Ádám Péter

1955. december elsején Montgomeryben (Alabama) négy fekete nő száll fel egy városi buszra, és ül le a feketéknek fenntartott helyre. Amikor fehérek is felszállnak a járműre, a vezető megkéri a fekete nőket, adják át helyüket a fehéreknek. Három át is adja, de a negyedik megmakacsolja magát. Ez a kezdete annak a több mint egy évig tartó mozgalomnak, amelynek hatására az amerikai legfelső bíróság végre kimondta a városi járműveken való szegregáció alkotmányellenességét. Az esemény nemcsak mérföldkő a polgári engedetlenség történetében, jelképes is. Annál is inkább, mivel a napjainkban egyre elterjedtebb társadalmi jelenségnek minden fontos elemét tartalmazza: az erőszakmentességet, egy adott törvény legitimitásának megkérdőjelezését, a spontaneitást, valamint kísérletet a jog fegyverként való használatára.

Tovább

A francia köztársasági elnök az eredeti 1958-as alkotmány II./18. cikkelyének második bekezdése szerint – a korlátozás a hatalmi ágak szétválasztásának elvére visszavezethető tilalom, ha ugyan nem tabu – csak „üzenetekkel” tarthat kapcsolatot a francia parlament két házával,  (bár ez expressis verbis nincs kimondva az alkotmány II./18. cikkelyének második bekezdésében, csak logikusan következik belőle) személyesen nem jelenhet meg a képviselők és szenátorok előtt. Ezt a parlamentáris hagyományt Nicolas Sarkozy a 2008. július 23-i alkotmánymódosítással eltörölte.1 De mi a mögöttes jelentése annak, hogy a francia államfő immár beszédet is mondhat a parlament két háza előtt?

Tovább

A 2022. júniusi francia törvényhozói választások – bármennyire elkoptatott is a szókapcsolat – „történelmet írtak”. Elsősorban nem is azzal, hogy – először az V. Köztársaság történetében – nem alakult ki parlamenti többség, hanem mert a választások mintegy szentesítették a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés „normalizálódásának” folyamatát. Marine Le Pen pártja nem kevesebb mint nyolcvankilenc helyet szerzett a Nemzetgyűlésben. Az eredmény több mint duplája annak a választási sikernek, amit – hála a François Mitterrand által erre az egy alkalomra politikai okok miatt újra (bár csak részlegesen) bevezetett arányos választási rendszernek – 1986 márciusában Jean-Marie Le Pen mondhatott magáénak (harmincöt képviselő), és tizenegyszerese annak, amivel Marine Le Pen az előző parlamenti ciklusban rendelkezett (nyolc képviselő).

Tovább

Tovább

Aki április 10-én a szavazófülkében Marine Le Pen nevét tette a kék borítékba (vagyis a francia választók nem kevesebb mint 23,15 százaléka), és aki az április 24-i második fordulóban is a Nemzeti Tömörülés vezetőjére szavaz, az tudhatja, mire adja voksát. Marine Le Pen ugyanis, bár a ködösítés sem idegen tőle,  Mon projet présidentiel című brosúrájában világosan kifejtette az ország átalakításával kapcsolatos elképzeléseit, sőt, a legfontosabbakat – François Mitterrand 110 javaslatához hasonlóan – 22 pontban is összefoglalta. A terv, ami a két dokumentumból kirajzolódik, ijesztő „az emberi jogok hazájára” nézve. Marine Le Pen idegengyűlölő és tekintélyelvű elnöki programja megvalósulása esetén kiírná Franciaországot az európai demokráciák közösségéből.

Tovább

Tovább

Éric Zemmour – aki ellen egyszerre három bírósági eljárás is folyamatban van1 – nagy gondot fordít arra, hogy értelmiségiként jelenjen meg a francia közéletben; mivel tisztában van a történelem ideológiai jelentőségével, könyveiben és beszédjeiben nemcsak tág teret ad a történelmi fejtegetéseknek és referenciáknak, de hivalkodik is a múlt beható ismeretével. Csakhogy ő – Klodvigtól és IX. (Szent) Lajostól egészen Pétain marsallig – olyan erősen idealizált „nemzeti regényt” állít szembe a szaktörténészek munkáival, amely tele tévedéssel és rosszhiszemű átértelmezéssel. Zemmour nem ismeri a történelmi kútfőket, megvetéssel beszél a hivatásos történészekről, és miközben eltorzítja, sőt meg is hamisítja a történelmet, a múltat összeesküvést sejtető politikai víziójának szolgálatába állítja.

