Kegyetlen földanya
(Benedikt Erlingsson: Izlandi amazon)
Amilyen nemzeti műfaji specialitás volt egykoron az olasz spagettiwestern, a francia krimi és manapság a brit kosztümös film, olyan karakteres zsánerré válik lassan az izlandi fekete komédia is. Benedikt Erlingsson előző filmje, a Lovak és emberek mintapéldája volt az északi ország újkeletű mozgóképes trendjének. A rendező az idei cannes-i filmfesztiválon bemutatott Izlandi amazon című filmjéből mellőzte a fekete humort, helyette abszurd ötletekkel bolondította meg szatirikus hangvételű komédiáját.
Az állhatatlan
(Moll Zoltán: Engedetlen)
A felnőttkor józan hétköznapjain innen, a serdülőkor testi-lelki zűrzavarán túl a felnőtt kamaszok és kamasz felnőttek küszködnek a szerelemmel, s közben aktusba és taktusba fordítják vágyaikat és fantáziáikat.
A pályán kívülről, asszisztenskedés, külföldi televíziós tapasztalat és a Víziváros című középhosszú alkotás után az Engedetlennel első nagyjátékfilmjéig eljutott Moll Zoltán ezeknek az egyszerre ismerős, a vásznon mégis meglepő, szélsőséges élményeknek az újszerű felidézésében mutat komoly tehetséget.
Az éjszaka mélye felé
(Nemes Jeles László: Napszállta)
A második nagyjátékfilm az igazi próbatétel egy filmrendező számára. A debütálás sikere nyomán, különösen akkor, ha egy csapásra vált vele világhírűvé szerzője, mint Nemes Jeles László a Saul fiával, jószerivel megugorhatatlan feladat felnőni a felfokozott elvárásokhoz. Hogy ne érhesse az önismétlés vádja, Nemes a történet világában tudatosan messzire távolodott Auschwitzot új nézőpontból értelmező Oscar-díjas filmjétől, ugyanakkor kitartott a Saul fiához hasonló elbeszélői és rendezői koncepció mellett.
Gyerektolvajok
(Csuja László: Virágvölgy)
A környezetébe jól beágyazott, lélektanilag pontosan megrajzolt fiút Réti László, a szellemi fogyatékossággal való küzdelmet belülről ismerő amatőr szereplő természetes hitelességgel és érzelmekben gazdagon alakítja. Kár, hogy a Virágvölgy nem egyedül róla szól, a lassú észjárása miatt magányos fiúról, akinek volt pár jó napja egy csélcsap lány mellett. Mert végtére is ő a Virágvölgy igazi főhőse, a mai Magyarországon vígan dúló kizsákmányolás fellázadt áldozata, akinek őrült menekülésében ott munkál a kétségbeesett vágy egy boldogabb élet iránt.
A Paradicsom kapujában
(Markus Imhoof: Eldorádó)
A mai menekültdrámában is a danteiként leírt vándorút és annak politikai értelmezése érdekli a rendezőt. Az Eldorádó végigköveti az utat, ahogy a menekültek a Földközi-tengeren történő átkelés poklát követően az olaszországi beilleszkedés purgatóriumából elérkeznek a svájci határra, a szerencsésebbek még azon is túl, a dúsgazdag ország menekültügyi bürokráciájának útvesztőjébe – a Paradicsom kapujába, s aztán visszazuhannak a kiindulópontra, egy szegény afrikai országba, ahonnan évekkel korábban egy jobb élet (vagy az élet) reményében elindultak.
Véget ér ez a nyár
(Kirill Szerebrennyikov: Nyár)
A Nyár erős atmoszférájú fekete-fehér képein a leningrádi rockzenei szubkultúra tagjai lepusztult szovjet társbérletek, utcák, gyárak és elavult kultúrházak tereiben próbálnak élni, túlélni, szeretni és alkotni. Az erős atmoszférát Szerebrenyikov többnyire zenére komponálja – a Nyár végtére is zenés film. Legendás amerikai rockszámok feldolgozásai a paternalista szovjet társadalom bornírtságát kifigurázó és a zenei szubkultúrát játékos ellenzékiségként megfestő, együgyű animációkkal színesített fantáziajelenetekben kelnek életre.
