Nem titok, orosz és ukrán táncosok a Magyar Nemzeti Balettben (a kartáncosoktól a principálokig) és a győri társulatban is szerepelnek, és bár egyik együttesnek sem lenne félnivalója, egyelőre mindkét intézmény spórol a szolidaritással. Ami azért sem lep meg, mert tapasztalatból tudom, a magyar táncszakma sosem a kiállásáról és az együttérzéséről, sokkal inkább a némaságáról vagy a maszatolásáról volt híres, ennél jóval kisebb volumenű kérdésekben is.

(Jenna Jalonen – SUB.LAB.PRO The Ensemble Program: Ring / Trafó)

Hét fiatal nő – tetőtől talpig maszkulin szettben: nyakig gombolt, hosszú ujjú fehér ing, szürke nadrág, fekete tánccipő – cifrázza, egyre csak cifrázza a kezdő mozgásképletet. Hozzátesz és elvesz, tágítja és szűkíti kört, egybekapaszkodik és elenged, szaporáz és lassít; járja puhán, járja kopogósan, járja mindenhogyan, de legfőképpen ritmusra járja. Lényegtelen, hogy karikázó vagy kóló, vagy annak átirata, amit látunk. Nincs jelentősége, hogy magyar, szerb vagy hottentotta a felhasznált lépés- és mozgásanyag. Nem perdöntő, hogy melyik tájegység, milyen dialektika – csak a konstrukció, a feszes, pattogós, fegyelmezett konstrukció, és a tiszta, lecsupaszított, körítésmentes mozgásanyag monoton lüktetése számít. 

(Mozgásban – A Budapest Tánciskola kiállítása a Budapest Galériában)

Bőven van itt csemegéznivaló egy szakmabelinek, kezdve Koncz Zsuzsa (nem a fotós, az énekes) Jane Fonda-féle aerobicvideójával, amit Angelusék szíves rendelkezésére bocsátott, az első Új Tánc Versenyen győztes Nagy József (Josef Nadj) jelentkezési lapján át (100 Ft volt a nevezési díj, és kazettás magnóról szólt a zene) a Fodor Antal-féle levélig, amelyben a neves egyetemi tanár, koreográfus simán kukába hajította (volna) Angelus kortárstánc-oktatási tervezetét azzal a felkiáltással, hogy elég nekünk a modern tánc is. Az azonban kérdés, mi ragadja meg ebből a kiállításból a nem szakmai érdeklődőt, és mit von le következtetésképp a látottakból.

(Közép-Európa Táncszínház: Set Your Mind Free; Mészáros Máté: Fény által – Trafó)

A nemzetközi porondon gyakori vendég, szlovák–belga Anton Lachky koreografálta Set Your Mind Free – mely egy (tervezett) trilógia második része – tipikus Z-generációs darab. Dúl benne a képiség, a vágások merészek, kiváló dramaturgiai érzékkel sorjáznak a legkülönfélébb impulzusok, nyer teret az abszurd, lobbannak lángra a gyakran extremitásig hajszolt érzelmek.

(Ladányi Andrea: Divided Time – Nemzeti Táncszínház, október 1.)

Ladányi generációknak tanította meg győri balettes indulásától fogva akár idehaza, akár külföldön (Finnország, USA, Spanyolország stb.), társulati tagként, szabadúszóként vagy később saját együttese, a LA Dance Company élén, mit jelent a magas színtű technikai tudással párosuló szakmai maximalizmus és szuggesztív előadói jelenlét – s az ábra szerint taníthatná még ma is. Ladányi ezúttal azonban nemcsak magának kér helyet a színpadon, hanem azoknak a meghatározó férfi alkotóknak és táncosoknak is, szám szerint hatnak (az előadás zenei szerkesztéséért felelős, de aktorként is közreműködő Borlaival együtt hétnek), akikhez valamiért – és ez személyenként változó – erős szakmai kötelékek fűzik vagy fűzték a pályája során.

(Bodhi Project: Chorus Line – SÍN Kulturális Központ, Hodworks: Amber – Trafó)

A Chorus Line ugyanúgy hatszereplős, mint a szeptemberben a Trafóban Hód saját társulatával, a Hodworksszel bemutatott Amber. Koncepciójában mégis ég és föld a kettő. Mi történik akkor, ha Hód megvonja magától alkotói eszköztárának legjavát,  csak befelé figyel, és erre a kifejezetten egy célra összpontosított figyelemre kéri a táncosait is? Mi történik akkor, ha Hód lemegy már-már puritánba? Nincsenek idézőjelek, hivatkozások, utalások, intertextualitás, nincs irónia, (ön)reflexió, v-effekt, közönséggel való interakció – nincs semmi, ami eddig koreográfiai vízióinak erősségét adta.