Tovább

Az utóbbi hónapok legjelentősebb franciaországi híre, hogy Éric Zemmour indul a 2022-es elnökválasztáson. Jóllehet a botrányos kijelentéseiről ismert szélsőjobboldali újságíró viszonylag új szereplő a politikai életben, döntése alighanem befolyásolni fogja a jövő évi elnökválasztás forgatókönyvét. Míg eddig úgy látszott, Marine Le Pen visszaszorulása a „republikánus jobboldal” malmára hajtja a vizet, ma már az sem lehetetlen, hogy Zemmour bejut a második fordulóba. Az utóbbi egyre növekvő népszerűsége, ami párhuzamos a hagyományos jobboldal sorvadásával, további átrendeződéseket okozhat a francia politikai életben.

Tovább

Akárhogyan is, ezek az írások mégiscsak azt jelzik, hogy a fiatal Proust az életének ezt az intim dimenzióját is be szerette volna építeni a műveibe; korántsem véletlen, hogy ezekből a szövegekből egyet-kettőt folyóiratban is megjelentetett. Hogy egyáltalán szerepet szánt nekik, az arra vall, hogy a homoszexualitás „tragédiája” központi helyet foglalt el alkotóművészetében. Tény, hogy a homoszexualitás csak igen-igen halványan jelenik meg a kilencvenes évek derekán elkezdett, de befejezetlenül maradt és csak 1952-ben közreadott Jean Santeuil című fiatalkori regényben. Ami annyit jelent, hogy Proust a kilencvenes évek közepén a témát nem is annyira félretolta, mint inkább elfojtotta magában, csak hogy később, jó másfél évtized múltán, ezek a homoszexualitással kapcsolatos gondolatok, szorongások és aggodalmak, már Az eltűnt idő nyomában lapjain, annál nagyobb erővel törjenek utat maguknak…

Tovább

Kerek ötven éve, 1971. július 16-án ezen a számon hozta meg a francia Alkotmánybíróság azt a korszakos döntését, hogy az 1958-as alkotmány preambuluma a főszöveghez hasonlóan szintén alkotmányos erővel bír. A döntés nemcsak azért emlékezetes, mert ettől fogva az alkotmánybírák a szorosan vett alkotmánynál sokkal szélesebb hivatkozási alapot teremtettek maguknak; emlékezetes azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy a végrehajtó hatalmat addig szolgaian képviselő Alkotmánybíróság – felülemelkedve a kormánypárti elvárásokon – teljes mellszélességgel kiállt a testület függetlensége és a szabadságjogok mellett.

Tovább

Tovább

Eddig arról nem volt szó, hogy a Fidesz – Salvini meg a lengyel PiS mellé – Marine Le Pent is bevonná az EP-ben alakuló új politikai „pártszövetségbe”. Nyilván azért nem, mert a francia politikus sokáig mereven elutasító volt Franciaország EU-tagságát illetően. Csakhogy az elnökválasztás közeledtével sokat puhult a Rassemblement National (RN) EU-val szembeni álláspontja. Ilyenformán a formálódó pártközösség keresve sem találhatna jobb szövetségest annál a francia formációnál, amely szintén a nemzeti önállóságot, a migráció elleni harcot meg a „nemzeti identitás” megőrzését állítja politikájának centrumába. Mindössze az a kérdés, Marine Le Pen el tudja-e majd fogadni, hogy az új pártközösségnek egy nem különösebben jelentős közép-európai kisállam ambiciózus kormányfője legyen a hangadója...

Tovább

Soós Eszter Petronella legutóbb (2022 – Bonjour, présidente Le Pen, ÉS, 2021/12., márc. 26.) pontos látleletet adott a 2022-es francia elnökválasztás tétjéről. Nagy az esély, csakugyan, hogy Marine Le Pen lesz a második forduló első befutója. Ezért időszerű a kérdés: hogyan viszonyul a francia szélsőjobb elnökjelöltje a republikánus értékekhez, amelyeket egyébként jó ideje ő maga is zászlajára tűzött, mi több, nemegyszer keltett olyan látszatot, mintha ezeknek az értékeknek a mai francia politikai életben ő volna az egyetlen hiteles képviselője. Ez már csak azért is fontos, mert a köztársasági államforma Franciaországban nem egyéb, mint a demokrácia jellegzetesen francia formája...

