Be a szervezetbe
Tódor János: Börtönhakni. Dodeskaden Kiadó, Budapest, 2020, 300 oldal, 1950 Ft
Tódor azon lepődött meg először, hogy a fogház területét bejárva fegyőrt egyet se látott. Nyolcvanas évek, munkaerőhiány mindenütt, mért épp a tömlöcben lett volna másképp. A kapuban és az őrtornyokban azért az elítéltek teljesítenek szolgálatot, mert még mindig jobb, ha ők vannak ott, mintha senki sincs. Mi a szocialista demokrácia?, hangzott a korszak kedvenc találós kérdése, válasz: a munkásosztály önuralma. Mutatis mutandis Baracskán a fogvatartottak önuralma valósult meg, egyfajta demokrácia, abból is a legkiforrottabb változat, amelyet manapság illiberálisnak nevezünk.
Hungary helps
„Hogy ki merre indult a rendszerváltás után, és ki mit csinált, azt onnan lehet tudni, hogy ki milyen testsúlyt regisztrálhat jelenleg. Mert az (...) üzletemberek (...) slankok és gyorsak, a politikusok pedig erőteljesek és nehezek, hogy ne fújja el őket az ellenszél.”
Mindezt erőteljes és nehéz miniszterelnökünk mondta az R4S Consulting budapesti irodájának megnyitóján, üzenete napnál világosabb.
A kormányfői potroh kiterjedésében beállott impozáns mérvű növekmény kizárólag teleológiai szempontból értelmezhető, a télosz pedig nemcsak a haza üdve, mint gondolnók, több annál. Kormányzó urunk, mint minden igazi államférfi, az Örökkévaló kozmikus tervében vesz részt, annak megvalósulása érdekében tusakodik vitéz lovagként, vagy inkább szumóversenyzőként, ellenfeleit a dohjóból egyetlen mozdulattal kihajítván. Erő kell hozzá, de főleg testsúly, nem is kicsi, mármint erőteljes és nehéz miniszterelnökünk szerint. Nem állítjuk, hogy a történelem is őt igazolja, evvel együtt kihízott politikusokra vonatkozó példákat sorolhatnánk az öregedő Kubiláj mongol nagykántól kezdve VIII. Henriken át az olyan további illib kiválóságokig, mint Georgij Malenkov, Laurent Kabila vagy Idi Amin. Mindannyian nehezek, erőteljesek és hatalmasok voltak, persze nem annyira, mint a magyarok potrohos fejedelme, de azért eléggé.
Rizike córdobai mogyoróval
Wildschweinék Valencia központi vásárcsarnokában bóklásztak elsősorban azért, mert piacon bóklászni jó, mediterrán piacon bóklászni még jobb, hatalmas mediterrán piacon bóklászni pedig annyira jó, hogy azt már el se lehet mondani. Mellesleg a pesti nagycsarnok nagyobb, mint a valenciai, csak nem annyira mediterrán, hogy egyéb fogyatkozásairól most ne is beszéljünk, evvel együtt Wildschweinék azt is szeretik, bár nem túl gyakran látogatják. Történetünk időpontjában konkrét céljuk is volt, Wildschwein úr rizikéből, córdobai mogyoróval készülő mogyorós pirított gombára vágyott, mellé pedig a Mustiguillo nevű bodega Mestizaje nevű fehér küvéjét kívánta fogyasztani (merseguera, viognier, malvasia), és persze a pirulóban levő gombára is szándékozott löttyinteni belőle valamennyit. A merseguera amúgy jellemzően valenciai fajta, Spanyolország más régióiban nem igazán ismerik, noha komoly lehetőségek vannak benne, és ennek a küvének a jobb évjárataiban igen nagyot domborít.
Egy kis halál?
Kormányzó urunknak a Magyar Nemzet hétfői számában megjelent rendkívüli horderejű fogalmazványát mostanra nyilván mindenki elolvasta, a derekabbak be is magolták, a legderekabbak pedig idézeteket másoltak ki belőle avval a céllal, hogy azokat ügyes kezű asszonyaik falvédőre hímezzék az egész család okulását és lelki épülését támogatandó. Mindez roppant dicséretes, ennél is fontosabb azonban kormányzó urunk szavainak magányos elmélkedéseinkben való naponkénti fölidézése, átgondolása és mind mélyebb megértése, ez az, ami a mostani nehéz napokban legfontosabb dolgunk leend.