(Badora Társulat: Kingdom – Nemzeti Táncszínház, május 31.)  

Barta, aki a Kecskeméti City Balett vezetője is, és ezt sok év tapasztalata mondatja velem: a budapesti társulatával jár be merészebb utakat. Kecskeméten népnevel, táncmegszerettet, a Badorával inkább kísérletezik. A Kingdom is ezt látszik igazolni. Egyén és tömeg, rész és egész, személyes energiák és a csoportdinamika lüktető kölcsönhatásaira fókuszál Barta – és társkoreográfusa: Szőllősi Krisztina – koreográfiája, ahol éppúgy követelhet bárki kitüntető figyelmet magának az előadók közül, mint lehet egyszerű láncszem egy nem közösségként funkcionáló csoport elvont társasjátékában.

(Magyar Nemzeti Balett: Tűzmadarak; Győri Balett: GisL – online bemutatók) 

Velekei László, a győri GisL, és Venekei Marianna (Magyar Nemzeti Balett), a Tűzmadarak koreográfusa erre egymástól szögesen eltérő válaszokat ad. Velekei eldobja Adolphe Adam muzsikáját, és a hegedűvirtuóz Lajkó Félixszel újat írat, de sűrítéssel és szerepelhagyásokkal hű marad Théophile Gautier bő másfél évszázados librettójához, Venekei Marianna ellenben a szövegkönyvet veti sutba és ragaszkodik Sztravinszkij zenéjéhez, kettejük munkájában és hozzáállásában csupán egyvalami közös: modern színpadképre cserélik az eredeti szüzsé mesevilágkulisszáit.

(Rambert: Rooms – online bemutató, április 9.) 

Strømgren nem kispályás alkotó: a koreográfusság mellett drámaíró (25 mű!), opera- és színházrendező, bábművész, filmes, díszlettervező, akinek 150 színpadi munkáját eddig a világ 63 országban mutatták be, de van saját társulata (nem kicsi repertoárral), sőt a futball művészetéről szóló beavató (?) táncelőadása is (A dance tribute to the art of football), amiről, ha nálunk bizonyos felső politikai körökben értesülést szereznének, egy országos turné tuti garantált lenne. A viccet félretéve: Strømgren alkotói sokrétűsége, polihisztori hajlama messziről mutatja magát az előadásból. A darab erőssége ugyanis pont a kevert nyelv, a komplex színházi-filmes-koreografikus rendezői logika, az összművészetiség. 

(Sasha Waltz & Guests: In C / online bemutató, megtekinthető a társulat Facebook-oldalán április 4-ig.)

Waltz mintha visszarepülne az időben, és az amerikai Judson-csoport vagy még inkább a szintén amerikai Lucinda Childs és társai (kései) követőjévé szegődne ezzel a darabbal, és persze nemcsak azért, mert minimalista zeneműre komponál (bár 1964-ben, amikor a legendás címadó Terry Riley-szerzemény született, még nem volt használatban ez a zenei fogalom), hanem mert stílusában, struktúrájában, hangulatában is sokban kapcsolódik azokhoz az akkor forradalminak számító eszmékhez, amelyek a „táncot önmagában mint testi-fizikai, tér-idő valóságot szemlélték és értelmezték” (Fuchs).

(Nagy József–Miquel Barceló: Paso doble – #e-néző, Trafó, január 29.)

Van valami egészen heroikus, a fizikalitást a maga nyers valóságában is felmutatni igyekvő erődemonstráció abban az önként vállalt küzdelemben, amit Nagy és Barceló celebrál. A lét anyagszerűségével való szembenézés és a szembenézés kiváltotta roppant energiák. Hogy egyszer birokra kell kelni ezzel a földdel, máskor meg simul, barátkozik, majd végleg befogad.

A színpad felől nézve hátrány, hogy nincs jelen idejűség, és nincs nézőkkel való interakció, amit sem a helyszínválasztás, sem a kameramozgás, sem a vágástechnika, sem semmilyen más speciális műfaji vagy rendezői bravúr nem pótol. A jó táncfilm mégsem a hiányról, hanem az új mediális közeg által hozzáadott értékről szól, ami viszont a színpad számára utolérhetetlen.

(Akkor és most – online sorozat a Magyar Állami Népi Együttes közösségi oldalán)

Hogy beszédtéma volt Európában anno a „magyar iskola” (Tímár, Kricskovics, Novák, Szigeti, Györgyfalvay)? Beszédtéma volt, de hát az is a hetvenes évek, kérem. Ami ma van, puszta vegetáció, az amatőr néptáncmozgalom fénykorában bevezetett újítások újracsomagolásával, vagy, ami még ennél is rosszabb, az ötvenes évekkel a NER köntösében, ha például az id. Zsuráfszky vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttes repertoárjára nézek.

