Stumm und Laut némafilmfesztivál. Bécs, augusztus 18–19.

Átvágva a tágas téren, utunkat a Columbusplatz felé vesszük, amely a Stumm und Laut némafilmes fesztiválnak ad otthont. Két estén át filmtörténeti csemegék peregnek a bevásárlóközpont és vendéglők határolta kis terecskén, élő elektronikus zenei kísérettel. S bár a turisták látogatta városmagtól távolabb, a Hauptbahnhof szomszédságába érkezünk, meglepetésre a széksorok megtelnek, mögötte a padokon és betonkockákon is szoronganak, a szerencsésebbek a környező teraszok asztalainál élvezhetik, sör és Wienerschnitzel mellett, a mozgóképes élő zenét, amelybe belehallatszik a rendelést fölvevő vendégpincérek összetéveszthetetlen magyar akcentusa.

(Roving Woman. Amerikai–lengyel film. Rendező: Michal Chmielewski)

Barbie. Emirátusokbeli–amerikai film. Rendező: Greta Gerwig

A Barbie-mozi megérkezett a Váci úti bevásárlóközpont multiplexébe, ahol otthonra talált, mást szükségtelen is lenne vetíteni a tizenhárom sejtelmesen bevilágított moziteremben. Nem azért, mert mindegyik terem megtelne, hanem azért, mert a többi film fölösleges. Greta Gerwigék blockbustere tökéletesen megtestesíti azt a filozófiát, amelynek jegyében a plázakultúra létrejött, s amely felé Hollywood összes megalomán produkciója törekszik, de ily pontossággal még soha el nem érte.

(Caravaggio árnyéka. Olasz–francia film. Rendező: Michele Placido)

Placido új biopicje ezzel szemben éppen olyan, amilyennek a plakát vagy a rövid előzetes alapján elképzeljük. Benne mozgalmas tablókban, zsúfolt nagytotálokban elevenedik meg a középkori korabarokk al- és felvilága. A kalandos életút ugyan látvány után kiált (ezt valamiért, tévesen, filmszerűnek vélik), ám Caravaggio sötét hátterű intim tablóitól semmi nem áll távolabb, mint az efféle látványosság. Azokban a szenvedély belül izzik, míg a filmben sztorikban és akciókban ölt testet.

(16. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. 2023. jún. 21–25.)

Zavarom oka, hogy bár a szobrocskát az előző években e pódiumon többször adtam át, most – úgymond az „életművemért” – én kaptam. S miközben forgatom, az jár a fejemben, hogyan lesz ebből fesztiválbeszámoló, anélkül, hogy a nyájas olvasó ne vádoljon elfogultsággal. Igaz, ha akar, korábban is megtehette. Végigolvasva néhány régebbi tudósításomat, márpedig elég sok akadt, nem titkoltam, hogy a magyar film káoszában megnyugtató oázisnak láttam – és látom – a kecskeméti mustrát, amely rendszereken ívelt át: 1985-től máig meg tudta őrizni művészi-szakmai szuverenitását, amely hányatott világunkban egyedülálló teljesítmény.

(Asteroid City. Amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró: Wes Anderson.)                       

A szerteágazó sztorit a stílus tartja össze, Anderson ebben igazán egyedi, markáns filmnyelve egyetlen beállításból tévedhetetlenül felismerhető. Az Asteroid City játékfilm, tucatnyi sztárszínésszel a legkisebb szerepekben, ám, mint a szerzőtől megszokhattuk, ezúttal is az animáció határvidékén járunk. A műanyag világ a színtiszta képzelet szülötte, egyetlen eleme sem valódi, a tájtól az autókon át a tárgyakig, s a szereplők ancúgjaiig-maszkjaiig, melyektől maguk is elrajzolt rajzfilmfiguráknak tűnnek.

(Bűnös vagyok. Francia film. Rendező: François Ozon.)

A mozicsinálás világában játszódó történet jó néhány filmes utalást rejt. Párizsi moziportálon Billy Wilder Franciaországban készült korai vígjátékának, a Mauvais graine-nek a plakátja bukkan fel, Danielle Darrieux-vel a főszerepben. Míg a múlt képei és a filmbéli film jelenetei korabeli fekete-fehér mozgóképek stílhű imitációi, a színesben pergő történet a hajdani csavargatós komédiák stílusát, beállítását, világítását, színészi játékmodorát rekonstruálja.

(Woodstock. Amerikai film. Rendező: Michael Wadleigh. Az utolsó valcer. Amerikai film. Rendező: Martin Scorsese.)   

A remek ritmusban vágott-fényképezett, az osztott képmezőt, a lassításokat, az éles plánváltásokat kreatívan használó Woodstock-mozi formailag-tartalmilag radikális volt, míg Az utolsó valcert csöndes, szelíd melankólia lengi be. A külvilág, a társadalom itt nem jut szóhoz – aligha lenne érdemi mondandójuk –, a zenészek idézik fel a hőskorszakot, a kezdetektől a búcsúig. Szabályosan pereg a show (többek között Zsigmond Vilmos és Kovács László kamerája előtt), időnkénti interjúkkal megszakítva, a film nem sokkal hosszabb, mint a koncert volt.

(107 anya. Szlovák–cseh–ukrán film. Rendező: Kerekes Péter.)

A megrendezett jelenetek, helyszínek nehezen választhatóak el a valóságosaktól, a profi színészek alakítása az önmagukat játszó amatőrökétől. De ez nem is szükséges, elvégre Kerekes filmjeinek feszültségét az adja, hogy folyamatosan felrúgja a „nézővel kötött szerződés” aranyszabályát; nevezetesen, hogy már a mű elejétől világos, dokumentumot lát vagy fikciót. Ez minden mozgóképben keveredik valamelyest: Kerekes az ambivalenciát tudatosan vállalja és művészi programmá teszi.

