Fáy Miklós

(A Fesztiválzenekar koncertje – Müpa, március 19.)

Ha már a töltött fegyver szóba került, éneklés is volt: nyilván nem függetlenül a történelemtől, egy ukrán népdalt énekelt el a zenekar. Ahhoz kevés, hogy lecsillapítsa az esetleges lelkiismeret-furdalást, ők túlélni szeretnének, miközben mi azon merengünk, hogy milyen volt vagy lesz a Seherezádé, de arra elég, hogy legalább figyelmeztessen.

Tovább

(Erkel: Hunyadi László – Magyar Állami Operaház, március 13.)

Ha másról van szó, nem egy előadásról, hanem kórlapról, hogy miért beteg a magyar opera, az más. Akkor a Hunyadi épp nagyon is a helyén van az Operában, íme, itt van valami valamiben, hasonló a hasonlóban. Úgy értem, itt az Opera, látszólag szebb, mint volt, az biztos, hogy nem szebb, mint újkorában, mert a megnyitóra nem sikerült mindennel elkészülni.

Tovább

(Joyce DiDonato: Eden – Warner, 2022)

Meg van melegedve a szívünk a lemez iránt, már csak ezt kellene tartani. És nem is lehetetlen feladat, mert Joyce DiDonato mégis csak szépséges hang, finom és elegáns éneklés. Nem kell feltétlenül menni vele az úton, nekem nem is sikerült a valóságos koncepciót látnom a dalokban és áriákban, hogy tényleg a paradicsomi állapotokig jutnánk most vissza általuk, vagy hogy a járvány miatti lezárás valóban a nagy újrakezdést jelenti-e. Ami azt illeti, volt neki egy korábbi concept albuma, ugyanezekkel a kísérőkkel, 2016-ban, annak Háború és béke volt a címe. Lehet, hogy a művészet hat évvel az élet előtt jár, és 2028-ban tényleg itt lesz a Kánaán?

Tovább

(Maurizio Pollini koncertje Londonban – március 1.)

Ez is változott. Pollini is. De a nyolcvan évet ünneplő koncertet régi kedvenc szerzőkből és kedvenc művekből állította össze, az első részben Schumann, a másodikban Chopin a műsor. Az Arabeszk kicsit botorkál, de nyilván kell idő, amíg belelendül. Aztán a C-dúr fantáziából kiderül, hogy nem kell idő, mert Kronosz Pollininak sem barátja. Rengeteg a hiba, a bizonytalanság, tétovaság, a dinamika szűk, a halk nem elég halk, a hangos végképp nem hangos. Azt egyáltalán nem hallom, amiben reménykedni lehetett, a letisztulást, a lényegre törést, a nagy öregséget.

Tovább

(Dualitá – Warner, 2022)

A mindentől függetlent úgy értem, hogy fájó szívvel azt kell mondjam: nekem a lemez nem nagyon tetszik. Kicsit igen, és a Partenopé pillangós áriáját mindenképp a szép élményeimhez sorolom, de a lényeget nem nagyon érzékelem, a kétarcúságot, hogy jaj, most mennyire férfiasan szólal meg az énekesnő, most meg mennyire nőiesen lágy az énekes.

Tovább

(A Fesztiválzenekar Stravinsky-estje – Müpa, február 11.)

Aztán jött a Hegedűverseny, ami azt jelentette, hogy a szólista lendülete és ritmusa vitte magával a karmestert és a zenekart is, a közönséget pedig felszabadította ez a póztalan tehetségesség, a lazaság, hogy így is lehet Stravinskyt játszani, lassan száz évvel a művek születése után talán utolérhetjük önmagunkat. Kopatchinskaja két ráadása pedig fölszabadítólag hatott, és nem lehet független ettől, hogy a szünet után a Petruska bizonyos pillanataiban már föl is nevettek a nézőtéren. 

Tovább

(Kristine Opolais áriaestje – Müpa, február 7.)

A műsor gerincét az Adriana Lecouvreur teszi ki, kétszer két ária, két kettős, mintha voltaképpen ez valami felkészülési koncert volna, valamikor előadás is lesz belőle. A többi a szokásos, Puccini és Verdi, A végzet hatalma már mindenképpen és magasan Opolais jelenlegi képességei fölött áll, és már a rokonszenvezési kísértenek is ellenáll, mert nem csak a hang hiányzik hozzá, de valami átgondolás is, hogy mit is éneklek, mi a szöveg, mi történik ezzel a szegény Leonorával. Ehelyett pózok, üres gesztusok, szenvelgés jut a nézőnek. Hogy lehet úgy végigcsinálni a műsort, hogy egyetlen természetes gesztusa sincs a főszereplőnek?

