Yu Zemin: Papírakvárium. Fordította Mohr Richárd. Kossuth Kiadó, Budapest, 2021, 493 oldal, 4500 Ft

A Papírakvárium története az 1990-es években játszódik Magyarországon, főhőse egy húszas éveiben járó kínai fiú, aki Budapesten kezd új életet. Situ Jiqing egyszerű fiatalember, érzékeny és okos, túl azon, hogy igyekszik megélni, szeretné megérteni és feldolgozni mindazt, ami körülötte történik. Ráadásul éppen akkor, a rendszerváltás turbulens éveiben, amikor mi magyarok is éppen saját azonosságtudatunk felismerésével voltunk elfoglalva. Ezért különösen érdekes ennek az átalakulásnak, a tipikusan magyar konfliktusainknak a leírása kínai szemszögből, ráadásul olyan nyers őszinteséggel, máskor komikus elemekkel, ahogyan csak egy idegen képes rácsodálkozni egy ismeretlen világra.

Nincs rohadtabb dolog, mint a múlt. Azt gondoljuk, hogy a jelen elmossa a múltat, egyszerű fizika, mint amikor a homokban a lábnyomot elmossák a tenger hullámai. Volt, nincs, ott voltam, nem maradt nyomom. Ott jártunk, elmúlt. De mindig maradnak nyomok, nagyon is maradnak, és mindig másképpen, mint ahogy emlékezünk rá, másképpen, mint ahogy szeretnénk emlékezni rá. És ez az, amit úgy nevezünk: múlt. Azt gondoljuk, hogy ismerjük, pedig tévedünk. Portofán már egy hónapja, amióta Anni meghalt, nem járt a badacsonyi házukban, nem is volt kedve idejönni, de tudta, hogy egyszer el kell jönni, benyitni, körülnézni, bezárni, aztán elmenni. Ennyi az egész.

Igen, két éve egyszer csak elege lett Pestből. Nem minden érzést lehet megmagyarázni, meg nem is kell. A felesége elhagyta, a lánya Amerikába költözött, ő ráunt a városra, a kórházi ügyeletekre, tulajdonképpen majdnem mindenre ráunt, abban reménykedett, hogy a vidéki élet felvillanyozza. Lemész vidékre?, kérdezte Szmorgó a kórház folyosóján, amikor összefutottak, és a hangsúlyban, ahogy mondta, hogy lemész, már volt valami lenézés, pedig húsz évig dolgoztak együtt, de hát a pestiek szemében a vidék, az mindig lefelé van.

Semmi sem kötötte a városhoz, és a város sem volt már olyan, amihez ő kötődött. Az ember mindig logikus magyarázatokat keres, pedig nincs mindig logikus magyarázat, és nem is kell mindig logikus magyarázatokat keresni. És máshová mi köti majd? Kötődni. Éppen olyan tétova, távoli cél, mint a boldogság, nehéz pontosan megfejteni, mit is jelent, és hogyan kell keresni. Három kis szoba, csinos konyha, szép kert, Géza bácsi hetente háromszor jön, ápolja, körülnéz, hozza a híreket a faluból, isznak egy pohár bort a verandán. Géza bácsi szeretne róla is híreket vinni a faluba, de Franknak nincsenek hírei. Jól érzi magát, ez az egyetlen hír. 

A nappaliban várt. Húsz éve él egyedül ebben a házban, megszokhatta a várakozást, de ez a nap most másféle várakozás volt. Peregyelkinóban, Moszkva környékén, egy elegáns villanegyedben állt a ház, a várostól nyugatra, egy hatalmas kertben. Itt él húsz éve, bezárva. Alkalmanként, kísérővel megy orvoshoz, néha operába, állatkertbe, parkokba, mert szereti a természetet, időnként elmennek ebédelni egy étterembe, ahová nem járnak külföldiek, nem beszélhet senkivel, senkinek sem mondhatja el, ki ő valójában, de az embereket nem is érdekli. Közömbös, igénytelen város, közömbös, igénytelen emberekkel, miért is érdekelne bárkit egy ötvenes, jóképű, elegáns férfi? Peregyelkinó, ez lett az élete. Nehezen barátkozott meg vele. Nagyon nehezen.