„A szellemi szuverenitásért és intellektuális szabadságért évekkel ezelőtt éppen Tusnádfürdőn megindított küzdelmünk lassan termőre fordul. A politikai korrektség, vagyis a libernyák doktrína-, beszédmód- és stílusdiktátumok elleni lázadás medre egyre szélesedik”, írja kormányzó urunk mindjárt az elején. Természetesen itt nem az ő saját szellemi szuverenitásáról és intellektuális szabadságáról van szó, bár arról is, hiszen ha kimegy Brüsszelbe, akkor ott kénytelen betartani néhány civilizációs normát, és ezt ő egyfajta szellemi rabigaként fogja fel, saját szempontjából nyilván teljes joggal. Több mint tíz éve már, hogy mindenestül lenyúlt egy európai országot, és azóta azt csinál vele, amit akar, de lám, a kontinens bizonyos részein még mindig nem ő a zsinórmérték. Ez az, ami tarthatatlan, és amit az európai, sőt világméretűvé szélesedő antilibernyák lázadás, vagy nevezzük inkább forradalomnak, hamarosan elsöpör.
Egybefésülik
Nem hullanak alá a Puskás Aréna tetejéről se hatalmas kőtömbök, se apró kavicsok, aki mást mond, hazudik. A Puskás Aréna hozzáértő, aranykezű, hazafias érzelmű mesteremberek munkája, és mint ilyen, a trianoni száz év magyar magány korszakának lezárását hirdeti. Most azért kell a tíz hónapja átadott építmény betonelemeit darabonként átvizsgálni, hogy az esetleges hibák szakszerűen, maximális körültekintéssel kijavítódjanak, más kérdés, hogy hibák nincsenek, sőt el se gondolhatók. Hogy mást ne mondjunk, ennek az objektumnak csak a tervei több mint két és fél milliárdnyi jó magyar forintba kerültek, most gondoljuk el, milyen körültekintés, micsoda precizitás, mennyi gond, figyelem és ügyszeretet fekszik azokban, hogy a beléjük invesztált szellemi energiáról már ne is beszéljünk. És akkor a kivitelezésről még szó se esett. Annak megtisztelő feladatát a Magyar Építő és a ZÁÉV vállalta magára, az első vállalat ismeretes mód Szíjj Lászlóé, akit főképp azért zártunk a szívünkbe, mert nemzetünk nagyjait ő csónakáztatja az Adrián, a másik pedig Mészáros Lőrincé, akit az egyszerű nép már csak kormányzó urunk földi visszfényeként csodál.
Lezuhanó kőtömbök? Abból az épületből, amely ilyen kiválóságok keze nyomát viseli?
Egy hektó elég
Mostantól az Európai Unió valamennyi polgára adómentesen főzheti és fogyaszthatja pálinkáját, és ezt a kontinens korábban elnyomott, jogfosztott népei egyes-egyedül a magyarok vezetőjének köszönhetik. A jó hírt az MTI adta közre, forrása pedig a kormányzó urunk által vívott pálinka-szabadságharc rendkívüli és meghatalmazott haditudósítója, Tállai András. Heroikus küzdelmünk tíz évig tartott, mint a trójai háború, avval a különbséggel, hogy most nem egy öregedő némber hazafuvarozása volt a cél, hanem a szabad pálinkafőzésre vonatkozó ősi és elidegeníthetetlen jogunk újbóli érvényre juttatása, aminek híján végképp szarul éreznénk magunkat Európában, különféle idegen népek karéjába beszorítva mi, magyar emberek. Kormányzó urunk azért küzdött egy álló évtizeden át, hogy ezt a züllött, deprimáló, méltatlan környezetet valahogy mégis képesek legyünk elviselni. Hatalmas harcot vállalt a magyar pálinkáért, ennek lett az eredménye a pálinkatörvény, a köztestületként működő Pálinka Nemzeti Tanács, sőt a pálinka hungarikummá szentelése is. Ezt megint csak Tállai András haditudósító mondta bő négy évvel ezelőtt Mezőkövesden, az országos pálinkaverseny és országos pálinkakóstoló megnyitóján, de valószínűleg azt követően, hogy felelőssége teljes tudatában végigízlelgette az egész felhozatalt. Különben nehéz volna elképzelni, mért kellett az alcsúti fejedelemnek hatalmas harcot vívnia annak érdekében, hogy tetszése szerinti törvényt hozzon, köztestületet állítson fel, vagy hungarikummá nyilvánítsa a Golf-áramlatot, a sarki fényt vagy bármi mást, ami az eszébe jut. Ha viszont megfelelő mennyiségű tömény hungarikumot veszünk magunkhoz, minden azonnal világos lesz, mint a nap. Évente és személyenként egy hektó pálinka elég, ennyi az, amennyit immár adómentesen lefőzhetünk, utána gond egy szál se. Hibbant kormányzat nincsen, csak kevés alkohol.
Akinek van
Győzelem győzelem hátán, vezérünk az ellenséget legyőzte, megalázta, sarokba térdepeltette, persze nem haragból, hanem mondhatni atyailag. Az a lényeg, hogy a tönkrevert birodalom képes legyen a hadisarcot rendben átutalni, másfelől pedig ő mégiscsak keresztény lovag, aki a csaták zajában is a felebaráti szeretet parancsát követi. Meglepő viszont, hogy eközben a másik oldalon is lobognak a zászlók és durrognak a pezsgősüvegek, annyi különbséggel, hogy ott egy olyan fogalmat ünnepelnek – megegyezés –, amely a mi vezérünknek igazából semmit se mond.Ő nem egyezkedik, nem tárgyal, nem keres kompromisszumot, hanem csatákat vív és fényes győzelmeket arat.
További különbség, hogy a belga, a francia és a holland fickó, valamint a porosz némber Európát magasztalja („We did it! Europe is strong. Europe is united!”), vezérünk pedig önmagát, viszont ő ezt komolyan is gondolja, a többieket illetően azonban lehetnek kételyeink. Hogy messzire ne menjünk, lásd a föntebb idézett lózungot, amely Charles Michel (a belga fickó) ajkát a megállapodást követő percekben hagyta el. Nagyon kimerültnek kell lenni ahhoz, hogy egy értelmes ember ilyesmire ragadtassa magát, de hát most adottak voltak a feltételek. Merkel viszont relatíve pihent állapotban jelentette ki, hogy a Magyarország ellen folyó, 7-es cikkely szerinti eljárást még Németország soros elnöksége alatt lezárják, nota bene éppen ez volt vezérünk egyik feltétele, amely ha nem teljesül, akkor igazán megharagszik.
Semmi se készül
Az a háromszázmilliárd, amelyről a frissiben beszerzett tizenhatezer lélegeztetőgéppel kapcsolatban oly sok szó esik, legyünk egészen nyugodtak, a legjobb helyre ment. Persze nem Kínába, apostoli kormányzatunk ugyan köztudottan nagyon szereti Kínát és a kínaiakat, annál azonban több esze van, semhogy háromszázmilliárdot csak úgy lazán odalökjön nekik. Lopja a pénzt a mi apostoli kormányzatunk? Igen, de egyfelől az is munka, másfelől pedig háromszázmilliárd nem aprópénz, azért még a mi legjobbjaink is hajlandók lehajolni, ha az utcán belebotlanak. Hogy mégis mekkora összegről van szó, azt a közrendű állampolgár fel se bírja fogni, de azért csak próbálkozzunk. A tavalyi év első hét hónapjában ennyi volt a magyarországi szálláshelyek összesített árbevétele. Virágzó és szépen növekvő idegenforgalom mellett, amikor a járványt még elképzelni se tudtuk volna. Vagy vegyünk egy másik, de ugyancsak ehhez a tárgykörhöz tartozó párhuzamot. Apostoli kormányzatunk tavaly márciusban határozott Magyarország öt kiemelt turisztikai térségének fejlesztését illetően, és erre az öt projektre összesen háromszázmilliárdot szánt. Tavaly márciustól egészen 2030-ig, merthogy természetesen akkor is ugyanaz a brancs fogja gyakorolni a hatalmat, amelyik már tíz éve tesz minket boldoggá. Ráadásul a Magyar Turisztikai Ügynökség, amely ezt a pénzt kiporciózni hivatott, nem szociális intézmény. Kormánypárti képviselők és ábrándos tekintetű multimilliárdosok kastélyszállóit szokta támogatni, más szóval azért van, hogy az urak a zsákmányon méltó körülmények között osztozkodhassanak. De lám, háromszázmilliárdnyi jó magyar forint akkora összeg, hogy azt még Csák Máté földjén se egyszerre talicskázzák haza, hanem apránként, ahogy finom népeknél szokás.
Retyerutyánk
Kormányzó urunk szerint a magyar emberek fejében a „Minszk” szó most a reménnyel azonos. Jó ezt tudni, ha ugyanis valamely családtagunknak gyanúsan csillog a szeme, akkor eddig azt hihettük, drogot használ, noha szó nincs ilyesmiről. Minszkre gondol és reménykedik, ennyi. Kormányzó urunk ezt a néprajzi alapigazságot a múlt hét végén tárta a belarusz publikum elé, találkozván Lukasenka nevű szaktársával, akinek szintén gyakran csillog a szeme, ám ő ilyenkor nem valamely más diktatúra fővárosára gondol, hanem a vodkára, amelyet koronavírus ellen fogyaszt, láthatólag eredményesen.
