Kutas József

A favágónak a haja volt fekete, a szénégetőnek a képe, az üstfoldozónak meg a ruhája; ők hárman kiadtak egy teljes éjszakát. Fényes nappal volt, amikor elvesztették lábuk alól az utat – már amennyire a rengeteg nagy erdőben beszélhetünk fényességről –, és most már a vacsoracsillag is átlyukasztotta az ég vásznát.

– Nyáron mindig megszaporodnak a csillagok – jegyezte meg a tagbaszakadt, púpos üstfoldozó, és beleköpött a kétoldalt felhalmozódott sötétségbe. – Isten tudja, lehet, téli álmot alszanak. – Mondta volna tovább is, ám a hasáb alakú, kérges arcú favágó, akit két gyereke várt otthon, meg az asszony, a szétázott papírdobozhoz hasonlító gunyhóban, megjegyezte, hogy ostoba ember az, aki ilyen körülmények között az elérhetetlen égi úttal bajlódik az eltűnt valóságos ösvény helyett.

Tovább

Az Esernyőárus gyönyörködött kézzel varrott bőrcipője koppanásaiban, amiket a kövezet úgy hangosított fel, mint egy hajdani kedves alakot vagy eseményt az emlékezet; a mellette elmaradó házak rései sárga fényt köptek az úttestre, ami így néhol fluoreszkáló rovar páncéljára hasonlított, míg másutt a világos foltok látványosan kiemelték, egyben elmélyítették a sötétséget. A férfi feltűnően alacsony, cingár volt, hosszú, fekete köpenye a térdét paskolta fordított vászonsztüxként. Tempósan lépkedett, mint akinek meg sem fordulna a fejében a lehetőség: igazoltathatják, kérdőre vonhatják a kijárási tilalom megszegése miatt, esetleg beleszaladhat az esetleges konkurenciába – egyszóval mindenféle kellemetlenségek érhetik. Nem, az Esernyőárus egy álruhás uralkodó magabiztosságával poroszkált a városka szebb napokat látott főutcáján.

Tovább

A tenger átitatta a tájat.

Minden sós és a párától súlyos: a falu a templomtoronnyal, ami fura kék felhő-gömbben végződött, az iskola kockaszerű, bálnaszürke tömbje, a piactér roppant tölgyfája, amit az első telepesek ültettek; a megcsupált, csenevész erdő, a fehér nádzsúpos házak mögött kuporgó, kicsi kukoricakertek, az egymásba kapaszkodó, ferde tetős ólak és a távoli hegyvonulat örökké viharfelhős eget fűrészelő gerince.

Ha az ember tiszta levegőre vágyik, el kellene hagynia a megyét, a Partot, ahol a keleti fűszerrel megrakodott hajók kikötöttek, havonta, kéthavonta, mikor milyen volt a fogás, s hogy az óceáni áramlatok kegyeikbe fogadták-e a vitorlásokat, melyeken csupa helybéli szolgált. Nélkülük a kétárbócosok diribdarabra zúzódtak volna a rejtett szirteken, a habok álcázta homokpadokon. A Part szűnni nem akaró veszélyforrás jelentett.

Tovább

                                                 – Ne aggódj – mondom és gondolom egyszerre (két egymásra vetített, elmosódó kép) –, nem először csinálod ezt. Hogy mit? Még kérdezed? Egyedül vergődsz egy ismeretlen erdőben, dőlnek feléd a fák, és azt se tudod, hová tartasz. Hogy mi? Innen el, innen el? Lejárt lemez már ez, nem gondolod? Csak mondom. Ideje lenne kicsit változtatni a repertoáron, vagyis felfrissíteni. Hm? Kezdhetnéd például a hovával? Mennyivel szórakoztatóbb volna a hová, nem?

Tovább

Háta mögött némán gubbasztott a megroggyant tetejű kis állomás, mint egy ékezet nélküli kisbetű. Fehér csend töltötte ki a teret, hideget sugározva mindenfelé. Határozatlanul topogott a tornácon, ahová közben visszamenekült, de tudta, nem halaszthatja sokáig az elindulást.

A bakter pálinkaszagát faggyal itatta fel a világvégi táj, és a csizmáját tette volna rá, hogy hamarosan ő következik. Régen ismerte a környéket, s bár sokat felejtett belőle, a hágóra, a zöld bundás hegyekre jól emlékezett. Igen ám, de felidéző álmaiban mindig nyáron járt a régi-régi vidéken, kisgyerekformában gurult végig a dombokon.

S most ezen a télen a fejébe vette, hogy felkeresi a falut, ahonnan tízéves korában jött el, mivel szülei jobb élet reményében a nagyvárosba hurcolkodtak. Talán épp’ azon a kivénhedt vonaton távozott velük, amelyik most visszahozta őt.

Tovább

Fájt a gyomra, és vadul lüktetett a feje (az anyja egykor azt mondta neki, hogy jobban illene hozzá a Tamás név, mint a János – a rajzfilm-gőzmozdony miatt), ám a legrosszabb mégis a tapintható némaság volt.

A katona katona marad minden helyzetben, gondolta, és összeharapta a száját, majd a hátára fordult, hogy enyhítsen a fájdalmon; minden körülmények közt, így mondaná, a Kapitány, a cserzett bőrű, veszternkék szemű férfi, akit vagy ezer éve nem látott ugyan, de kitűnően emlékezett minden szavára; úgyhogy hagyd abba a nyafogást, és szedd össze magad.

