Vera falujában mindenki félt valamitől. Az alvégi erdőből telente rendszeresen aprófát csenő Maklári és családja például az antantszíjtól. A hipochonder Illés Attila, aki lábon kihordott többek között egy veszettséget és egy hasnyálmirigyrákot, a hófehér orvosi köpenytől. Ami Verát illeti… nos, ő a magánytól félt. De nagyon. Édes szülei korán elhaltak, a mostohák pedig nem nagyon ajnározták. Vera világgá menési kísérletei általában a gyermekpszichiátrián értek véget. A makrancos lány nem értette, a doktor bácsik miért rajzoltatják le vele huszonötödször is a családját, miért biggyesztenek minden magyarázat nélkül minduntalan sorszámokat az anya- és apafigura fölé. Minden alkalommal, amikor hazajött a kórházból, Vera átmenetileg több figyelmet kapott az őt körülvevő ismerős idegenektől. Hiába. Nem válaszolt a hogylétét firtató, erőltetetten negédes kérdésekre.

– Szerelmes a szakácsnő! – jegyezte meg asztaltársának fintorogva dr. Gerecsei, egy ügyvédi iroda alkalmazottja, aki most töltötte ebédidejét első alkalommal a Faló bisztróban.

A fiatal jogász néhai nagyanyjától tanulta ezt a szófordulatot; abban a kis dél-dunántúli faluban, ahol az öregasszony lakott, ezt mondták az emberek, ha a háziasszony véletlenül elsózta az ételüket. A dr. Gerecseivel szemben ülő férfi, egy cég kereskedelmi képviselője, csupán udvariasságból bólintott a megjegyzésre, miközben belemártotta kanalát a palóclevesbe. Tegnapelőtt érkezett haza New Yorkból, s a hosszú repülőúton megnáthásodott a klímaberendezéstől, nemigen érezte az ízeket.