépében az anya-lánya kapcsolat szörnyű, szimbiotikus komplexitásához képest. Ezért aztán bármennyire felvillanyozóan morbid is a történet a faluról, ahol a sírhelyek véges kapacitása miatt rendhagyó megoldást vezetnek be, mégis vértelen és lassú, viszkózus lesz az előadás.

Tovább

(Pisztácia és mogyoró [Werner Schwab: Népirtás, avagy nem funkcionál a májam], r.: Zsótér Sándor, Vörösmarty Színház, Székesfehérvár, febr. 9.)

A Pisztácia és mogyoró az osztrák eredetit követve Népirtás, avagy nem funkcionál a májam névre hallgatott Szajbély Mihály fordításában; a címcserét illetően úgy tűnik, inkább a cím van azért a jelenetért, amely csattanószerűen megmagyarázza, és nem fordítva. Az eredeti cím bizarr volta sokkal közelebbi kapaszkodót kínál a nézőnek, az elpasztellesített Pisztácia és mogyoró cím alapján nehéz lesz felkészülni arra, hogy a darab központi motívuma a gyűlölet, és bár Zsótér Sándor rendezésében sokat tompít a látottakon az absztraháló ábrázolás, az emberi mocskosság témái között nemcsak alkoholizmus és emberölés akad, hanem vérfertőzés és szexuális abúzus is.

Tovább

(Dante: Pokol, előadja: Gyabronka József, Katona József Színház / Narratíva: A NEGYEDIK – Dante Pokla, rendező: Hegymegi Máté, Jurányi Ház)

Hegymegi Máté pokla nem az a pokol – ez a pokol minden furcsaságával és szörnyűségével együtt is gyanúsan emlékeztet a földre. A bűnhődés pillanata pedig üt, és érzékeny pontot talál: jól bevitt találat a befejezés.

Tovább

(Anton Pavlovics Csehov: Sirály, r.: David Doiasvili, Vígszínház, jan. 12.)

A hatáskeltés nyilvánvaló alkotói szándéka és annak rutinos kikényszerítése ellenére többször lankad az érdeklődésem. Nem érződik egyértelműnek, hogy tényleg van-e annyi tartalom a felpuffasztott vizualitás mögött, de ha ez a sokszor inkább hatásvadász, mint hatásos látvány arra indít, hogy keresni kezdjük a mögöttest, ott valószínűleg már működik valami.

Tovább

(Teremtmények, Katona József Színház, Kamra, r.: Tárnoki Márk, 2021. december 17.)

Végül is az, amit Tárnoki Márk feltehetően mondani akarna, elkallódik abban, amit mutatnia sikerül, és kérdéses marad, hogy miért érdemes végignéznünk ezt a szándékoltan megterhelő, sőt sokszor szándékoltan visszataszító előadást – mert az, hogy Rába Roland valóban emlékezetes és kiváló alakítást nyújt benne, önmagában azért még nem tűnik egyértelműen elégségesnek.

Tovább

(Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem, Orlai ProdukcióJurányi, november 19., Patrick Marber: Közelebb, Thália Télikert, december 11.)

Szikszai Rémusz rendezése többet beszél a majdnem felnőtt gyerek magára hagyottságáról, mint a szocialista Románia megnyomorító diktatúrájáról. Fontos ezért a befejezés, amikor Johanna már felnőttként, telefonon mond mesét a távol lévő gyerekeinek: a tudatos anyaság talán begyógyíthatja a gyerekként kapott sebeket.

Tovább

(Fábián Péter: A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda, Budapest Bábszínház, 2021. november 22.)

Mind A Da Vinci-kód, mind A Pendragon legenda misztikumhoz való viszonyulására egyformán jellemző (bár ezt Szerb nyilván szofisztikáltabb szinten művelte), hogy alapvetően racionális, szkeptikus beállítódású szereplők kezdenek kissé mágikusan reménykedni az irracionálisban anélkül, hogy ennek irracionalitását szem elől tévesztenék, és ezt végkicsengésként mégis nyitva hagyott, kissé misztikus befejezés zárja. Fábián Péter ezzel szemben természetfelettit, alkímiát, valódi kísérteteket és évszázados titkokat ígér, azonban ezeket a bizsergető zsánerígéreteket értelemszerűen nem tudja beváltani, ezért a lezárást végül is egy józanul realista, eszméjében szép, ám kimondva sziruposan csengő tanulságban oldja meg.