Tovább

(Verdi: Rigoletto – A Metropolitan előadása a Müpában, január 29.)

Nem tudtam, hogy csak egy olyan énekesnőt várok, mint Rosa Feola, aki a szombati Metropolitan-közvetítésben énekelte Gildát. Feola úgy koloratúrszoprán, hogy nem az, hogy nem a magasságokról szól, és nem is azok köré szerveződik az éneklése, nincsenek kiemelve a csúcshangok a szólamból, épp olyan fontos hangok, mint a többiek, és épp olyan puhán, lágyan, mindenféle csilingelés és huhogás, élesség vagy hangosság nélkül szólalnak meg. A hang maga meg gyönyörű szép, átvészelés helyett alig várja az ember, hogy Gilda ott legyen a színen, és megérti, hogy a Rigoletto, ez a Rigoletto Gildáról szól.

Tovább

(Zoltan Kocsis: Complete Philips Recordings – Decca, 2022)

A lírai Kocsis nem vált be, akkor jöjjön a különc zseni, maradhat a szürke öltöny, csináljunk Glenn Gouldot belőle. Játssza el mintegy függelékként azt, amit Gould zongorán nem játszott el, A fúga művészetét. Eljátssza, de nem olyan, mintha Gould lelke szállt volna belé. Nincs mit csinálni, ez egy másik ember. 

Tovább

(Donizetti: Az ezred lánya – Erkel Színház, január 14.)

Nem akarom magunkat sajnáltatni. Nagyon nehéz az ilyesmit végignézni, de végigcsinálni még sokkal nehezebb lehet. A közönség szíve jó, a legfárasztóbb poénokon is nevet valaki itt vagy ott, de alapvetően mindannyian érezzük: elátkozott színházban vagyunk egy elátkozott estén. Innen nem lehet nyerni.

Tovább

(Live From Salzburg – Deutsche Grammophon, 2021)

Elīna Garamča senkinek sem jutott eszébe mint olyan, akiért élni érdemes. Csak azért furcsa, mert amúgy sikeres sztárénekes, olyan, akinek utazó rajongói vannak, mennek utána a nagyvilágban, nézik, hol és hogyan énekel, de mintha senki nem az éneklése miatt követné. Talán a hangja miatt. Talán a szépségéért, mert hát valóban figyelemre méltó jelenség, Grace Kelly-típus, amire azt mondják, hogy hűvös szőke. Mintha Garanča ennek az elvárásnak akarna megfelelni, igyekszik annyira hűvösnek leni, amennyire csak lehet, ha az ember szenvedelmes dalokat énekel, amivel rögtön föl is teszi a kérdést: akkor meg minek?

Tovább

(Klemperer – The Legendary Amsterdam Concerts – Archiphon)

Csak azért mesélem, mert a régi reflexek váratlanul élednek újra. Amikor megláttam, hogy megjelent egy Klemperer-összes, de nem az az összes, nem az EMI (ma Warner) számára fölvett stúdiófelvételek, hanem az amszterdami koncertek, akkor azt gondoltam, most jött el az idő. Végigszaladok vele másfél évtizedet, amikor évi rendszerességgel érkezett meg Hollandiába, és rögzítették is a hangversenyeket. A hangminőség nem olyan, mint a stúdióban, de a zenekar első osztályú, és más, nem a Philharmonia Orchestra angoljai – nem mintha bármi baj lett volna velük.

Tovább

(Sabine Devieilhe – Warner, 2021)

Az ő képe van a lemezborítón, mármint nem Bartolié, hanem a Sabine Devieilhe-é, finom csontozatú, szőke Nefertiti-fej, de mégsem érzem a piedesztálra emelt ego jelenlétét a programban. Ha valamit érzek, akkor azt, hogy ez voltaképpen nem lemezprogram, hanem koncertműsor, két Bach-szólókantáta, és néhány Händel-ária. Nem nagyon illenek össze a számok, a kantáták egyházi darabok, az áriák meg vagy a Brockes-passióból vannak, vagy a Julius Caesarból, mintha a közönség kusza fogalmainak akarnának megfelelni. Vannak ezek a paróka alatt izzadó német barokk fazonok, akik mindenféle díszes és pompázatos dolgokat írnak, tessék, itt van belőle egy adag.

Tovább

(A Pannon Filharmonikusok koncertje – Müpa, december 10.)

