Darvasi László

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Cseh Viktor: Zsidó örökség. Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon. Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, Budapest, 2021, 790 oldal, 11 900 Ft

Az én szülővárosomba, Törökszentmiklósra 1825-ben költözik az első zsidó ember, egy bizonyos Tolcsvai Sámuel nevű úr, Szajolból hurcolkodik, gondolom, a családdal. Mi lenne ez a száraz közlés, ha nem egy elbeszélés? A vívódások napjai, a döntés pillanata, utolsó éjszaka Szajolban, első idegennek lenni valahol. Hogyan érkezik és pakol a szekérről, az asszony a gyerekeket vigyázza. Olyan sűrű pillanatok ezek, hogy beléjük lehet nyúlni, ki lehet markolni a véres alföldi sarat. Novella, nem? Nem hollywoodi filmbe való sztori a szegedi Muray-Mandl Miklós élete, aki nem csak világhírű fotós, de Frida Kahlo szerelme is volt?

Tovább

Paródiák, rólunk – Tematikus próza-összeállítás

Darvasi László kollégánknak már hiányzik a szerkesztőségi élet, ezért – a teljesség igénye nélkül – megidézte az Élet és Irodalom alkotóműhelyének néhány tagját. De, hogy ő se érezze elhanyagolva magát, megkértük Király Levente írót, hogy egy Darvasi (Szív Ernő) paródiával egészítse ki a tematikus összeállítást. Így harap a posztmodern (?) kelgyó már megint enfarkába.  

Tovább

„Hónapok” – Tematikus próza-összeállítás

A Hunyady Sándor élete utolsó szakaszában írt jegyzeteit tartalmazó dossziéban találta ezt az írást Kurta Zsuzsanna író, irodalomtörténész. Az Augusztus című tárca – ahogy a kézirat felajánlója, Alexander Brody írta róla nekünk – „nem egy hónapot ír le, hanem egy életet”. A szöveg valószínűleg nem sokkal Hunyady Sándor halála előtt született (s bár gépelt formában maradt meg, és aláírás nélkül, sem a családnak, sem a kéziratot sajtó alá rendező Kurta Zsuzsannának nincs kétsége a szerzőséget illetően).

Hunyady mai kollégái nem olvasták a régi, kéziratban maradt írást. Arra kértük őket, attól függetlenül írják meg, szerintük hogyan fér bele egy adott hónapba a világ.


Úgy gondolta, az első útja haza fog vezetni. Már hogy haza, ezen elmosolyodott, hitetlenkedő, kényszeres mosoly volt, egészen értetlen, a következő pillanatban erős émelygés fogta el. Hányt is egy barakk tövébe, épp festették. Május volt, szinte hőség. Néhány kilót már fölszedett magára. A kórosan vékony ember nem mosolyog, az vicsorog. Ki fog jutni innen, ez már bizonyos, de lehet, hogy ott marad az arcán a halál, amíg csak él?

Kereshette volna előbb Hanna néniéket, de tartott attól, hogy őket se forgatta vissza a szerencséjük, hiába kopogtat náluk a hatalmas, visszhangzó Golopenza házban. Vagy nem hiába kopogtat, idegen arc mered rá az ajtóból, ahogy ilyenkor lenni szokott. Mit akar? Mi tetszik? Nahát, nem felejtette el az épület nevét, milyen név az, hogy Golonpenza. Senki nem tért vissza a családból. Csak őt tette vissza az újabb semmibe a keze, őt, a legbutábbat. Tömött, bőröndökkel és zsákokkal megpakolt bérkocsival utazott le a városba, afféle aprócska busz volt, ahogy a keresztények mondják, a szentlélek tartotta össze, remegett, reszketett és nyikorgott, mint az élet, túlélte a háborút, nem rekvirálták el, nyilván eldugták, rejtegették valahol, büdös volt, de zötyögött, zsúfolódtak az emberek, egy asszony kosara könyvekkel volt tele, Tolsztoj és Márai Sándor. Egy szakadt fedelű Petőfi.

