A gyűjtemény első darabja 1953. március 6-ai keltezésű, a Szabad Nép egyetlen lapból álló, üres hátoldallal megjelent különkiadása, amely a Szovjetunió Kommunista Pártjának patetikus és terjedelmes közleményén keresztül tudatja a magyar dolgozókkal, hogy J. V. Sztálin meghalt. Az újság innentől fogva egészen a temetésről tudósító március 10-i számmal bezárólag gyászkerettel jelenik meg, és azt is csak ezen az utolsó napon engedi meg magának, hogy legutolsó hasábjain két olyan rövid cikk is helyet kapjon, amelyek nem közvetlenül a gyásszal foglalkoznak (az egyik a koreai néphadsereg főparancsnokságának közleménye, a másik pedig hír arról, hogy Budapestre érkezett a szovjet röplabda-válogatott). Addig viszont még a nőnapi köszöntő is Sztálinról szól, nem beszélve a megrendült közlemények és a vállalati munkafelajánlások mellett minden lapszámban fölbukkanó versekről vagy tárcákról.

Sok egyébhez hasonlóan nem tudom azt se, hogy ismeretlen ismerősöm a jövőből valamit megsejtvén ekkor látott-e neki majdani gyűjteménye összeállításának, avagy később, válogatás nyomán formálódott ilyenné a kompozíció, mindenesetre az időben következő darab, a Tartós békéért, népi demokráciáért! elnevezésű újság 1956. február 19-ei száma teljes terjedelmében hozza Hruscsovnak az SzKP XX. kongresszusán elhangzott, a sztálini bűnöket leplezni kívánó beszédét. A furcsa című hetilapot Bukarestben adta ki a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája: lehetséges, hogy ismeretlen ismerősöm párttag volt, ezért érezte megőrzendőnek és jutott hozzá e lap több számához is?

Terézia Mora: Szerelmes ufók. Fordította Nádori Lídia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 224 oldal, 3499 Ft

Ezek a történetek azt sugallják, hogy az életben olykor különösebb előjelek nélkül is akadnak pillanatok, amelyek kilengetik a hétköznapok ingáját, és lehetővé teszik, hogy kilépjünk a mókuskerékből. Az ilyen pillanatokat ragadja meg Terézia Mora ezekben a gazdag szövetű, érzékletesen megírt, a fordulatokat linearitásuk ellenére sem nélkülöző elbeszélésekben. Szereplői ugyanannyira elesettek és magányosak, amennyire mindnyájan azok vagyunk.

Horváth Péter: Getnó. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018, 314 ol­­dal, 3290 Ft

A Flájörsz tagja volt Kutassi József is, igaz, őt alkalmatlanságra hivatkozva Horváth elküldte a zenekarból. Négy évtizeddel később viszont Kutassi fölvette a kapcsolatot egykori zenész- és kollégiumi lakótársával, akinek folyamatosan figyelemmel követte irodalmi pályáját (olvasta a könyveit és munka közben hallgatta a hangjátékait), mígnem elhívta magához és elkezdtek beszélgetni. Igazából nem is beszélgettek, hanem – legalábbis a Getnóból ez derül ki – Kutassi elmesélte Horváthnak az életét.

Maria A. Ioannou: Katlan
Clare Azzopardi: Pár női név
Carolina Schutti: Mezítláb a selymes fűben
Ida Hegazi Høyer: Bocsáss meg

Csepelyi Adrienn: Belemenés. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018, 306 oldal, 3299 Ft

Csepelyi még a könyv megjelenése előtt egy interjúban elárulta, hogy egyik meghatározó olvasmányélménye a Fociláz. Bár regényszerű megoldások is föllelhetők bennük, ahogy Hornby műve, úgy a Belemenés se a szó szoros értelmében vett regény: mivel a főszereplő-elbeszélő többször is megnevezi magát (vagyis valós nevén szólítják a társai), továbbá a kulturális újságíróként tevékenykedő szerző életének másutt nyilvánossá tett elemei is visszaköszönnek a könyv lapjairól, nem kétséges, hogy egy kedélyesen sztorizgató, olykor esszébe, olykor naplóba hajló, színesen és jól megírt, fiktív elemeket nélkülöző önéletrajzzal állunk szemben. Ami persze egyáltalán nem kevés, sőt. Adott egy szatmári faluból származó lány, akit lépésről lépésre, előbb a megyeszékhelyen, majd a fővároson keresztül vezet el tehetsége a világ számtalan stadionjába, végül pedig, de mindenek előtt a liverpooli Anfield Roadra, hiszen Csepelyi gyerekkorától fogva az angol válogatottnak és a Liverpool csapatának szurkol.