Olvadt bitumen
(Billy O’Brien: Nem vagyok sorozatgyilkos)
O’Brien ügyes mesteremberként kelti életre a történet egyetlen helyszínéül szolgáló középnyugati amerikai kisvárost, Claytont, ahol az üzletekből, gyorséttermekből álló szerény centrumot tökéletesen rendezett kertváros a maga jellegzetes középiskolájával, egy békésen füstölgő óriási ipari létesítmény, egy ragyogóan kék tó és folyó öleli körbe. A kisváros a maga eltúlzott normalitásával kiköveteli magának a saját deviánsait. Wells azzal csinált azóta egész szériává terebélyesedett könyvsikert, hogy tinédzser hősét állítólagos gyilkos hajlamaival varázsolta érdekes különccé.
Az író és prédája
(Roman Polanski: Igaz történet alapján)
Roman Polanski egy tekintélyes életmű és egy, a holokauszt sötét árnyékával, egy borzalmas családi tragédiával és egy súlyos szexuális bűnténnyel (annak erős gyanújával) terhelt élet alkonyán rendezhet bármilyen középszerű filmet, a francia cinefilek egyik rajongott rendezőjeként, az európai újhullámok egyik utolsó aktív képviselőjeként bérelt helye van Cannes-ban. Az Igaz történet alapján azonban nem öregbíti tovább a rendező hírnevét – a filmet nézve jobb-rosszabb zsánerfilmek emléke ötlik az eszünkbe, és semmi, de semmi eredeti mozzanat nem tűnik elő a mozgóképes rémisztgetés réges-régi árnyai közül.
Ami üt, és ami nem
(Hafsteinn Gunnar Sigurðsson: A fa alatt; Schwechtje Mihály: Aki bújt, aki nem)
Erős ütést mér a nézőre az Aki bújt, aki nem, ami után lehetetlen új film nézésébe kezdeni. Az ártatlan, szép gyerekarcok, az elhanyagolt környezet képei, a fűszeres ízű, élőnyelvi mondatok újra és újra visszatérnek a szívszorító befejezés után.
Görbe tükrök
(Kis Hajni: Szép alak, Sebastian Lelio: Egy fantasztikus nő)
Paradox módon ezúttal a fiatal rendező, Kis Hajni munkája az érettebb, átgondoltabb alkotás, míg a negyvenes éveiben járó chilei Sebastián Lelio kritikai és arányérzékét vesztve engedi szabadjára érzelmeit és reményeit. Többről van itt szó, mint a fiatalok pesszimizmusba hajlóan erős kritikai érzékéről és a középkorúak jóra fogékony bölcs belátásáról – sommásan fogalmazva, a kisfilm jóval megindítóbban szól a szerelemről és a magányról, mint az Oscar-díjas fő produkció.
Zajgó magány
(Lynne Ramsay: Sosem voltál itt)
A skót rendezőnő állandó hangvételében kényszeresség érződik, mintha egy feldolgozatlan trauma üldözné és kényszerítené alkotásra, vagy egy életre megbűvölte volna az emberi fájdalom és lelki szenvedés legmélye – akárhogy is, kizárólag a pszichotikus emberek tudatállapotai gyakorolnak rá egy nagyjátékfilm megköltéséhez és keresztülviteléhez szükséges mágikus vonzerőt.
Álmodozók
(Antonio Piazza–Fabio Grassadonia: Szicíliai kísértettörténet)
A fantasztikumnak a nézőpontválasztás nyit teret. Az alkotópáros a maffiózók és a rendőrök helyett a rablás áldozatát, a valóságosnál valamivel idősebbre formált, kiskamasz Giuseppét tette meg egyik főhősnek. Piazza és Grassadonia merész húzással szerelmesfilmként indítja moziját, amelyben csak lassan és töredékesen derül fény a fiú családjának sötét kapcsolataira, a falut behálózó maffiaviszonyokra.
A gyűjtögető
(Agnès Varda – JR: Arcélek, útszélek)
Varda immár közel a kilencvenhez sem tagadta meg önmagát: két évvel ezelőtt merőben ötletszerű gyűjtögetésbe fogott a francia falvakban, amelynek esszéfilmes lenyomata a tavaly Cannes-ban bemutatott, a héten a magyar mozikba került Arcélek, útszélek. A harmincas évei elején járó francia fotó- és utcaművész, JR 2011 óta tartó világsikerű projektje, az Inside Out adta a kiindulópontot közös alkotásukhoz.
Az elnyomás árnyalatai
(25. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál)
A Kutyák szigete allegorikus mese formájában ad humoros kritikát egy magát demokratikusnak feltüntető, agymosásra épülő korrupt rezsimről. Andersonnak valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy a kitalált japán városállamról szóló szellemes meséje pontosan illik az Orbán-rendszerre.