Tovább

(Paolo Genovese: Teljesen idegenek, tatabányai Jászai Mari Színház, 2021. november 5.)

Szikszai Rémusz rendezése végső soron határozottan leteszi a garast amellett a könnyű szentencia mellett, hogy az őszinteség elrontott dolgokat is helyrehozhat, és a leghétköznapibb hazugságok is pusztítanak. Ez a határozott állásfoglalás ezúttal úgy tűnik, épp a Teljesen idegenek történetének árnyaltságából, komplexitásából töröl ki valamit.

Tovább

(Szomory Dezső: Hermelin, Miskolci Nemzeti Színház, r.: Mohácsi János, október 30.)

A Tóth Hermint, Hermelint játszó Mészöly Annával közös jelenetekben viszont nincs kivetnivaló, a kettejük közötti feszültség olyan destruktív szerelemként jelenik meg a színpadon, amelyben nem lehet sok semmilyen túlzás (esetleg a brutális korkülönbség). Mészöly Anna jelenlétében benne van az a még naivavonásokat hordozó, izgalmasan kesernyés, vibráló fiatal nő, akiről el lehet hinni, hogy évek után is az őrületbe bírja kergetni a férfit. Erről a Herminről nem derül ki világosan, mi mozgatja, de még impulzív kirohanásai is önazonosnak, kongruensnek tűnnek.

Tovább

(Roberto Bolaño: Vad nyomozók, rendezte Kelemen Kristóf, Radnóti Tesla Labor)

A Vad nyomozók nem lett könnyű előadás, és a befogadását csak nehezíti, ha nem ismerjük az alapanyagot. A történet nem lineáris, nem is egészen érződik a valóságban játszódni, az átirat és a rendezés pedig nem  az eseményekre, inkább a benyomásokra összpontosít, beleérzési és áttekintési pontokat teremt. A magukat zsigeri realistának nevező fiatal költők úton vannak, előbb azzal a konkrét, bár részben spirituális céllal, hogy megtalálják az irányzat szellemi ősanyját, aztán inkább cél nélkül, talán közben időnként írnak is, de azért többnyire inkább szexelnek, szerelmesek, bajba kerülnek – és közben lecsiszolódik róluk is a meg nem alkuvás, ez a golyóálló élménye a saját mindenki másnál különb mivoltuknak. Kelemen Kristóf szatirikus, de együttérző rendezéséből viszont nem a nagy durranás utáni depresszió jön le, hanem ennek az elkerülhetetlensége és egyúttal az ezzel való odavetett, hanyagul elegáns, de semmiképpen sem passzív megbékélés.

Tovább

(Shelagh Delaney: Egy csepp méz, Radnóti Színház, szeptember 28., Totth Benedek: Holtverseny, Átrium–Mentőcsónak Egység, Jurányi Ház, október 2.)

A transzgenerációs minták és a „mérgező szülők” az utóbbi idők népszerű konyhapszichológia-témái, de Valló Péter rendezése más szempontból is azt mutatja, hogy rosszul öregedett ez a darab. Vélhetjük persze úgy, hogy az 1958-ban írt Egy csepp méz óta itthon nem sokat léptünk előre például a kisebbségekhez való viszonyulásban, de a homoszexualitás vagy a rasszizmus ábrázolásában azért ma elég szerény vállalásnak érződik a puszta láthatóság, ez pedig fokozottan igaz az alkoholizmusra és a fiatalkori terhességre.

Tovább

(Térey János: Káli holtak. Rendező: Dömötör András. Katona, Kamra, szeptember 17.)

A Bíró Bence dramaturggal közös szövegadaptációban és Dömötör András rendezésében egyaránt lenyűgöző ez az intarziahatás, ahogy a valóság és a különféle produkciók történetszálai, párbeszédei, illetve a környezettel való interakció, a „valóság” és a főszereplő belső világa illesztődik össze. Hol párhuzamosan fut két sík, hol éles a váltás, hol szinte áttűnéseffektet használ a rendezés a szerepösszevonások, végszavak, párhuzamok, technikai megoldások és látványelemek révén.

Tovább

(Schwechtje Mihály: Hajtűkanyar Autósiskola, Füge Produkció, Jurányi Ház, szeptember 1.)