Jó dolog írónak lenni egy családban? Doctorow is írt róla, loptam is tőle ezt-azt, az írók sokat lopkodnak egymástól, néha maguk sem veszik észre, hogy lopnak, mert úgy tesznek, mintha ők találták volna ki, pedig tudják, hogy lopták. Ilyen az írói lélek. Szóval írónak lenni jó is, meg nem is. Sokan azt hiszik, hogy tudnak írni, mert ismerik a betűket, sokan hiszik, hogy tudnak vezetni, mert tudják, hol a gázpedál, és sokan hiszik, hogy tudnak énekelni, mert ismerik a hangjegyeket. De az írás más dolog, ahhoz képzelőerő kell, ami magával ragadja az olvasót.   

Mindig a család az első olvasó. Amikor a szüleimmel Indiában voltam, én írtam a leveleket, eleinte azért, mert maga az írás fizikai örömet okozott. Később rájöttem, hogy szórakoztatom vele a rokonokat, nagymama felolvasta a szomszédoknak, Vilma, pedikűrös nagynénikém pedig a vendégeinek. Pedig minden levél tele volt hantával. Nem hazudtam, csak annak, amit leírtam, éppenséggel semmi köze sem volt a valósághoz. Tigrisek, elefántok, oroszlánok, maharadzsák, repülő buddhista szerzetesek: mindenki szerepelt.

Pedig érdemes, mert így megismerheted Magyarország rejtett arcát. Én magam egy szemműtétem kontrolljaira többször is utaztam betegszállítóval Tihanyból Szombathelyre és vissza. Béla, a kissé elhanyagolt Ford Transit vezetője a megbeszélt fél nyolc helyett már hétkor a ház előtt áll, sok az utasunk, mondja, közben elpöcköli a cigaretta csikkjét, aztán indulunk. Jókedvű, fiatal fiú, sokan azt gondolják rólunk, hogy kiszuperált mentősök vagyunk, mondja, ő csakugyan mentős volt, de otthagyta, elege volt, mentős csak az lehet, akiben van elhivatottság, neki sok volt a feszültség. A betegszállítás sem olyan nagy öröm, Németországban az ötszörösét kereshetné, de nem tud menni, a felesége és a két gyerek miatt, végül is nem mindenkinek való a külföldi élet, itthon nyugalmasabb.

Lupovitz öngyilkos lett. És részben miattam. Az ember tizenhét éves korában nem tudja, mi az a felelősség, nem tudja, mit szabad és mit nem szabad mondani. Úgy neveltek bennünket, hogy még gyerekek vagyunk, semmit sem tudunk az életről, csak arra vagyunk jók, hogy átadjuk a helyünket az idősebbeknek. Azonkívül ne legyen gond velünk. Lupovitz András, akivel a gimnázium első osztályától, amióta egymás mellé ültettek bennünket, a legjobb barátok voltunk, vagy legalábbis azt gondoltuk, hogy a legjobb barátok vagyunk, mert fogalmunk sem volt arról, hogy mi a barátság, honnan is tudhattuk volna.

Tízéves koromban úgy döntöttem, hogy csak magammal beszélem meg a dolgokat. Ez a kor a nagy elhatározások kora. Sokáig azt hittem, kell valaki, akivel mindent meg lehet beszélni. Aki mellettem áll, igazat ad vagy megmondja, ha tévedtem. De ebben tévedtem. Mesék, ábrándok és rejtélyek, ez volt az élet. Ott volt apa, például, a legnagyobb rejtély. Sokat utazott, én pedig nem szerettem, ha távol volt. Én azt szerettem volna, ha mindig velem van. Az a nap, amikor végre hazaérkezett, mindig tele volt izgalommal. Mi lesz, ha előbb jön a vonat?

Aztán Bárdos Marci mégiscsak nekivágott. A hideg valósággal arculcsapta, amikor megérkezett Helsinkibe. Pedig még csak november volt. Más ez a hideg, gondolta Bárdos Marci, kemény, szigorú, kíméletlen, csontig hatol. És látta az emberek arcán is, hogy tudják, itt van már a tél, kemény lesz, fagyos lesz, nincs menekvés.