A völgy felől érkezett, alulról fölfelé, egyenletes léptekkel. Az ilyenek nem sietnek. A zsombékosnál megállt, rémlett neki, hogy ott gyerekkorában récék költöttek, s most abban reménykedett, hogy már április lévén, talál idei récetojást. Nem talált. Továbbment. A partoldalban öreg nyírfa állt. Darabig nekivetette hátát a rücskös törzséhez, nézte a völgyet. Odalent szél süvített. Aztán kivette a hátizsákjából az üres flakont. Emlékezett rá, hogy valamikor régen kipróbálta: ha letöri a nyír egyik ágát, abból kora tavasszal, amikor a fákban megindul a nedvkeringés, alig egy óra alatt jó pohárnyi víz nyerhető. Letörte az egyik lehajló ág végét, egy madzagdarabbal rákötötte a flakont, utána leheveredett a fa tövébe. Nézte a szél hajtotta felhőrongyokat. Közben eszébe jutott, amikor Madagaszkáron járt, az „utasok fájának”, a banánfának széles levelét felhasította, s abból egy pohárnyi tiszta vizet nyert. Elmerengett a természet titkain, aztán szinte észrevétlenül elaludt.

Tudtam, mivel a hatvanhatodik szélességi kör fölött vagyok, ha eljön a késő ősz, szeptember végén... Még nyílnak a völgyben a kerti, no, mindegy, hagyjuk ezt. Szeptember végén befagynak majd, és akkor csak jeget melegítve jutok hozzá, ahhoz pedig meg kell találnom azt, amit az ősember. Tüzet. Esen átvizsgáltam a zsebeimet. És találtam egy zsinórt, nem is zsinór volt az, hanem felfejtődött egy szál a vászonnadrágomból. Ezt a szálat rátekertem egy hengeres botra, a bot végét odanyomtam egy száraz, korhadt fadarabhoz, amit az odúból bányásztam ki. A zsinórt ide-oda huzigálva, így forgatva a hengeres botot, hosszú dörzsölés után végül füstölögni kezdett a fa. Akkor lehajoltam, és fújtam, míg be nem lobbant. Tettem rá még száraz mohát, aztán korhadt fát, aztán száraz fát, egész addig, míg magasan lobogott a láng. Jól megraktam, hogy sokáig.

az jutott eszembe, hogy vannak az életben olyan hosszan elnyúló pillanatok, mint egy rossz bemutató, amikor a színpadról jövő szavak puskagolyóként ütötték át a fejem, de leginkább mégis a takonyra vagy nyálra hasonlít ez az elnyújtott pillanat, vagy inkább rágógumira, mert még felnőtt koromban is néha napokig rágtam, csak esténként vettem ki a számból, és pohárba helyeztem a galacsint, mint az öregek a műfogsorukat, vagy fiatalosan és elég infantilis módon megfogtam, s kihúztam a számból, úgy nyúlt, mint Dalí lecsüngő órái, s most is ez a pillanat olyan hosszúnak tűnt, zuhanás közben, s közben eszembe jutottak régi pillanatok, amikor hanyatt leestem a kerti budi tetejéről, mert a nagynénim azt mondta, hogy másszak fel, és igazítsam meg a cserepet, mert beázik a budi, és elázik a szar, mintha a szarnak nem lenne tök mindegy, hogy vizes-e vagy száraz, no, mindegy, felmásztam, de el volt korhadva a cserepet tartó léc, beszakadt alattam a tető, s én hanyatt leestem,