(Feledi Project: Metamorfózis és Fehér Ferenc: Tofu P. Potter – Nemzeti Táncszínház)

Feledi tíz éve készít koreográfiákat, a Nemzeti Táncszínház legtöbbet foglalkoztatott fiatal koreográfusa, akit sokan a jövő nagy ígéretének tartanak. Vele ellentétben a nemzetközi porondon jelentős karriert befutó Fehér Ferencet nem hordozza tenyerén a magyar táncszakma, talán már el is felejtették, hogy kicsoda. Ki ő és mit tud. Merthogy valamit nagyon tud, az tagadhatatlan, nem (csak) másról, nem (csak) a világról, hanem elsősorban önmagáról. Az önátadás, az önmegmutatás képességéről, arról az ösztönös és vadzseni énről, aki sorozatosan felülkerekedik a civil életben oly szemérmesen visszahúzódó Fehéren, amikor színpadra lép.

Nyilván vannak jó praxisok, befogadó közegek, egészséges oktató-növendék viszonyok, nem vitatom. Kár lenne a fentiekből általánosítani. De hogy a rendszer hibát jelez és a balettoktatásban paradigmaváltásra van szükség, nem lehet kérdés egy percig sem. 

(Artus Társulat: Láblóbálók – Artus Stúdió, szeptember 5.) 

Intim, finom hangolású darab a Láblóbálók, akár a legtöbb Artus-mű, amelyet a társulat saját játszóhelyén mutattak be. Nem a harsányságé, a fennkölt szavaké, hanem a képpé, jellé, mozgássá sűrített-formált belső érzeteké. Amely körülírható cselekmény híján: a történései által történik.

(A Magyar Táncművészeti Egyetem és a #metoo)

Teljesen életszerű, ez a zaklatás pszichológiájából adódik, ha valaki csak felnőtt fejjel döbben rá arra, hogy gyerekkorában abúzus áldozata volt. Ahogy abban sincs semmi rendellenes, hogy évek vagy évtizedek kellenek a traumatizált személynek ahhoz, hogy titkát mások előtt felfedje, esetleg a nagy nyilvánosság elé álljon vele. Az már más kérdés, hogyan lehet húsz-huszonöt éves, büntetőjogilag többségében már elévült, más társadalmi normák között megvalósuló zaklatási ügyekben az igazságot feltárni. Fel lehet-e tárni egyáltalán, ami történt?

(Börcsök Boglárka: The art of movement – dokumentumfilm)

Felfogni is nehéz, merre fejlődött volna a modern tánc, és egyáltalán a magyarországi táncművészet, ha a mozdulatművészet nem kerül tiltólistára háború után. És nem is akármilyen megfogalmazások közepette került indexre, hanem mint a „tanácstalan értelmiségi zavarát tükröző” művészeti ág, ami „nem jelenthet értéket”, és amit „egészében el kellett vetni”.

(All We Can Do & Parallel Művészeti Alapítvány: Overground, Dancing Cities – Budapest)

A francia szervezésű All We Can Do nemzetközi táncfilmprojekt 2012-ben indult, és Párizs, Brüsszel, London után érkezett Budapestre a Pintér Gábor vezette Parallel Művészeti Alapítvány meghívására. Mint mindenhol, itt is a város adja az utólag sorba fűzött egysnittes spontán szólók élő hátterét, de ezek nem képeslap-romantikát idéző helyszínek, hanem személyes kötődésű terek, amelyek kirakatlátványosságok helyett Budapest alternatív, de húsba vágóan valóságos (ezért nem is mindig vonzó) arcát villantják fel, kezdve a Podmaniczky úti gyalogos aluljárótól a Nagytétényi és Soroksári úti gyártelepeken át a Városmajorig vagy az Orczy térig. Tíz helyszín, tíz szereplő: több generációból, hibátlanul válogatva, csupa olyan előadó-koreográfus, akikről sejthető, nem jelenthet gondot nekik a saját tudásukat, érzékenységüket a kiválasztott helyszín kisugárzásával egyesíteni.

(Dimitris Papaioannou: Inside)

Nem kell megijedni, nem vagyok őrült. Azok a nézők sem voltak őrültek, akik élőben látták, igaz, Papaioannou némi könnyítést is tett azzal, hogy a közönség bármikor szabadon érkezhetett-távozhatott az előadás nem szokványos időtartama alatt. Ezt online megtekintésnél a beletekerés helyettesítheti. Érdemes beletekerni? Nyilván nem. Vagyis igen, annak igen, aki nem monotóniatűrő, mert már fél órából is sok minden leszűrhető, főleg a darab civil cselekvések sorozatából kimintázódó koreografikus szerkezetére vonatkozóan. De jobb nem beletekerni, ha valaki arra kíváncsi, hogyan működik a színház: drogként. Ami nem kártékony, de feltölt.