Tovább

Az öregember minden egyes lépését megfontolta, araszolt lefelé a szűk, macskaköves úton, amely fénylett a tegnap a repedésekbe fagyott víztől. Ruhája nemigen felelt meg az időjárásnak, túl bő kabátját nem gombolta össze, kopasz fejét nem védte sapkával. Barna félcipőben csúszkált lefelé, teste mellett mereven tartott karjaival kicsit egyensúlyozta magát. Bár nem volt annyira idős (az ötven és a hatvan között), mozgása, öltözködése és viselkedése a szépkorúak közé sorolta.

A tenger felé tartott, a mozdulatlan, szürke, alattomos felület vonzotta, akár egy elvarázsolt tükör, ami soha nem azt mutatja, amit látni kíván az ember.

Büszkeségből vagy feledékenységből nem hordott magánál botot? Nem tudni, de az biztos, hogy elkelt volna némi segítség – így minden megtett méter, minden leküzdött, csorba lépcsőfok igazi küzdelemnek számított, és az öreg ráncos, ősz szakállal keretezett arcán öröm jelent meg a pürroszi sikerek után – hogy rögtön letörlődjön, amint egy újabb akadály következett.

Tovább

A kisváros, ahová olyan nyeglén lovagolt be, a puskát keresztbe fektetve a kápán, és érzi a poros ingén megtapadt tekintetek súlyát, mintha igazi tenyerek tapogatnák a hátát, a mellkasát.

A szalon, ahová betért, széttárva a lengőajtót, vadul és félelmetesen, nyekergett a vas, nyikkant a fa, és belül feldalolt a fűrészpor közé szórt, régi aranypor… azután az italok, a csend, mely megkötözte az embereket, és tetszése szerint mozgatta őket a feszülő szálakon; a hol puha, hol vághatatlan némaság, ez a furcsa anyag, mely felszippantja, magába olvasztja a szív energiáit, és elnyeli a legóvatosabb gondolatokat is, mint az ingovány fekete sara.

Az ágy, amelyben lepihent, hogy kinyújtóztassa fáradt tagjait, és egyben védelmet találjon az ellenséges külvilág elől, keskeny, nyavalyás alkalmatosság, ami legfeljebb egy hótrészeg csordapásztort képes megtéveszteni, de semmi gond, mert a harcsabajuszú fogadós (küllemre haramiavezér és egy kínai vándorszerzetes keveréke) jóelőre figyelmeztette, mi vár rá, fele árat számított az ágyért, nem többet, és lelki üdvére ígérte, hogy másnap, amikor a gyémántkereskedőket istápoló, fegyveres karaván elhagyja a várost, jobb kvártélyba költözteti – a férfi sután húzza végig ujjait a sima fán, ami asszonymeleg, annak ellenére, hogy nőt nagyon rég nem ölelt.

Tovább

– Hajrá! Mindent bele! Ne kíméld! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!

A kiáltások úgy zúgtak végig a folyón, mint a tavaszi szél, ami a láthatárt eltorlaszoló, böhöm nagy hegyekből rohant ki, és az álmukból felzavart visszhangok sokáig keringtek a versenyzők és az útjukra bocsátott, hófehér vitorlájú, büszke egyárbocosok fölött.

Noha egyik-másik buzdítás nem passzolt se a versenyszellemhez, se a ferpléhez, sőt, az adott helyzettel se volt köszönő viszonyban, a felfokozott hangulat megbocsátóan elfogadta, sőt, pártolta őket.

Tovább

A katona természetesen tudja, mire megy ki a játék, és ugyanígy Lavas is – az igazi tét a lány, a vörösszőke Lavia, aki visszavárja a katonát, ha leszerel, s a császártól megkapja a nyugdíjat és a szalagparcellát, amin épp csak elfér két ökör szántás közben (ha nem bökdösik egymást a szarvukkal); feltéve, ha visszatér. Ha nem így lenne, a másik falubeli, akiből centurio vált, és aki szótlanul méregeti a kavargó fényfüstben, a helyébe léphetne.

Feltámadt a szél, és hűvös leplet terített a tájra. A katona szerette volna, ha a szellő érintésére nem jutna eszébe a vászon, amibe a halottat bugyolálják, de elkésett.  Hunyorogva bámulta a tájat, ami mintha megnőtt volna, amikor teleszívta magát holdfénnyel, és azon töprengett, hol szúrta el... miért veszített végül.

Az ostoba fogadás tanúk előtt történt, vissza nem szívhatta. Lavas keze messzire elér... vajon hogyan tudta máskülönben elintézni a végtelen szolgálatokat? A katona fel nem foghatta. Így vagy úgy, a nappalok és az éjszakák itt találják a vártán, ugyanúgy és ugyanott, perzseli a nap, veri az eső.

Józan ésszel fel nem fogható, hogyan bír ki ennyit az ember, de a katona a hosszú szolgálat alatt már nem emberként gondolt magára, hanem mint gépre, afféle fából, szíjból és kötélből eszkábált masinára, amely közönyösen teszi a dolgát, míg ideje le nem jár.

− Igyál még egyet – mondja Lavas, és elé tolt egy másik kupát −, elvégre falubeliek volnánk. Megérdemled.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2022