Az interpretáció körülbelül azon a nyomon megy, ahol szokott, de vannak apróbb-nagyobb meglepetések, tempóváltások, nem szórakozunk rosszul. Leszámítva a tubást, ő feltehetőleg nem érzi túl jól magát, ahogy szórja egymás után a gikszereket, és a hangszer jellegéből fakadóan ezek a gikszerek hangsúlyosak és letagadhatatlanok, de túléljük. A végén harangoznak, zajonganak, még el sem hal az utolsó hang, már szól a taps, hát miről szól egy ünnepi hangverseny, ha nem erről?

Tovább

(Offenbach: Hoffmann meséi – Erkel Színház, december 4.)

Nincs olyan vezető erő az előadásban, amely vagy aki túllökné a társaságot a letargián, sem a rendezés, sem a zenei megvalósítás nem olyan színvonalú, hogy elhitetné a szereplőkkel: csodát tesznek. És akkor nem beszéltünk a nézőről, aki leginkább azt érzi, hogy éppenséggel itt is el lehet tölteni a szombat estét, de ahogy ők nem tesznek, mi nem látunk csodát.

Tovább

(A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye – Müpa, november 25.)

Közben gyötör a tanácstalanság is, hogy mégis mihez kezdjünk ezzel a nagy szimfóniával. Bután megfogalmazva: mégis miről szól ez a zene? A kezdetektől fogva ködösítettek ezzel kapcsolatban, a közönség állítólag értette már a bemutatón is, hogy ők itt a főszereplők, Sztálin-iga alatt, hogy a lendülettel záró negyedik tétel csak gúny és kétségbeesés, de közben a Sosztakovics-hívek már írták a mentegetőzést: ez a szovjet ember személyiségfejlődése, bútól bajig, bajtól diadalig.

Tovább

(A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje – Zeneakadémia, november 19.)

A trükk persze nem nagyon bonyolult, sarkantyúzza a lovakat Leonard Slatkin, száguldunk a szimfóniával, amitől az embernek rezeg keze-lába, és legfeljebb a két középső tételnél erős a hiányérzete, mintha ennél gazdagabb szokott volna lenni a mű, mintha a pompázatosan gyors tempók a kifejezés rovására mennének, nincsenek színek, nincs finommechanika. Talán észszerű a kompromisszum, legyen ez ilyen, erőtől duzzadó, a Gyászindulón is könnyebb így átvergődni, csak a darab elején még többen reménykedtem.

Tovább

(Amata dalle tenebre – Deutsche Grammophon, 2021)

Mégis mire lehetett számítani? Egyfelől a világ legismertebb operai primadonnája énekel, aki varázslatos türelemmel és élvezettel játssza is ezt a szerepet, naponta közöl valamit magáról az Instán, hol van, mit csinál, melyik a lakása New Yorkban. Az ember nézi ezt az elképesztő vándorcirkuszt, a művésznőt, a férjét, a sleppet, az egész mintha valami sokadik hatványra emelt csehovizmus volna, de azt még elképzelni is nehéz, hogy ebben a környezetben tanulni lehet, szerepet memorizálni, elmélyedni benne, pihenten és koncentráltan színpadra lépni és mennybe szállni. Vagy a sötétségbe merülni. Ehhez képest Netrebko tényleg varázslatos, én legalábbis nem voltam még olyan előadásán, ahol ne éreztem volna meg az énekesi nagyságát.  

Tovább

(Händel: Theodora – Müpa, november 7.)

Öt perc, mondjuk, hogy öt perc, és már nem drukkolok. Semmi szükség nincs rá. Jó. Él a zene, teljesen világos, hogy Händelnek igaza volt, amikor ezt egyik főművének tartotta, hogy mindenki iszonyat ostoba volt 1750-ben Londonban, és azóta is, ha Theodora nélkül élte az életét. Aki nem volt ott, pótolja, ha lehet még valamikor, vagy vegye meg lemezen, különben hülyén hal meg.

Tovább

(Schubert: Winterreise – Örkény Színház, október 29.)

Nem a semmiből jött gondolat Schubert dalciklusát színházba vinni, valahogy mindig is ott volt a helye. Készült belőle videóváltozat Ian Bostridge énekével és szereplésével, és mindig is azt éreztem, hogy azért is szeretik az operaénekesek a dalciklust, mert lehet vele mit kezdeni. Könnyebb hozzáférni, mint huszonnégy elkülönült Schubert-dalhoz, története van, drámai helyzete, kirúgott pasi emlékszik vissza a boldogságra, és megy, megy a magányba, hidegbe, viharba, télbe.

Tovább
Élet és Irodalom 2022