Nem a semmiből
(Fatih Akin: Sötétben)
Árnyalatgazdagabb mellékszereplők, sokszínűbb történetvezetés, bonyolultabb szövésű társadalmi háló emelhetné a Sötétbent a jelentős filmek sorába, ám Fatih Akin filmjének politikai és érzelmi hatása alól így is nehéz szabadulni. Az író-rendező gondos aprólékossággal rajzolja meg egy ideológiailag motivált, ártatlanokat elpusztító merénylet traumatikus lelki hatását, a társadalomba vesztett bizalom széttörését egy érzékeny, impulzív nő sorsán keresztül.
Ripacsok 2.
(Sándor Pál: Vándorszínészek)
Sándor Pál nem vette komolyan túlságosan saját történetét, érezhetően nem akart többre vállalkozni egy könnyed, kosztümös vígjátéknál. Ami persze éppolyan komolyan veendő írói-rendezői feladat, mint egy kamaradráma vagy egy thriller képekké formálása. Sándor Pál óvatosan a mese felé vitte a film hangvételét és fényképezését, ám ennél merészebb stilizációra, markánsabb megszólalásmódra lett volna szükség. A színészek bizonyára jól érezték magukat a ripaccsá züllesztett színházi típusok eljátszásában, ám a játéknak ez az öröme nem sugárzik át a nézőtérre.
Felettünk a csillagos ég
(Jeles András: A rossz árnyék)
A másfél évtized szünet után új nagyjátékfilmmel jelentkező Jeles a közönség- vagy fesztiválsikerre hajtó filmpolitika elvárásaira fittyet hányva folytatta küzdelmes kísérletezését a mozgókép anyagával. A rossz árnyékban ugyan kevésbé radikálisak Jeles újításai, számos ismerős ötlet tér vissza korábbi filmjeiből, ám a rendező művészetét nem ismerő nézőt vélhetően így is zavarba hozza a sajátos formavilág és a szaggatott történetmesélés.
Körbe-körbe
(Samuel Maoz: Foxtrott)
A ritmus- és nézőpontváltások szokatlan rendje Maoz sajátos szemléletmódjáról árulkodik. Az izraeli rendező egyszerre látja érzelmesen és a groteszk fénytörésben az életet, józan tapintattal űz viccet a gyászból, mégis nagy empátiával mutatja meg a szülők fiúk elvesztése felett érzett fájdalmát és a házastársi kapcsolat szakadozását. Az iróniából persze főként az izraeli katonaságnak jut ki a filmben. A besorozott bakák lakóhelyéül szolgáló roskatag konténer napról napra dől az egyik irányba, már a talajvíz is feltör benne. A bibliai tájon isteni hangként szólnak le rádión az újoncok felettesei és helikopteren ereszkednek alá, hogy döntsenek sorsukról.
A barack húsa
(Luca Guadagnino: Szólíts a neveden)
Az emberré válás nyugtalanító dilemmái, a keserű csalódásokat és cinikus megfontolásokat nem ismerő szerelmi szenvedély és a fiatal testek erotikája mozivásznat követel magának. A filmművészet telis-teli van felnövekvéstörténetekkel, amelyek hol a kamaszkor bumfordi ügyetlenségéről, hol a „vágy és virágzás” kirobbanó öröméről, mindezen keresztül pedig apátlanságról, szeretetlenségről, elnyomó társadalomról beszélnek. A filmművészet e terebélyes ágát növeli a Szólíts a neveden, Luca Guadagnino Oscar-díjra jelölt filmje, ám nyoma sincs benne családi vagy szociális problémáknak, tizenhét éves főhősének tényleg csak egyetlen dolga van, ami persze nem kevés, hogy felismerje első igazi vonzalmát, és átadja magát szexualitás felforgató tapasztalatának.
Földöntúli mosoly
(John Carroll Lynch: Lucky)
Bármilyen szórakoztató körítést is találtak ki köré, a Lucky szellemi energiája, lenyűgöző varázsa Harry Dean Stanton búcsújátékából sugárzik. A filmtörténet ritka, emlékezetes pillanata Stanton kilencvenéves korában nyújtott alakítása, amelyben saját halálra készülését éli meg a kamera előtt. A szerep mögé bújva kétségtelenül önmagáról ad számot.