Gergics Enikő

(Fábián Péter: A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda, Budapest Bábszínház, 2021. november 22.)

Mind A Da Vinci-kód, mind A Pendragon legenda misztikumhoz való viszonyulására egyformán jellemző (bár ezt Szerb nyilván szofisztikáltabb szinten művelte), hogy alapvetően racionális, szkeptikus beállítódású szereplők kezdenek kissé mágikusan reménykedni az irracionálisban anélkül, hogy ennek irracionalitását szem elől tévesztenék, és ezt végkicsengésként mégis nyitva hagyott, kissé misztikus befejezés zárja. Fábián Péter ezzel szemben természetfelettit, alkímiát, valódi kísérteteket és évszázados titkokat ígér, azonban ezeket a bizsergető zsánerígéreteket értelemszerűen nem tudja beváltani, ezért a lezárást végül is egy józanul realista, eszméjében szép, ám kimondva sziruposan csengő tanulságban oldja meg.

Tovább

(Paolo Genovese: Teljesen idegenek, tatabányai Jászai Mari Színház, 2021. november 5.)

Szikszai Rémusz rendezése végső soron határozottan leteszi a garast amellett a könnyű szentencia mellett, hogy az őszinteség elrontott dolgokat is helyrehozhat, és a leghétköznapibb hazugságok is pusztítanak. Ez a határozott állásfoglalás ezúttal úgy tűnik, épp a Teljesen idegenek történetének árnyaltságából, komplexitásából töröl ki valamit.

Tovább

(Szomory Dezső: Hermelin, Miskolci Nemzeti Színház, r.: Mohácsi János, október 30.)

A Tóth Hermint, Hermelint játszó Mészöly Annával közös jelenetekben viszont nincs kivetnivaló, a kettejük közötti feszültség olyan destruktív szerelemként jelenik meg a színpadon, amelyben nem lehet sok semmilyen túlzás (esetleg a brutális korkülönbség). Mészöly Anna jelenlétében benne van az a még naivavonásokat hordozó, izgalmasan kesernyés, vibráló fiatal nő, akiről el lehet hinni, hogy évek után is az őrületbe bírja kergetni a férfit. Erről a Herminről nem derül ki világosan, mi mozgatja, de még impulzív kirohanásai is önazonosnak, kongruensnek tűnnek.

Tovább

(Roberto Bolaño: Vad nyomozók, rendezte Kelemen Kristóf, Radnóti Tesla Labor)

A Vad nyomozók nem lett könnyű előadás, és a befogadását csak nehezíti, ha nem ismerjük az alapanyagot. A történet nem lineáris, nem is egészen érződik a valóságban játszódni, az átirat és a rendezés pedig nem  az eseményekre, inkább a benyomásokra összpontosít, beleérzési és áttekintési pontokat teremt. A magukat zsigeri realistának nevező fiatal költők úton vannak, előbb azzal a konkrét, bár részben spirituális céllal, hogy megtalálják az irányzat szellemi ősanyját, aztán inkább cél nélkül, talán közben időnként írnak is, de azért többnyire inkább szexelnek, szerelmesek, bajba kerülnek – és közben lecsiszolódik róluk is a meg nem alkuvás, ez a golyóálló élménye a saját mindenki másnál különb mivoltuknak. Kelemen Kristóf szatirikus, de együttérző rendezéséből viszont nem a nagy durranás utáni depresszió jön le, hanem ennek az elkerülhetetlensége és egyúttal az ezzel való odavetett, hanyagul elegáns, de semmiképpen sem passzív megbékélés.

Tovább

(Shelagh Delaney: Egy csepp méz, Radnóti Színház, szeptember 28., Totth Benedek: Holtverseny, Átrium–Mentőcsónak Egység, Jurányi Ház, október 2.)

A transzgenerációs minták és a „mérgező szülők” az utóbbi idők népszerű konyhapszichológia-témái, de Valló Péter rendezése más szempontból is azt mutatja, hogy rosszul öregedett ez a darab. Vélhetjük persze úgy, hogy az 1958-ban írt Egy csepp méz óta itthon nem sokat léptünk előre például a kisebbségekhez való viszonyulásban, de a homoszexualitás vagy a rasszizmus ábrázolásában azért ma elég szerény vállalásnak érződik a puszta láthatóság, ez pedig fokozottan igaz az alkoholizmusra és a fiatalkori terhességre.

Tovább

(Térey János: Káli holtak. Rendező: Dömötör András. Katona, Kamra, szeptember 17.)

