(Molnár Ferenc: A hattyú, Örkény Színház, március 24.)

Mintázatok. Az előadás alapvetően ezekkel és ezekből dolgozik. Viselkedésbeli, hatalomtechnikai, életszagú mintákból. A karakteres látványt leszámítva mindenben visszafogott: mértéktartóan aktualizál (dramaturg: Szabó-Székely Ármin), de egy-két tust azért rendesen bevisz, van min nevetni; a színészeket egyenrangúként mozgatja, sőt pózoltatja, kellékből pedig keveset használ, de ami a színpadon van, az nem véletlenül került oda. Mint például az a kis gömbakvárium, amelyben egyre közelebbről vizsgálhatjuk, hogyan úszkál a díszaranyhal, miközben körülötte az emberiség önérzetesen gyakorolja a (ki-, be-, fenn-, össze-, vissza-, maga- stb.) tartást.

(F. M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű, Pesti Színház, március 13.)

Az ún. „hangdesign” (Wunderlich József) is inkább a fiatal közönséget szolgálja, a mostanság nagyon divatos loopolás – jó ritmusérzékkel és nem túl nagy befektetéssel változatos és igen expresszív hangeffektek hozhatók ki belőle.

De a zenei ritmusérzék nem egyenlő a dramaturgiaival. Úgy tűnik, a rendező mindent akar, történetet mesélni, eseményeket és jellemeket mutatni, így tulajdonképpen semmi sem tud igazán kiteljesedni – a nagy mondanivalót leszámítva, mert a szavalatnyi példázatokból, a különnemű mozaikdarabkákból az valahogy mégis összeáll.

(Jacques Offenbach: Kékszakáll, Budapesti Operettszínház, február 25.)

A zenés színháznál stilizáltabb műfaj kevés van. Ezért is kár, hogy a prozódia helyenként cudarul bánik az énekesekkel – jó lenne mindenhol érteni a dalszövegeket, pláne hogy állítólag sziporkázóak, bár inkább meglehetősen eklektikusnak tűnnek (Máthé Zsolt tolla). A zenei idézetekre rájátszó bátor utalások egy idő után elmaradoznak, de sebaj, hiszen a hangsúly a végéhez közeledve egyre inkább a cselekmény megoldására kerül. A jelmezekben is van némi eklektika – gondolok itt például a nyilván poénnak szánt vászon munkavédelmi kismamacipőkre –, de összességében mutatósak, sőt helyenként szellemesek, talán csak a pizzafutárt lenne érdemes nem kertészlegénynek öltöztetni. Egy dologgal nem tudok sehogyan sem megalkudni: a koreográfiával (Kulcsár Noémi).

(Holt lelkek, február 12.; Miskin herceg, február 15.; Katona József Színház, Sufni)

Dankó Istvánt, aki idestova 10 éve a társulat színésze és építő tagja, jól érzékelhetően a tartalom hajtotta első rendezésében: neki ma Magyarországon mondanivalója van a Holt lelkekkel. Egy történetet mesél el, amely, bár szerzője több mint százötven évvel ezelőtt vetette papírra, ma ugyanúgy érvényes. És Dankó amellett, hogy az univerzálist példázza vele, kidomborítja benne a lokálisat, amivel nap mint nap találkozunk, legalábbis az, akinek van rá füle. Mert rendezése nem direkt aktualizál, de jelez.

(Ibsen: Kísértetek, Centrál Színház, január 29.)

Olyan darab ez, amelyben a múlt bűnei nem egyszerűen visszaköszönnek, hanem keményen visszaütnek. Lukács szavaival ideálok, individualizmus és társadalmi etika nagy csatája, ahol „[…] az összesség, a magukban véve conventionális és gyenge erők összefonódottsága okozza a tragédiát, minél kisebb értékűek egyenként, annál »mélyebb« lesújtóbb hatású synthesisük nagy ereje”. A mondanivaló súlyos, súlyosan szimbolikus, és ahogy az a fentiekből is látszik, Alföldi úgy dönt, elmesélését javarészt a díszlettel, beszédes beállításokkal (egymás mellé, egymással szembe, egymás mögé), hangsúlyozó világítással, bergmani hangulatban oldja meg.

(Franz Kafka: Az átváltozás, Örkény Színház, január 12.)

A színház nézőterén alig hallatszik nevetés, ugyanis a megtöbbszörözött és többszörösen felnagyított tekintélyelvű apafigura erősen ráül a hangulatra. Az pedig távolról sem nevezhető feloldásnak, hogy a keretjáték végén szülinapi gesztusként kollégái a „főszerepet” játszó Polgár Csaba arcába nyomnak egy tortát. Mondhatjuk, hogy ez egyfajta kabarétréfa, hiszen az előadás atmoszférája talán ezt a (korhű) műfajt idézi leginkább, de szomorú, bánatos kabaré ez, cseppet sem mulattató, inkább „a nyilvános fellépés szégyene” (Levél Apámhoz) üt át rajta.

(Tolsztoj–Edmundson: Háború és béke, Vígszínház, december 18. és 29.)

A színpadi doboz falai fekete és fehér panelekből állnak, egy ilyen, egy olyan, mögéjük képmontázs vetül. Élő díszlet ez, a tér folyamatosan szűkül és tágul, együtt lélegzik a színészekkel. Eleinte csak az tűnik fel, hogy a rendezés a színpad mélységének legalább négy síkját használja, de ahogy szaporodnak a matrjoska babák a vetített képek és a kellékek között, a díszlet is egyre inkább így működik: pakolódnak egymásba a többé-kevésbé párhuzamos helyszínek, a történelem személyes és egyetemes terei.

(Carlo Goldoni: Házasság Palermóban, Nemzeti Színház, december 7.)

És hogy mi az a palermói lepel? Hozzáadott érték (betoldott remek poén), mint a Brighella által legendásnak kiadott kopott lepedőn a rozsdafoltok – praktikusan ügyes megoldás, amelyből ebben az előadásban is akad, ugyanakkor én (egy ilyen kevés cselekményű) Goldonit ilyen komótosan elővezetni még nem láttam.

(Lucy Kirkwood: Munkavégzés során nem biztonságos, Kamra, december 3.)

A Munkavégzés során nem biztonságos olyan, mint egy állatorvosi ló: a témából potenciálisan adódó konfliktusok majdnem teljes tárházát feldobja, de a diagnózis felállításán túl nem jut. Az embernek kicsit az az érzése, mintha egy hatrészes minisorozatból megkapná az első két epizódot, a másik négyhez viszont csak az ajánlót. A bevezető részek (a darab két felvonása) a legfelső kaszt nézőpontját szemléltetik, az alkalmazottak élete megmarad továbbgondolásra – utólag értelmezgetve ez talán mégsem akkora baj, hiszen ebben a cipőben járunk többen, tekintsük ezt egyfajta vészcsengőnek, még ha a dolgok ilyetén felvázolása nem hagy is sok reményt arra, hogy azt a bizonyos cipőt egyszer sikerül kényelmesre tágítanunk.