Magyar vagyok, és egyetlen betű hozzáadásával a vezetéknevem is az, mégis a magyarok fúrták meg, hogy én lehessek az első magyar űrhajós. Biztos úgy gondolták, minek ez a magyarkodás. Bár a szovjetek engem akartak, hisz matekból jobb voltam a társamnál, s mint köztudott, ez az adottság nagyon fontos a repülésnél, az űrben pedig még inkább fontos a matek, a szovjetek azt mondták hát, hogy ők azt választják leendő űrutasnak, akinek egy betű hozzáadásával a vezetékneve is magyar. Mire a magyarok azt válaszolták, s talán több évtized alatt ez volt az egyetlen eset, amikor vissza mertek szólni, hogy ők bizony inkább a másik bajuszost választják, függetlenül attól, hogy matekból gyengébb, és az ő vezetéknevében nincs benne a magyar (egy betű hozzáadásával), mert a másik, az magyarosabb képű magyar bajuszos magyar, s állítólag magyaros szóhasználatban magyaráz, és főleg, hogy  jobban mutat majd a nyitott kocsiban, ahogy integetve hajtatnak majd végig a magyarok országának minden magyar városán.

És a feleségem dühe most Gizi felé irányult, aki bár nem volt jelen, viszont ő, ha már sógornő, főleg, hogy bejáratos a hatóságokhoz – morogta maga elé a feleségem, ismét szaftosat káromkodva –, igazán elintézhetné, hogy elhamvasszák a férjét, vagyis engem, ha már ez volt az utolsó kívánságom: ennyi csak jár az embernek. Gizi bizony nem intézte el, ezért ment öcsém a koporsóért, miközben a feleségem iszonyú gyűlölettel nézte az árnyékomat, azzal a gyűlölettel, amelyet csak egy hajszál választ el a legőrjítőbb szerelemtől. Én meg őt néztem az ablaknál állva, aztán az ablak felé fordulva rányomtam a homlokomat a jégvirágos üvegre, égette a bőrömet a jég, akár a tűz, és akkor az jutott eszembe, hogy miféle halott az, aki ennyire érzékeny. És tovább terjeszkedett bennem a kérdés: hogy csak álmodom-e vajon mindezt, amiből ébredés után egy csomó, alaktalan és értelmetlen katyvasz lesz (...)

Reggel nyolckor csörgött a telefon, a vezetékes, akkor tudtam meg. Úgy raktam aztán vissza a kagylót, mint aki vigyázatosan tesz le egy drága holmit. Az ablakhoz mentem, esett a hó, csak olyan apró szemű, ritkás. Szerettem a havat, de most nem. Még néztem: mint a vatta, fedte be a betont, alatta alattomos gödrök voltak eltakarva, ha valaki belelépne, menten kimenne a bokája. Eszembe jutott erről, amikor gyerekkoromban néztem az ablakból a friss havat, és az üvegre kicsapódó leheletem homályán át oly guszta volt. Pláne, amikor Ő azt mondta, hogy az nem is hó, hanem tejszínhab, s én elhittem neki, s kiszaladtam megkóstolni. Nem volt édes, íztelen volt. Meg amikor a tengeren voltunk, s Ő azt mondta, fiam, az olyan sós, hogy ha iszol belőle, megszomjazol tőle, amit ellentmondásnak véltem, mert hogy is lehetne megszomjazni az ivástól. Nem hittem el.

Jézusnak hívatta magát. Se hórihorgas termet, se vállig érő haj, se szakáll. Semmi jézusos. Kis kötekedő fazon volt. Kompenzált, mondhatnánk. Hogy ő mindenre képes. Majd a vízen is jár, így mondta, és még csak el sem röhögte magát. „Meglátjátok, egyszer még a vízen járok.” Komolyan? Komolyan. Ebből is kiviláglik, hogy Jézusunk, legalábbis a szavak szintjén, hajlott a bibliai emelkedettségre. És hogy kurva nagy egója volt.

Aznap is együtt voltunk a bányatónál. Kis tó volt, a tükre sima, mint egy acéllap a hatalmas alumínium égbolt alatt. Fogadások, virtusok. Fogadjunk egy rekesz sörbe, hogy (és itt egy nagy baromság hangzott el). Hogy ki tud száz métert kézen járva megtenni. Vagy a csősz kunyhójának falára köpni. A muníciót ajánlatos volt jó mélyről felszívni, ahonnan sűrű, kocsonyásan remegő, remek röppályájú célzóanyagot lehetett nyerni. A falon csattanó anyag ott recetált még darabig a tízes karika közepén.