Itt kezdődik a valódi téma: a bűnügyi köntösbe burkolt folyamatábra arról, mi mindenre képes a hatalom, hogy eltussolja akár azt is, amit el sem követett, és miként mocskolódik be szinte elkerülhetetlenül egy politikai mozgalom. Az egyetemfoglalás mint forrásanyag érezhető a háttérben, az előadás ugyanakkor egyértelműen egy valóságból kiemelt, fiktív mindenkori jelenben játszódik, ahol – mit ad isten – pont ugyanaz a társadalmi éghajlat. Az írót-rendezőt a rendszerszintű érdekli, nem a konkrét.

Tovább

(Bess Wohl: Válaszfalak, Orlai Produkciós Iroda, aug. 12.; Szokol Judit–Fabacsovics Lili: Csend-etűdök, ESZME, Szkéné, Szentendrei Teátrum, aug. 14.)

A fiatalabb testvér nyíltan meleg agglegény, drámatanár és főként drámakirálynő, Nagy Dániel Viktort nem lehet irigyelni ezért a hálátlan szerepért, amiben még a humor is gyorsan elfárad. Brian nem pusztán a filmvígjátékokban bevett kellékké vált, sztereotip meleg férfi kellemetlenül kétdimenziós skicce, hanem egyenesen rosszindulatú paródia; nehéz ebben az ábrázolásban az ún. meleglobbi színházi előretörését látni. Feltételezhetően nem rendezői döntés, hogy az ő alkalmi szexpartnerjelöltje lesz az előadás egyik legjobban integrált személyisége: inkább Rohonyi Barnabásnak sikerül bámulatosan eltalálnia az arányokat ebben a jelenetszerepben, hogy kiszolgálja a helyzetkomikumot, de mégse váljon ő is karikatúrává.

Tovább

(Márfi Márk: Telik – Egy óra az életedből, Fekete Ádám: A rét, FAQ Színház, THEALTER, 2021. augusztus 4. és 6.)

Látványos az alkotói szándék, ne tudatosan, hanem zsigerileg hassanak: a szorongás anyanyelve az absztrakt. Talán kihúznak ezek a gondosan szerkesztett mondatok valamit a néző tudattalanjából, talán nem, az ilyen előadásról már azt is jó elmondani, hogy a mélyben lappangó nyugtalanság köré húzott héj legalább elég vicces.

Tovább

(Dennis Kelly: Árvák. Rendező: Horváth János Antal. MANNA, Szentendrei Teátrum, MűvészetMalom, 2021. július 16.)

A cselekmény kulcstémaként a fajgyűlölet köré szerveződik, szereplői kétharmadrészt rendezett életű középosztálybeliek, akik híresen rossz környéken laknak, előfordulhat például, hogy a fehér családapát megtámadja az utcán egy kiskorú ázsiai banda – van tehát kézzelfogható ok másokkal szemben bizalmatlannak, sőt előítéletesnek lenni, és összezárni a hasonlókkal. Hiába készült azonban még meleg fiatalok beszámolóival keretezett videóelőzetes is, ez az előadás akkor sem szól különösebben a xenofóbiáról. A drámának is inkább csak apropót biztosítanak a társadalmi fenomének és extrém szituációk, Horváth János Antal erősen színészközpontú rendezése és a három színész makronagyítású játéka pedig nagyon megnehezíti, hogy az egyének helyén jelenségeket lássunk.

Tovább

(Beckett: A játszma vége, Caragiale–Mohácsi testvérek: Farsang, avagy ez is mekkora egy tahó! – Weöres Sándor Színház, Szombathely)

Az ürességből, ciklikus szenvedésből a végső befejezésbe vonszolódó előadásban nem a szöveg héjának abszurd nihilizmusa dominál, úgy tűnik, Zsótér Sándor rendezése inkább annak óvatos felrepesztésével az alatta húzódó egzisztenciális szorongást és abban a mélyen emberit igyekszik feltárni.

Tovább

(Harold Pinter: Hazatérés, r.: Ascher Tamás, Miskolci Nemzeti Színház, június 26.)

A Hazatérés annyiból még kíméletesebb is a nézőhöz, hogy legalább jól átláthatóan két, közérdeklődésre többnyire számot tartó témával foglalkozik: a hatalomgyakorlással és a szexszel. Miskolcon Ascher Tamás rendezése továbbá az abszurdra adott válasz gyanánt, az értelmezési kísérletek közben kialakuló kínos nyugtalanság alternatívájaként sűrűn felkínálja a röhögést is a nézőnek.

Tovább
Élet és Irodalom 2022