A Bíró Bence dramaturggal közös szövegadaptációban és Dömötör András rendezésében egyaránt lenyűgöző ez az intarziahatás, ahogy a valóság és a különféle produkciók történetszálai, párbeszédei, illetve a környezettel való interakció, a „valóság” és a főszereplő belső világa illesztődik össze. Hol párhuzamosan fut két sík, hol éles a váltás, hol szinte áttűnéseffektet használ a rendezés a szerepösszevonások, végszavak, párhuzamok, technikai megoldások és látványelemek révén.

Tovább

(Schwechtje Mihály: Hajtűkanyar Autósiskola, Füge Produkció, Jurányi Ház, szeptember 1.)

Itt kezdődik a valódi téma: a bűnügyi köntösbe burkolt folyamatábra arról, mi mindenre képes a hatalom, hogy eltussolja akár azt is, amit el sem követett, és miként mocskolódik be szinte elkerülhetetlenül egy politikai mozgalom. Az egyetemfoglalás mint forrásanyag érezhető a háttérben, az előadás ugyanakkor egyértelműen egy valóságból kiemelt, fiktív mindenkori jelenben játszódik, ahol – mit ad isten – pont ugyanaz a társadalmi éghajlat. Az írót-rendezőt a rendszerszintű érdekli, nem a konkrét.

Tovább

(Bess Wohl: Válaszfalak, Orlai Produkciós Iroda, aug. 12.; Szokol Judit–Fabacsovics Lili: Csend-etűdök, ESZME, Szkéné, Szentendrei Teátrum, aug. 14.)

A fiatalabb testvér nyíltan meleg agglegény, drámatanár és főként drámakirálynő, Nagy Dániel Viktort nem lehet irigyelni ezért a hálátlan szerepért, amiben még a humor is gyorsan elfárad. Brian nem pusztán a filmvígjátékokban bevett kellékké vált, sztereotip meleg férfi kellemetlenül kétdimenziós skicce, hanem egyenesen rosszindulatú paródia; nehéz ebben az ábrázolásban az ún. meleglobbi színházi előretörését látni. Feltételezhetően nem rendezői döntés, hogy az ő alkalmi szexpartnerjelöltje lesz az előadás egyik legjobban integrált személyisége: inkább Rohonyi Barnabásnak sikerül bámulatosan eltalálnia az arányokat ebben a jelenetszerepben, hogy kiszolgálja a helyzetkomikumot, de mégse váljon ő is karikatúrává.

Tovább

(Márfi Márk: Telik – Egy óra az életedből, Fekete Ádám: A rét, FAQ Színház, THEALTER, 2021. augusztus 4. és 6.)

Látványos az alkotói szándék, ne tudatosan, hanem zsigerileg hassanak: a szorongás anyanyelve az absztrakt. Talán kihúznak ezek a gondosan szerkesztett mondatok valamit a néző tudattalanjából, talán nem, az ilyen előadásról már azt is jó elmondani, hogy a mélyben lappangó nyugtalanság köré húzott héj legalább elég vicces.

Tovább

(Dennis Kelly: Árvák. Rendező: Horváth János Antal. MANNA, Szentendrei Teátrum, MűvészetMalom, 2021. július 16.)

A cselekmény kulcstémaként a fajgyűlölet köré szerveződik, szereplői kétharmadrészt rendezett életű középosztálybeliek, akik híresen rossz környéken laknak, előfordulhat például, hogy a fehér családapát megtámadja az utcán egy kiskorú ázsiai banda – van tehát kézzelfogható ok másokkal szemben bizalmatlannak, sőt előítéletesnek lenni, és összezárni a hasonlókkal. Hiába készült azonban még meleg fiatalok beszámolóival keretezett videóelőzetes is, ez az előadás akkor sem szól különösebben a xenofóbiáról. A drámának is inkább csak apropót biztosítanak a társadalmi fenomének és extrém szituációk, Horváth János Antal erősen színészközpontú rendezése és a három színész makronagyítású játéka pedig nagyon megnehezíti, hogy az egyének helyén jelenségeket lássunk.

Tovább

(Beckett: A játszma vége, Caragiale–Mohácsi testvérek: Farsang, avagy ez is mekkora egy tahó! – Weöres Sándor Színház, Szombathely)

Az ürességből, ciklikus szenvedésből a végső befejezésbe vonszolódó előadásban nem a szöveg héjának abszurd nihilizmusa dominál, úgy tűnik, Zsótér Sándor rendezése inkább annak óvatos felrepesztésével az alatta húzódó egzisztenciális szorongást és abban a mélyen emberit igyekszik feltárni.

Tovább

(Harold Pinter: Hazatérés, r.: Ascher Tamás, Miskolci Nemzeti Színház, június 26.)