Ha az embernek nincs jelene, megpróbál teremteni magának valamit a jelen helyett: ha nosztalgikus lelki alkatú, ott van a múltja, ami mindig szép, és olyan zöldes patina borítja, mint a családi ezüstöt. Azt nem tudom, hogy én nosztalgikus alkatú vagyok-e. Néha eszembe jut, hogy el kellene utaznom azokba a városokba, ahol boldog voltam, ahol barátaim voltak egykoron, vagy legalábbis én annak tartottam őket. Elmenni azokba a városokba, ahol szerettem lenni, vagy nem lenni, mert talán még vannak ott ismerőseim, ha már nem is emlékszem a nevükre. Két ilyen város van, s mindkettőt hegység őrzi – és egyikbe sem fogok visszatérni a hátralévő életemben. Túl fájdalmas lenne látnom. Az egyik Herceg Novi, a montenegrói tengerparton, és fölötte az Orjen hegység, ahol egy kis kőházam is volt huszonöt évig. A másik pedig Miskolc és a Bükk, ahol a tíz legszebb évemet töltöttem, és ez pontosan lefedi a montenegrói huszonöt év közepét is, tehát az idő szerint – talán érdemtelenül – nekem duplán járt a boldogságból.

Mindig fújtak egymásra, mint a vadmacskák. Egyik lány a kanyar előtt szokott állni egyik irányban, a másik a kanyar után a másikban. Bár egymás klienseit nem tudták elhalászni, mégis utálták egymást. Ez már a lányoknál könnyen megy. Utálták egymást, és ott tartottak be egymásnak, ahol lehetett. Egyszer például az, aki Zsilnek mondta magát, de valójában Gizi volt a neve (másik lány a háta mögött Zsírnak hívta, pedig Gizi nem is volt kövér), átment a másik oldalra, és levett róla egy szép, zsíros munkát. Gitta (valójában Margit, a másik csak Vattának szólította) nem láthatta a sunnyogást: kanyar volt köztük. Akkor Zsil elég nagyot kaszált: az a kocsi, amelyik megállt, sokirányú szolgáltatást várt, és jól perkált. Csak azt nem tudhatta Zsil, hogy ez idő alatt Gitta is átment az ő oldalára, és ő is fogott ott egy jó fuvart, és még azzal is bosszút állt, hogy az ő oldalán dobálta ki a kotont és a papír zsebkendőt.

Jövök föl a préri felől a hegyi kabinomhoz, az aszfaltút melletti padkán lépkedek, hátha jön erre autó, és darabig elvisz, pedig tudom, hogy úgyse jön, de hát bízik az ember. Eltaposott kúszósül (porcupine) hever az út mellett, egészen szétlapítva. Szemből fúj a szél, cibálja a kabátom, és a füvet is a földhöz lapítja, mint a haragvó farkas a fülét. A végtelenbe nyúló fűtenger felett távoli villámcsapás villan. Szívesen írnám, hogy vakuzik, amennyiben az okostelefonok korában ez a szó még jelentene valamit. Ha a villám belecsapna valamelyik fűből kiálló fába, és belobbanna a préri, csak úgy tudnád kivédeni a tűzvészt, ha magad is tüzet gyújtanál. Tüzet kell gyújtani a tűzzel szemben: összeérnek, s mindkettő kialszik. Az itteni indiánok is így védekeztek anno, ha a fehérek rájuk gyújtották a prérit. Jogos az efféle eljárás – szembemenni a támadással. Mert csak az oltja ki a téged megsemmisíteni akaró szándékot