Sharon Guskin: A felejtés ideje
Sarah Perry: Az Essexi Kígyó
Dora Csehova: Nem akartam Lenin lenni
Arundhati Roy: A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma

Ketten egy új könyvről - Konrád György: Falevelek szélben (Ásatás 1.) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 500 oldal, 5999 Ft

A kötet fülszövege és az ismertetők regényről beszélnek. Mi több, regényfolyamról. Hogy az hány kötetből fog állni, egyelőre nem tudni, de a sorozat címe (Ásatás) a borítón kívül a belső címoldalakon és a gerincen is hangsúlyosan, mintegy a kötetcím szerves tartozékaként szerepel, jelezve, hogy egy, a már eddig meglévőnél is nagyobb szabásúra tervezett munka első szeletét tartjuk a kezünkben. Az említett idézet az önéletrajzi regény lehetőségeiről avagy éppenséggel lehetetlenségéről szól. De ugyanerről beszél Konrád a szöveg más pontjain is, amikor a regény adta és a valós világ időnként írói eszközként alkalmazott szándékolt összemosására, más esetekben viszont önkéntelenül létrejövő összemosódására utal: „Ha egy regényírói szándék a szövegben meggyőző, mindegy, hogy miről szól, még olyan érdemtelen tárgya is lehet, mint a szerző maga. A regény nem a valóságban történik, hanem a papíron. Az önéletrajz is fikció, írója költi a halmazból, amire önkényesen emlékszik.” Vagyis az életrajz lehet regényes, ám a regény mégse lesz a szó szoros értelmében véve életrajz, lévén, hogy az író saját akarata és képességei szerint mond el vagy éppenséggel nem mond el történéseket.

Éjszaka megszólal a kaputelefon. Mások föltehetően inkább késő estét mondanának, mert amikor álomból fölriadva legelőször is az ágy melletti óra vöröslő számjegyeire nézek, hirtelen fölvert tudattal konstatálom, hogy még nincsen éjfél – de mindegy, én korán fekszem, nekem ez már éjszaka, és ilyenkor csöngetésre ébredni nem jót jelent. Máskor se jó persze, ha kéretlenül fölverik az embert, ám a kései hívások többnyire bajról tudósítanak: valaki megbetegedett, valaki balesetezett, valami történt. A csengő visítása százas szögként nyomakodik a fejembe, mégis beletelik néhány nyögvenyelős másodpercbe, mire konstatálom, hogy a hang honnét ered. Azt a tényt, hogy pillanatnyi vélekedésemmel szemben nem a mobiltelefon szólalt meg, tulajdonképpen biztatónak is mondhatnám – ezek szerint nem a gyerekekkel történt baj, nem a volt feleségem akar valamit számon kérni, és talán a szüleim is nyugodtan alszanak. Akkor viszont ki a fene az?

Radoslav Petkovic: A halál tökéletes emlékezete
Ian McGuire: Északi vizeken
John Williams: Butcher’s Crossing
Kim Stanley Robinson: New York 2140

Vörös István: Thomas Mann kabátja. Noran Libro Kiadó, 2017, 248 oldal, 2800 Ft

Vörös István alternatív múltat épít. Például IV. Napóleon valóban élt, csak máskor és másféle életet. A regényben Thomas Mann még A varázshegyen dolgozik, amely 1924-ben jelent meg először, a bakonymérői vásáron viszont már pengővel fizetnek, amit 1926-ban vezettek be Magyarországon – azt meg persze Thomas Mann-nak nem kellett tudnia, hogy akkortájt Kafka Prága helyett inkább már szanatóriumokban tartózkodott. Vörös regényében magától értetődően keveredik a valóság és a képzelet, és ugyanezzel a természetességgel, egymást erősítő történetvariánsként kapaszkodik egymásba a müncheni és bakonymérői helyszín, valamint a misztikumokba kalauzoló harmadik regénysík, az elefántok világa (ami kapcsán az embernek óhatatlanul is egy újabb irodalmi analógia, Jean de Brunhoff Babar-sorozata jut az eszébe).