A Hazatérés annyiból még kíméletesebb is a nézőhöz, hogy legalább jól átláthatóan két, közérdeklődésre többnyire számot tartó témával foglalkozik: a hatalomgyakorlással és a szexszel. Miskolcon Ascher Tamás rendezése továbbá az abszurdra adott válasz gyanánt, az értelmezési kísérletek közben kialakuló kínos nyugtalanság alternatívájaként sűrűn felkínálja a röhögést is a nézőnek.

Tovább

(Tasnádi István: Kartonpapa. Nézőművészeti Kft., Szkéné Színház, június 13.)

Tasnádi István a saját drámáját rendezi, a Kartonpapát eredetileg a székesfehérvári Vörösmarty Színház felkérésére írta meg 2018-ban. Nincs semmi finomkodás ebben a rendezésben, direkt hangokra, konkrét interakciókra instruálja a színészeket; közbevetések nélküli információadagolás nyomán bontakozik ki a cselekmény és épül ki a szereplők titkolt gyarlósága. Van némi kabaréíz is ebben a színpadi elrendezésben, a színészek között természetellenesen nagyok a térközök, a párbeszédek ütemét a sűrű csattanók vezetik. Ennek megfelelően sok a szövegben a változatos erejű poén, de ezek fő eszközként hamar bevetté is válnak, egymást gyengítik, ellenállóbbnak bizonyul a nonverbális humor.

Tovább

(Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia. Rendezte Kocsis Gergely. Átrium, május 22.)

Kovács Máté úgy hajszolja a szórakoztatást, mintha sprintelne, szinte olyan dinamikával játszik mint színész, mint ahogy az előadásbeli fiú tépi a ribizlit a boldogabb jövő reményében. Nem lehet itt megpihenni, és pláne nem lehet elmélyülni azokban a pillanatokban, amelyekről feltételezhető, hogy esetleg alkalmasak volnának erre. Ezekből egyébként nem sok van. Előkészítést igényelne például az a momentum, amikor a fiú az apját látogatja a kórházban, és ebben a kritikus helyzetben nem tudnak mit mondani egymásnak. A szövegek azonban az elmosott határvonalak ellenére különálló elemek maradnak, nem adnak lehetőséget további építkezésre.

Tovább

(Shakespeare/37 I–VII., TRIP Webszínház x Budapesti Tavaszi Fesztivál, április 14-től)

Hiába a különleges helyszínekkel operáló látványos megoldások, a tisztességgel küzdő színészek, a projektet áthatni látszik az a meggyőződés, mintha Shakespeare-hozzáírásokat színpadra vinni valami reveláció lenne, ami már önmagában is elég, de alaposan a korunkba átültetve aztán biztosan.

Tovább

(Ex Katedra – Tanmesék a 90-es évekből. Rendező: Boross Martin. Stereo Akt–Füge Produkció, SzínházTV, április 27.)

A kilencvenes évek és a kelet-európaiság át van passzírozva ugyan a kisiskoláskor, kiskamaszkor szűrőjén, de a címadás ellenére az általános iskolai élmények és az ex katedra mikroagressziók mégsem annyira jelentős részét teszik ki az előadásnak. Kisebb részben a felnövésről magáról, nagyobb részben pedig ennek a közös idő- és tércikkelynek a megéléséről szól, amiben persze meghatározó az iskola mint helyszín, de mégsem az autoriter oktatási rendszer kritikájáról van itt szó. Teljesítmény, hogy a múltba nézés nem válik lapos nosztalgiázgatássá, és valószínűleg azért nem, mert mélyreható problémafogalmazás hiányában is van tétje az előadásnak, ez pedig a személyesség. Nem csupán dokumentarista, egyenesen autobiografikus színházat látunk: a szereplők  saját korai történeteiket mondják el, és ezek relevánsak, intimek tudnak lenni mindenféle előre elképzelt iskolai tragédia nélkül is. Nem lehet bánni, hogy a tematika szervezőereje nem nyomja le a személyeset.

Tovább

(Jobb félni avagy Egység Kétség Háromság. Rendező: Kovács Dániel Ambrus. Karaván Munkacsoport, E-Színház, április 7.)

A humor áthatja a legapróbb részleteket is: Dzseni maszk híján a mobilt tartja a szája elé, István pedig úgy nyújtja át a genothermben tárolt információs füzetet, mintha egy steril kesztyűt bontana, de előtte még benyálazza az ujját, hogy jól tapadjon. Lehet méltányolni az előadás sötét, trágár, zsidózós-cigányozós-románozós poénjait is, de azért ezen a „fekete komédián” senki nem fogja hülyére röhögni magát.

Tovább
Élet és Irodalom 2021