(Melville retrospektív: Az áruló, A tenger csendje, A vörös kör, Árnyékhadsereg. Budapesti Francia Intézet, április 22. – május 13.)

Sartre és a korabeli egzisztencialisták műveiben jelenik meg hasonló erővel a választás szabadságának nyomasztó terhe.

Ugyanez a dilemma áll Melville bűnfilmjeinek középpontjában is. Az életmű legfontosabb vonulata ez, amelynek nyomán joggal tartják őt a francia film noir mesterének. Bűnfilmet mondok, nem krimit: nem bűnesetekről szólnak, hanem bűnösökről. Miként A vörös kör cinikus rendőrfőnöke kifejti, mindenki bűnös, s ez alól ő és a kollégái sem kivételek. Ha akad rejtély ezekben a filmekben, az nem a whodunit, a ki tette? Melville meghagyja ezt az Agatha Christie-féle feladványoknak.

(Műanyag égbolt. Magyar–szlovák animációs film. Forgatókönyvíró-rendező: Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta.)

Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta a fantasyk disztópikus terébe helyezte át az örök mesét. Filmjükben a jövő világa 3D-s animációban elevenedik meg, benne a szereplők ismert színészek (Szamosi Zsófia, Keresztes Tamás, Znamenák István, Schell Judit, Hegedűs D. Géza) valódi felvételek alapján animált alakmásai. Az eljárást eddig főleg a jelenben vagy a közelmúltban játszódó animációs dokuknál alkalmazták – ilyen volt a Libanoni keringő, a Kosztya Proletárszkij, a Tower vagy a Menekülés. A forgatókönyvet is jegyző alkotópáros szerencsés kézzel ötvözte a kétfajta metódust.

(Saját erdő. Magyar film. Rendező: Kárpáti György Mór) 

Nádasnak a teremtés egészéről van mondanivalója: az ember antropológiai állandójától (alighanem az a sarokpont) a felejtés-emlékezés kérdésén át az írás értelméig, az öngyilkosság kísértésééig, az európaiság fogalmáig vagy a kapitalizmus és demokrácia történelmi kapcsolatáig. Nehéz ezekről újat mondani: alighanem igaza van Susan Sontagnak, aki arról írt, hogy „a magas művészetben a közhely a kifejezhetetlenség szerény megvallása”.

(A csendes lány. Ír film. Rendező: Colm Bairéad)

Csendes film A csendes lány. Nem csak azért, mert hősnője keveset beszél. Azért elsősorban, mert halkan szól, visszafogott, szelíd tónusban, arról, ami szavakkal elmondhatatlan. Minimalista filmnyelve, amelyben nincsenek fölösleges pillanatok, tökéletesen megfelel a mű tárgyának.

(Nyugaton a helyzet változatlan. Német–amerikai–angol film. Rendező: Edward Berger. A Netflix bemutatója.)                        

Politikai és katonai vezetők lakmároznak jóízűen, akik evés-ivás közben az állóháború folytatásáról vagy befejezéséről alkudoznak, újabb ezreket küldve az értelmetlen halálba. Az üzenet világos: míg a közkatonák meghalnak, a döntéshozók dőzsölnek. A gyengébbek kedvéért a forgatókönyvírók új véget is biggyesztettek az elbeszéléshez, amely ugyanezt sulykolja, még direktebben, ha ez egyáltalán elképzelhető. Mintha nem értették volna meg, hogy a regény egésze erről szól – didaktikus magyarázatok nélkül. Ereje abban rejlik, hogy következetesen alulnézetben marad, kizárólag az ágyútölteléknek szánt fiatalok szemszögéből ábrázolva az eseményeket.

(A Fabelman család. Amerikai film. Rendező: Steven Spielberg.)  

Spielberg, a ravasz róka pontosan tudja, tőle már ennyi is elég, elvégre bármikor képes korrekt mozidarabot előállítani, ha álmából fölkeltik, akkor is. Tisztában van vele, hogy amikor egy ilyen semmi kis sztorira kiírják, hogy Hollywood urának gyerekkorát regéli el – a siker, a Globe- és Oscar-eső garantált. Ám amennyiben elfelejtjük, kiről van szó, s úgy nézzük a Fabelman-sztorit, mint egy egyszerű amerikai srác felnövéstörténetét – meglehetősen érdektelen, harmadvonalú filmecske marad.

(Babylon. Amerikai film. Rendező: Damien Chazelle.)

Nagy hát a zűrzavar, de épp ez Chazelle filmjének tárgya: a bukást megelőző káosz, amely a szabadosság termékeny táptalaja. Azon most ne akadjunk fenn, hogy a bukás nem következett be – még ha a beszélő mozi megjelenésével fényes karrierek hullottak is alá –, ellenkezőleg: a harmincas évektől Hollywood újabb aranykora köszöntött be, friss trónkövetelőkkel. A valódi válságot nem a hang megjelenése, hanem a gazdasági krízis okozta, de erről nem esik szó a filmben.

(Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája. Mexikói film. Rendező: Alejandro González Iñárritu. A Netflix bemutatója.)

A Bardo nem csupán a két haza, kultúra és eszmény közötti ingázásról szól – ugyanolyan hangsúlyosan a fantázia, az álmok és a valóság közötti tünékeny határvonalról. „Az álmok, akárcsak a mozi, valóságosak, de nem igazak. Az idő mindkettőben képlékeny. A Bardo egy utazás krónikája a két illúzió között, amelynek határai meghatározhatatlanok” – mondta a rendező. Mintha a korai szürrealisták gondolatait olvasnánk az álom és a film rokonságáról.