(„A DOZSO” az új hullám évtizedében – A nyolcvanas évek kultúrája egy pécsi művelődési házban, Pécs, Zsolnay Kulturális Negyed, re:public projekttér, megtekinthető 2021. december 10-ig.)

A kiállítás képzeletbeli útvonala a DOZSO intézménytörténeti hátterével és a művelődési házak szocialista korszakbéli kiemelt jelentőségével indul, és adatgazdag módon mutatja be a sokáig két külön helyszínen (a belvárosi Mária utcában, illetve a Zsolnay porcelángyár Felsővámház utcai részlegén) működött, „párhuzamos pályákon, eltérő szervezeti struktúrában tevékenykedő művelődési ház” sorsának sajátos összefonódását, illetve 1996-os bezárásukig dokumentálható működését. Ezt követően, mintegy túlméretezett adventi naptárakként, falra szerelt kartonkazetták sejtelmes tartalmát lehet megtekinteni: a rekeszek a két művelődési ház, majd az egyesített DOZSO programjairól, működéséről valló dokumentumokat rejtik.

Szilágyi Márton: A magyar romantika ikercsillagai: Jókai Mór és Petőfi Sándor, Osiris Kiadó, Budapest, 2021, 422 oldal, 4480 Ft

Jóllehet a szerző tisztában van vállalkozása korlátaival („letagadhatatlan az aszimmetria Petőfi és Jókai pályája esetében” – 21.), összehasonlító módszere – és az ehhez illeszkedő frappáns címadás – mégis megvilágító erejű és kivételes. Utal a Petőfi–Jókai-párhuzam eleddig kevéssé kiaknázott szakirodalmi relevanciájára, és arra a tényre is, hogy az 1840-es évek nagy irodalmi nemzedékéből e két szerző esetében beszélhetünk nemcsak kanonikus, hanem egyszersmind olvasói-könyvpiaci sikertörténetről. A korszak magyar irodalmi romantikáját vizsgálva tehát Petőfiről és Jókairól elmondható (miként a márciusi 12 pont és a Nemzeti dal viszonyára utal a szerző): „egyikőjük nincs meg a másik nélkül.” (168.)      

A genius loci. Irodalom és építészet. Szerkesztette Kollár Árpád és Tamáska Máté. Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2019, 231 oldal, 2900 Ft

A kétfajta diskurzus (és tudományos mező) közelítésének korlátaival az irodalmár–építészetszociológus szerkesztőpáros (Kollár Árpád, Tamáska Máté) tökéletesen tisztában van, ebből adódik a kötet koncepciójának talán leginkább stabil eleme (vagy ütközőpontja): a szociológia. Az az általános társadalomtörténeti, szociográfiai érdeklődés, amely a kulturális produktumok elemzésében-értelmezésében leginkább azok társadalmi beágyazottságára, illetve valóság- és struktúratükröztető erejére nyitott, s többé-kevésbé valamennyi tanulmányban érvényesül.

Ignácz Ádám: Milliók zenéje. Populáris zene és zenetudo­mány az államszocialista Ma­gyar­or­szágon. Rózsavölgyi és Társa Ki­adó, Budapest, 2020, 356 oldal, 2990 Ft

A kötet akadémiai fókuszú kérdezésmódja szakít a hazai populáris zenei tárgyú munkák azon hagyományával, amely különböző kultikus előadók, pophéroszok kánonját alakítja narratívává. Az Ignácz által elmesélt történet igazi főszereplői ezzel szemben a huszadik század közepének, második felének azok a meghatározó magyar zenetudósai (Szabolcsi Bence, Pernye András, Gonda János) és zeneszociológusai (Virányi Iván, Losonczi Ágnes), akik munkáik révén bekapcsolódhattak a kelet-európai marxista zenetudomány vérkeringésébe, esetenként nyugati visszhangra is találva − élükön a páratlan aktivitású Maróthy Jánossal, a magyarországi populáriszene-kutatás valóságos frontemberével.