A 4-es út Fegyvernek utáni részén van egy éles kanyar, utána kábé fél kilométerrel a tanyaközpont. Az ilyen helyeket Szabolcsban „bokor”-nak hívják. Nem több, mint egy rakásnyi szendergő tanya az út mentén. Ha arra utazol, már a kocsiból érzed a cefreszagot, főleg, amióta engedélyezik az otthoni pálinkafőzést. A tanyák sűrűn összetorlódnak. Régebben tanyasi iskola is volt a közelben, hogy a gyerekeknek télen ne kelljen Fegyvernekre utazniuk.  Az iskolát akkor zárták be, amikor már nem volt gyerek a tanyaközpontban. Azóta denevérek költöztek a padlására.”„A  4-es út Fegyvernek utáni részén van egy éles kanyar, utána kábé fél kilométerrel a tanyaközpont. Az ilyen helyeket Szabolcsban „bokor”-nak hívják. Nem több, mint egy rakásnyi szendergő tanya az út mentén. Ha arra utazol, már a kocsiból érzed a cefreszagot, főleg, amióta engedélyezik az otthoni pálinkafőzést. A tanyák sűrűn összetorlódnak. Régebben tanyasi iskola is volt a közelben, hogy a gyerekeknek télen ne kelljen Fegyvernekre utazniuk.  Az iskolát akkor zárták be, amikor már nem volt gyerek a tanyaközpontban. Azóta denevérek költöztek a padlására.

"Ilyen lenne ez a regény, ha lenne, de nincs. Vagy ha mégis, zenés regény lenne – ne rántsd föl a szemöldököd, mert az bizony az lenne, hogy bedőljenek nekem az eredetiségre vadászó sznobok. De nem olyan látványosan lennék formabontó – hasonlót sem olvastam nemrég –, akik odatolják ványadt tyúkmellüket a szöveg elé, hogy: engem nézzetek, milyen stílusos vagyok! Vagy talán elmennék a takonycsiklandás irányába: Egyed, mint árvagyerek, vagy elhagyott szerető, vagy aki életében először száll fel egy hajóra, és jéghegynek ütközik. Egy jó kis giccs még a bankszámlámat is megnövelhetné. Persze olyan módon, hogy ha akarják, vegyék komolyan, de ha nem, vegyék észre a háttérben a gúnyos mosolyomat, amivel metanarratív módon jelezném az olvasóval: vigyázat, csalok, csak a kezemet figyeljék! De az is lehet, hogy az Egyedről szóló regény mindenféle hatásvadászat nyers és csípős megvetése lenne, flegmaságában utánozhatatlan nyelvezettel, ami félreismerhetetlenül az enyém: száraz hang, az érzelmek eldugva az ördög seggébe. Ilyen lenne ez a regény, ha lenne, de nincs."

„Apa lett a Duna. Szerettem szagolgatni a bőrét, jaj, amikor vizesen kijött a Dunából. Olyan jó Duna-szaga volt! Amikor fölmondtak apámnak, önállósodni akart, maszekolni. Talpraesett ember volt. Nagydarab. És hajlott hátú. És tüdőbeteg. És mindig komoly. Biztosan a folytonos légszomj miatt. Amikor fulladozott, kislány koromban, én ütögettem a hátát, hogy levegőt kapjon. Mintha apámból akartam volna kiütögetni a szavakat. Amiket nekem soha nem mondott. Hogy „szeretlek, kislányom”, vagy valami.” 

Kérdeztem, érdekli-e  a Muzsikaszó díszlete. Hogy milyen onnan fentről. Sára, lelkesen: tudod, színésznő szerettem volna lenni! A pulthoz mentem, vettem egy üveg konyakot, kimentem a portásfülkébe. Az éjszakai portás megvesztegethető volt egy üveg itallal, odaadtam az üveget, ő nekem a díszletraktár kulcsát. Visszamentem a büfébe, Sárára csippentettem a szememmel. Maradtunk még pár percig, aztán kimentünk a díszletraktárba.