Tovább

A sofőr aztán hallgatott, kidobta a csikket, egy tócsa mellett kanyarította vékony füstjét tovább, hát jó, talán. Talán csak kap visszafelé egy kis négercsókos szájhabot. Erna! Eljátssza a grófnőt, a ruhájába öltözik. A gróf úr meg ne tudja, abból méretes botrány kerekedne! Kirakta szépen a lányt a fotográfusi műterem előtt, nem szállt ki a járműből, duzzogtatta a motort, várta, hogy Erna bemenjen Zalatnai úrhoz, aki akkor is ordított, amikor csak súgni akart valami különleges indiszkréciót. Kiszállt Bézsé, flegma tartást vett föl, a kocsi oldalának dőlt. Így várakoznak a komoly sofőrök. Fél keze volt, mégis mennyi barátnő itt-ott a városban! Női hódolók! Egy félkezű sofőr! Hogy pillognak rá a lányok, illegetik magukat, kacarásznak, mint a kicsi pávák. Elég szépen, férfiasan mutat, az már igaz. Sofőrsapka, kockás zakó, finom mintás sál a nyakban, ő is néz divatfüzeteket, és máshogy ölel, ahogy a kétkezűek. Erna te kis dög, te cafka.


Mészöly 100 – Tematikus próza-összeállítás

A „Mészöly-hónapot” Bazsányi Sándor esszéjével indítottuk három hete, majd Károlyi Csaba esszéjével folytattuk a múlt héten a Feuilleton rovatban, és – bár még biztosan találkozunk majd újraolvasási kísérletekkel az Élet és Irodalomban – az emlékezést Darvasi László és Péterfy Gergely Mészölynek dedikált prózájával és Mikola Gyöngyi esszéjével zárjuk.

Tovább

Szüts Miklós: Hogyan tanítottam meg a Vojnichot festeni?
Később lett egy nagyon szerencsés napom. Reggel fél hétkor – pedig még aludt, nem volt egy korán kelő alkat – megismerkedtem Esterházy Péterrel, aztán délelőtt Kocsis Zoltánnal, fizettem neki tizenegy eszpresszót, délután pedig összefutottam Alföldi Róberttel, aki megkért, fessem át a Nemzeti Színházat. Hamarosan ki fogják rúgni, de még szeretne valami emlékezetest hagyni maga után. Akkor már dolgoztam fagiforral, komlói bányásznyállal és pezsgős aszpirinbe hintett cementporral, kérdeztem is, jó-e, ha ezeket a színeket variálom. Zöld nem lesz, nehogy már fölidegesítsen egy fűszál.

Bakos Ildikó a pizsamám zsebében megtalált egy szürke gipsz női mellet, azonnal kiadta az utamat. Még megöleltem anyukámat, és hamis, magam festette MÁV-örökjeggyel utaztam Kecskemétre, a konzervgyári ösztöndíjra. Naponta bejártam az üzembe, rugdostam az üres konzervdobozokat, amikor észrevettem egy rozsdás vasajtót, bon voyage, mon amie. Az egyik diszpécser, aki különben hasonlított a Kurtág házaspárra, rám szólt, Jóska, bazmeg, oda nem tudsz bemenni, én azért az egyik régen használt ecsetemmel kinyitottam a zárat.

Tovább

Majd vesz csokoládét, magyarázott Hanna néni, így, kisfiam, nem lehet hazajönni, micsoda lelketlenség. Mondhatna faragatlanságot is!

Ajándék nélkül, hogy gondolod berúgni az ajtót?!

Egyszer az Emil ajándék nélkül jött meg a bécsi rokonlátogatásról, egy szarházi kis hajcsat se volt nála, hát mit tettem, azt tettem, hogy nem szóltam hozzá, csitt. A nevét is elfelejtettem, hogy Emil. Semmi közeledés, semmi viszonyulás. Meddig csináltam, fiam? Addig, míg ki nem utazott újra, a Kärtner Strassén vett egy helyes kis sálat meg néhány tábla csokoládét, és már fordult is vissza. Tudod, milyen kicsi ember.

Tovább

Tovább

Erna olvasni kezdett, fél oldal, egy, hirtelen el-elakadt a szava.

Nincsen neve annak az embernek, akiről szól a történet. Milyen lehet az arca, hogyan reszel a beszéde, hogyan mozdul a keze, a lába. Hogy néz ki, szép, csúf, érdekes, nevetséges? Úgy néz ki, mint... Gál tanár? Talán úgy. Néhány papírlap zizeg mindössze. Egy novella csak. Így nevezik ezt, hogy novella. Történet. Aminek, kérem, van csattanója, anélkül nehéz lenne emlékezetessé válnia, csak mert a csattanóra mindig emlékszünk, az olyan, mint egy tréfa hangos poénja. Úgy tartják az okosok, a csattanó az, hogy lezárjuk az életnek ezt kis részletét, bizonyosan zárlat, valószínűleg temetés. Zárjad derengő, kemény gyöngybe az egészet. A csattanó az, hogy a gyöngy a földön koppan. Ami csak elgurul, hm.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021