Tovább

Sokáig úgy látszott, a közhatalommal való visszaélésként felfogott korrupció csak a fejlődő országokra meg Európa keleti végeire jellemző. Ezzel szemben a nyugat-európai országok nagy részét jó ideig a közerkölcs példaképének tartották, bár igazság szerint ezek sem teljesen mentesek a korrupciótól, amely egyik legszembeötlőbb tünete és fokmérője a modern képviseleti demokráciák válságának. Franciaország például tavaly már huszonharmadik lett a Transparency International által összeállított korrupcióérzékelési index listáján...

Tovább

A francia forradalomig nem számított csak az uralkodói dinasztia genealógiája. A forradalommal azonban új szereplő jelenik meg a történelemben: a nép. Mivel a francia uralkodói dinasztia meg a nemesség a germán frankoktól eredeztette magát, a nemzetállammá szerveződő francia népnek is szüksége volt felmenőkre. A francia királyság dinasztikus történetének a száli frank Klodvig 496-os (?) megkeresztelése a kezdete. A XIX. századi francia történetírás azonban, fél évezreddel visszalépve a kronológiában, történeti alternatívaként azokban a gall törzsekben fedezi fel a francia nép eredetét, amelyek a római hódítás előtt éltek a leendő ország területén. Ezt a mitikus eredetet hirdették a XIX. század végének meg a XX. század elejének általános iskolai történelemkönyvei, és foglalták össze – a pozitivista történész Ernest Lavisse (1842–1922) legendás tankönyve nyomán1 – a sokat emlegetett és nagy jövő előtt álló „nos ancêtres, les Gaulois” formulában, amely máig egyik fő eleme a franciák nemzeti identitásának.

Tovább

A párizsi bíróság gazdasági és pénzügyi bűncselekményekben illetékes 32. kollégiuma előtt 2020. november 23-án, hétfőn kezdődött az a per, amelyben Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnököt két bűntársával együtt korrupció, befolyással való üzérkedés és titoktartási kötelezettség megsértése miatt vonják felelősségre.

Tovább

2020. október 16-án bestiális módon a nyílt utcán meggyilkolták a Conflans-Sainte-Honorine-i általános iskola történelemtanárát, amiért – híven követve a francia közoktatásügyi minisztérium előírásait – a „honpolgári ismeretek” órán a Mohamed-karikatúrák példájával próbálta muszlim gyerekeknek elmagyarázni, mi a szólásszabadság lényege. A tragikus eset jó alkalom annak áttekintésére, hogyan illeszthető be (beilleszthető-e egyáltalán) az iszlám abba az elvilágiasodott társadalomba, amelyben jó ideig – az ország sajátos történelmének következményeként – a laicizmus elvei és jogi keretei határozták meg az együttélés szabályait.

Tovább

Franciaországnak kerek másfél évszázada köztársaság az államformája. Az államformát első cikkelyének első mondatában az 1958-as alkotmány is rögzíti: „Franciaország egyetlen osztatlan egészet alkotó, vallási szempontból semleges, demokratikus és szociálisan érzékeny köztársaság.” Mi több, az alkotmány 89. cikkelyének utolsó bekezdése kimondja: „A köztársasági államforma megváltoztatásának ügyében nem lehet alkotmánymódosítást kezdeményezni.” A franciák túlnyomó többségének szemében, hosszú időn át, ez az államforma egyet jelentett a hazával. De vajon számít-e még valamit a franciáknak a köztársaság? Vajon ragaszkodnak-e még a vele kapcsolatos eszményekhez, értékekhez, alapelvekhez?

Tovább

Tovább

Emmanuel Macron államfő 2017. november 25-i beszédében ötéves elnöki ciklusának „fő ügyeként” jelentette be a férfiak és nők közti egyenlőség megerősítését. A beszéd azonban nem is annyira reális társadalmi célokat fogalmazott meg, sokkal inkább az egyenlőség jellegzetesen francia mítoszát, az emberi jogokat tiszteletben tartó és a sötétség ellen lankadatlanul küzdő Franciaország eszményített képét és szerepét mutatta fel. De vajon hogyan áll a férfiak és nők közti egyenlőség a mai Franciaországban? Mit garantál az Alkotmány, és mennyit sikerült a törvényekben realizálni – főleg az utóbbi másfél-két évtizedben – ebből az egyenlőségből?

Tovább
Élet és Irodalom 2022