Hogy mit keresett kormányzó urunk Belaruszban, az elég nyilvánvaló, rokonszenvet, gyöngédséget, baráti szókat. Az ország és invincibilis vezetője ennél többet nem tud nyújtani. Gazdasági élete alig van, erőforrásai a nullával egyenlők, fővárosa a legborzalmasabb hely egész Európában, legalábbis a Mercer 2016-os felmérése szerint. Ebből áll Minszk csábereje, de hát kormányzó urunk beéri ennyivel is. Emlékezzünk arra, amit hat éve mondott Kazahsztánban. Amikor Brüsszelbe utazunk, nincsenek ott rokonaink, viszont amikor Kazahsztánba jövünk, itt rokonokat találunk. Mármost amennyire a kazah nép atyánkfia, annyira a belarusz is az, másfelől pedig kormányzó urunk pontosan tudja, ki a családtag, ki nem. Lukasenka a retyerutyánk, csak rá kell nézni, ahogy Abd el-Fattáh esz-Szíszi, Erdog˘an, Gurbanguly Berdimukhammedow, Hszi Csin-ping, Ilham Aliyev és Nurszultan Nazarbajev is az, Putyinról már nem is beszélve, más kérdés, hogy ezek a dolgok változhatnak, akár óráról órára is.
Jöhet a bakufu
Mária országa e vészterhes napokban mindinkább kaszárnyára kezd hasonlítani, apró különbségekkel persze. Az első különbség az, hogy a Magyar Néphadsereg laktanyáiban mindenki kapott enni, méghozzá nem havonta vagy negyedévenként egyszer, mint gondolnók, hanem naponta háromszor. Reggeli, ebéd, vacsora. Éjszakai szolgálat esetében éjszakai pótlék, sőt, bár ezt a nyájas olvasó nyilván nem hiszi el, némely alakulatnál a harcos még ozsonnának is örvendhetett. A második különbség a szellemi színvonalban áll. Pártunk és kormányunk cizelláltabb elméi kétségkívül mélyenszántó megnyilatkozásokkal nyűgözik le a nagyérdeműt, evvel együtt be kell látnunk, hogy a Magyar Néphadsereg politikai tisztjei Platónok és Arisztotelészek voltak hozzájuk képest. A harmadik különbség pedig nyilvánvalóan morális természetű. Egy hadtápos főtörzs mondta fél évszázaddal ezelőtt (talán már meg is írtam valahol), hogy tizenöt szolgálati év elteltével minden hadtápos katonát tárgyalás nélkül fel kéne akasztani. Biztosra vehető ugyanis, hogy folyamatosan kilopta az alakulat babgulyásából a marhahús kétharmadát és a bab felét, lopott cukrot, lisztet, zsírt, takarítószert, talán még bakancsot is. Bitó. Komplett hadseregek, sőt komplett országok egyben történő lenyúlása azokban a történelem előtti időkben föl sem merült.
A spájzban is
Danai Ussama negyvenkét éves thai képzőművész csodálkozva tapasztalta, hogy a bangkoki reptérre érkezvén útitársaival együtt úgy hatol be az országba, mint kés a vajba, semmifajta szűrés, lázmérés, mifene, noha az ő járatuk Spanyolországból érkezett, az pedig mostanság nem egy tündérliget. Benyomásait azon melegében közhírré tette a Facebookon, pár nap múlva rémhírterjesztés miatt lecsukták, azóta egy bangkoki tömlöcben terjeszti Barcelonából importált vírusait, már ha csakugyan vannak a szervezetében ilyenek. Ez a kérdés a thai hatóságok kíváncsiságát azóta se csigázta föl. Öt év simán kinéz neki. A szomszédos Kambodzsában huszonnégyen ülnek azért, mert ismerőseikkel a járványt illető híreket megtárgyalták. Akad köztük tizennégy éves lány is, aki az iskolában előálló megbetegedések miatt frászt kapott, és ezt a közösségi médiában megosztotta. Nem kellett volna, talán már sejti is, mennyire nem.
Föntieket a Christian Science Monitor írja, a cikk arról szól, hogy a járvány okozta vészhelyzetet némely politikus a sajtó és általában az emberek elhallgattatására használja föl. Első konkrét példája a kambodzsai miniszterelnök, a második a magyar. Ránk nézve ez a sorrend, nyilván mondanunk se kell, roppant sértő, annak ellenére is, hogy Hun Szen kambodzsai kormányfő szintén nem plüssmaci, hanem minden idők egyik legbrutálisabb diktátora, de épp ez az, aminek folytán kormányzó urunkkal egy napon említeni se volna szabad. Hun Szennek a hatalom megragadásához a vietnámi hadseregre volt szüksége, megőrzéséhez véres terrorra, a produkciót pedig valahol az Isten háta mögött, a hátsó-indiai dzsungelben tartják műsoron.