Adott egy város, amelyet délről a tenger határol, északról és keletről szorosan körülfogja Horvátország – a szomszédos, már horvát közigazgatás alatt álló Sušakot pusztán egy keskeny folyó, a Fiumara (horvátul: Rjeҫina) választja el –, nyugati peremén pedig már az osztrák határ húzódik. A kedvelt nyaralóhely, Abbázia (ma Opatija) az Isztriai-félsziget többi részével egyetemben Ausztriához tartozott, de hogy a politikai határok mennyire nem követték a földrajziakat, azt jelzi például, hogy a Sušaktól keletre eső Szádrév (ma Bakar) szintén a magyar tengermellék része volt. Természetesen a Monarchián belüli határok javarészt képletesen voltak értendők, mert miközben a Fiumara, illetve Rjeҫina fölött átívelő híd egyik végén ott lengett a magyar, másik végén a horvát lobogó, Abbázia és Fiume között közvetlen villamosjárat közlekedett. (Nem nehéz észrevenni, hogy a folyóról kapta a város mind eredeti olasz, mind későbbi horvát nevét.)

Arra ébredt, hogy Zigonic a vállát rázza.

– Ébredjen, Kádár elvtárs. A szülővárosában vagyunk.

Kádár zavartan föltápászkodott. Az autóbusz egy keskeny belvárosi utcában parkolt, orrával az emelkedő irányába. Balkéz felől hatalmas épület látszott, amelynek földszinti rácsos ablakai azt sejttették, hogy börtönnel összekötött bíróság lehet. Ezt erősítette meg a Monarchia korát idéző homlokzatán lengedező piros–fehér–kék sávos, vörös csillagos jugoszláv lobogó is. Jobbra viszont egy ligetecske terült el, Kádárnak fogalma se volt, milyen fákkal, de az látható volt, hogy bár már az október közepén is túl voltak, nem veszítettek el dús lombkoronájukat.

A ligeten keresztül fölfelé kellett kapaszkodni, a fák közé. Kádár azt remélte, hogy a lenti házak között kitekintve megláthatja a tengert. Ám az egyelőre elbújt előle. Zigonic ellenben a liget közepén egy kúriaszerű épülethez vezette. El is mondta, mit kell tudni róla:

– Ez itt Habsburg József főherceg hajdani villája. A liget pedig az ő arborétumának a maradéka. A főherceg bolondult a növényekért. Az idős rijekaiak közül sokan még emlékeznek rá – Kádárra nézett, mintha amaz is idős rijekai lenne, vagy mintha neki is tudnia kellene erről, majd mondta tovább: – Manapság a városi levéltár működik az épületben. Igyekezzünk, várnak bennünket.

A bejáratnál egy nyúlánk, szőke hajú ifjú hölgy fogadta őket, egy vele egykorúnak látszó, keskeny bajszot viselő fiatalember társaságában. Miután szívélyesen üdvözölték egymást, a hölgy egy mappát nyújtott át a bajszosnak, aki azt rögtön továbbadta Zigonicnak. Amaz fölnyitotta a fedelet, és a mappát Kádár elé tolta:

– Nézze csak, Kádár elvtárs, mit kotortak elő szívós munkával a levéltár mélyéről az elvtársak. Ez itt a maga születési bizonyítványa.

Szélesi Sándor: Pokolhurok. Pergamon Kiadó, Budapest, 2016. 256 oldal,3490 Ft

Bitó László: Newton kutyája. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016. 208 oldal, 2800 Ft

Vathy Zsuzsa: Ki nevet a végén? Helikon Kiadó, Budapest, 2016. 492 oldal,2999 Ft

Voltak olyan hazánkfiai is, akik élőben látták a Beatlest. A szerencsés kevesek közé tartozik Esterházy Péter, aki 16 évesen, egy németországi rokonlátogatás alkalmával eljutott az együttes 1966. június 25-ei, esseni koncertjére, amellyel kapcsolatban évtizedekkel később azt mondta Vámos Miklósnak az Alexandra Pódium színpadán: „annyira fantasztikus volt, nem földi dimenziókban mozgott. Itthon is sokat hallgattam őket. (…) Az angol műveltségem innen van, a Beatlesből, meg a matematikai szakszövegekből.” (Esterházy Pápai vizeken ne kalózkodj! című kötetében szerepel egy John Lennon emlékére címet viselő novella. A könyv három évvel Lennon halála előtt jelent meg.)

Bíró Szabolcs: Anjouk I.

Hartay Csaba: Nem boci!

Pacskovszky József–Pacskovszky Zsolt: Nő kutyával és holddal

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól