(A Művészet és játék című kiállítás augusztus 2-ig tekinthető meg a szentendrei MANK Galériában.)

A szentendrei tárlaton látható művek a virtuális játékok és a valóság összefonódásának mára természetes alapjáról indulnak, egy részük ennek hullámain szörföl – egymásra vetít, átírja a technikát, kiélezi a hasonlóságot –, egy másik fele pedig direkt ellene megy: visszamegy a múltba, szétbontja a technikát, szándékosan analóg marad.

Fátyol Viola 2011-ben végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, ahol a fotónak egy olyan megközelítésmódja állt akkoriban az oktatás középpontjában, amely az azt megelőző időszakot uralta: a beállított, narratív kép készítése, illetve egy olyan képi nyelv elsajátítása, amely a világ leképezésére egyszerre emelkedett, hatékony és hatásos eszköznek tűnt. Az egyetem után közvetlenül már elsősorban ez a felfogás jellemezte Fátyol munkáját, miközben az ezredvég egykori kérdése, hogy vajon lehet-e vagy kell-e határvonalat húzni képzőművészet és fotográfia között, számára már természetes módon, szinte fel sem merült. A következő években azután az egyetemen fókuszba emelt látásmódot két, más jellegű képnyelvi megközelítés váltotta fel, illetve egészítette ki.

Az élőkép mai visszatérésében fontos szerepet játszik a fotográfia médiuma, amelyet már Roland Barthes is a tableau vivant fogalmával kapcsolt össze. Az interneten most terjedő alkotások azonban nem illeszkednek teljesen a fotó korábbi elképzeléseihez: rövid mozgássorokkal együtt bemutatott vagy azokból kivágott és kimerevített képek keletkeznek – korunk vizualitásának talán leghűségesebb tükrei, amelyeket a régi taps helyett az alattuk elhelyezett emojik tesznek teljessé. Ha a múltban keresünk példákat, akkor inkább a XIX. századi francia Salon-karikatúrák között találhatunk párhuzamokra, amelyeknek épp az egyik leghíresebb fotográfus, Nadar volt a legnagyobb mestere. A mai élőképek valójában ilyesfajta, karikatúraszerű, szórakoztató művészetsűrítmények, amelyeket kapszulánként fogyasztunk, mintha naponta kétszer eggyel rapid módon letudhatnánk a mindennapi műveltségi adagunkat.

Ma már tulajdonképpen csak azért fontos felidézni a három, öt vagy nyolc évvel ezelőtti ígéreteket, hogy rögzítsük az utókor számára, milyen indokokra támaszkodva indulhatott el és gördülhetett tovább a városból kiemelt projekt. Baán László 2012-ben a Liget Projekt megvalósulása utáni időszakra vetítve évente 8-10 millió magyar és külföldi turista városligeti látogatásával számolt – az elmúlt években jellemző látogatószám kétszeresével. 2015-ben a számításokban már a 6,2 milliós szám bukkant fel; ezzel kalkulálva az ígéretek fényében a projekt akár tíz éven belül is visszahozhatja az árát. „Páratlan kulturális-rekreációs tér” jön létre, amelyben a magyar kultúra értékeit világszínvonalon mutatják majd be, s amelynek révén Budapest „vezető európai okosvárossá” válik. Kivételes „gasztrokínálat” jellemzi majd az újraszabott – a tradíció és a 21. század együttélését megjelenítő – Ligetet. 

Hogy a Szent György téren az Orbán-kormányzat trianoni emlékmű felállítását tervezi, tulajdonképpen logikusan következett a tér átalakítására tett eddigi lépésekből. A környezetet a Hauszmann Terv elképzelései biztosítják, amelyek az 1944 előtt itt állt épületek díszletszerű újjáépítésére irányulnak, s ezen belül az Orbán-rendszer szimbolikus térfoglalása pontosan ugyanúgy zajlik, mint „az ország főterén”. Ha a trianoni emlékmű valóban a Szent György téren jön létre, akkor a Kossuth tér és a Szent György tér összefüggő, köztéri utalásokkal összefonódó térpárrá válik, betöltve és meg is kettőzve az egykor az irredentizmus szimbolikus középpontjává tett Szabadság tér két világháború között betöltött szerepét.

(Trapp Dominika „Ne tegyétek reám...” című kiállítása március 1-ig látható a Trafó Galériában.)

Mintha műveinek alapelemeit is egy különös múzeumi raktárból vagy egy szakkönyvből válogatná ki saját céljaira, hogy azután szabadkézi néprajzosként összefűzze és gondos leírásokkal lássa el őket: A parasztasszony teste című hanginstallációban különböző – stilizált és egyszínűre festett – paraszti székek tornyozódnak egymásra, ülcsi és vajúdószék, fejőszék és parancsolószék nyúlnak fel hierarchikus családi rendet szimbolizálva a plafonig. A fétistárggyá tett test című tárgyegyüttes alapját a kiskunlacházi szégyenkő alkotja, belőle bélhúrok nyúlnak a magasba.

(Szabó Ádám Museum Shop című kiállítása január 31-ig látható az Inda Galériában.)

A múzeumi gyűjtemény és a múzeumshop között azonban igencsak kemény a határ. Amikor pedig egy művész valamennyi művét átlépteti ezen a vonalon, akkor – legyen ez bármennyire ironikus vagy önironikus – az nemcsak az intézménykritika felől nézhető, hanem egyben kétségbeesett gesztus is. Ha jobban belegondolunk, egy jelentős szakmai – művészi és oktatói – múlttal és jelennel rendelkező, középkorú művész számára a mai Magyarországon gyakorlatilag alig nyílik út, hogy művei az elkövetkező években múzeumi gyűjteményekbe jussanak.

(Köztéri művészet ma Magyarországon)

A köztéri alkotásokban nincs már művészet, a felállítások mögött nincs intézmény. A köztéri szobrászat a mai Magyarországon eltűnt, nem létezik, egy darab a kultúránkból elveszett. A most felnövő nemzedék már néhány év múlva is furcsán fog majd rátekinteni a XX. századból megmaradt emlékművekre és díszítőszobrokra, mint valami különös kultúra lenyomataira. Mi még látjuk azt is, hogy az előző évszázad öröksége nem ellentmondásmentes, s más kultúrákkal összevetve általánosságban nem is különösebben magas színvonalú.

(Barakonyi Szabolcs Hűlt hely című kiállítása november 30-ig látható a Deák Erika Galériában.)

Egy olyan egynemű világot érzékelünk, amelyben valami nincs a helyén – ezt a gondolatot a legerősebben a budapesti galéria bejáratánál mintegy mottóként elhelyezett hatalmas és kaotikus raktárkép sugallja. Ha jobban megfigyeljük a különböző tetthelyeken, különböző bűnügyekhez tartozó képeket, úgy tűnik, tényleg minden egyforma; ahogy egy régi krimiben a helyszínelés során egy felügyelő megfogalmazta: „a baj, ha meglátogat egy házat, legyen az szegény vagy gazdag, ízléses vagy ízléstelen, mennyire egyformává tesz mindent”.

A FUGA tíz éve alatt az egyik legbiztosabb pont volt Budapest kulturális életében. Egy igazi hely, pontosabban olyan hely, amely a jövőre nézve megtestesítette azt, amit a múltban helynek neveztünk. Azért olyan furcsa ez az időszerkezet, mert az elgondolásaim tíz év alatt lassan, de gyökeresen átalakultak, s ez nem csak az öregedésnek köszönhető. Az elmúlt tíz év során korábbi elképzeléseim szétfoszlottak, a kultúra korábban elgondolt jövője eltűnt. Velem együtt pedig generációm sok tagja nemcsak a naivitását vagy az illúzióit vesztette el, hanem egyszerre értett meg sok mindent abból, amit korábban mondtak neki, vagy amit elhallgattak előle, és egyszerre kezdte differenciáltabban látni, amit korábban ab ovo elvetett.

(Életfa a József nádor téren)

Az elmúlt tíz évben a tendencia már nem csupán a szimbolikus jelentéstartalmak elhomályosítása vagy eltörlése felé mutat, hanem mintha az új akarat a régi jelentéseket homlokegyenest az ellenkezőjére fordítaná. A Kossuth téren ma már az illiberális rendszer centruma helyezkedik el, középpontjában a Szent Koronával; a Széchenyi téren éppen lerombolják Széchenyi hagyatékát; a függetlenségért haláláig küzdő Madách Imréről elnevezett téren Ferenc József feleségének szobrát állítják fel; a Margit-szigetet parkosító, a Városligetet rendező, sőt Alcsúton arborétumot létrehozó József nádor terén pedig csökevényességre ítélt fákat helyeznek el (madárhangok legfeljebb a két díszkúton látható madaraktól várhatók). Mindenki forog a sírjában.

(A Fekete fény című kiállítás augusztus 23-ig látható a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben.)

A legendás francia filmkészítő, Chris Marker 1999-es rövid etűdjében franciák nézik az utcán a napfogyatkozást. Sötét szemüveges emberek emelik fel a fejüket, kíváncsian vagy áhítattal néznek felfelé, kivéve egy kislányt, aki boldogan fekszik rá egy vízilószoborra, és úgy néz a kamerába. A húsz évvel ezelőtti napfogyatkozás Magyarországon is emlékezetes maradt, mégpedig úgy, ahogy ez manapság már természetes: soha elő nem vett fényképekbe, videókba foglalva, amelyekre csak akkor gondolunk, ha a minket körülölelő médiumok öt-, tíz- vagy húszévente emlékeztetnek az események felejthetetlenségére.

(Julian Schnabel kiállítása október 5-ig látható Veszprémben, a Csikász Galériá­ban.)

A technikai változatosság mellett elsősorban az a megkapó, ahogyan mégis érdekessé teszi a képeit; ahogy ügyesen egyensúlyoz az ismert és az ismeretlen, a lélek kivetülése és a síkra vetített kép között. A nyomatokból is kiderül, hogy Schnabel hihetetlen dimenzióérzékkel rendelkezik (amennyiben létezik ilyen érzék). A képeken belül a néző – ha belemegy a játékba – mindenütt léptékugrásokat regisztrálhat: mintha minden egyes grafika valamennyi képeleme egy képzeletbeli és egyben elképzelhető nagyobb képhez is tartozna, mintha egy óriás tenné még rá a kézjegyét, vagy szakítana bele az anyagba a kisujjával.

(Elhangzott az Első Magyar Látványtár A feketéről című kiállításának megnyitóján. A tárlat 2020. május 31-ig látható Diszelben.)

Bárhogy kapálózunk, a feketével kapcsolatban óhatatlanul mindig visszatérünk a halálhoz és a gyászhoz. De a kiállítás – amelyen halottak és élők alkotásai keverednek – nem egy irányba mutat: épp annyi élet van benne, mint amennyi halál, s ha a fenti szkennermasinát ráeresztenénk a képekre és tárgyakra, bizonyos vagyok benne, hogy végül a fekete és a fehér egyensúlyát kapnánk. És ez nem véletlen.