Az építőipari áruk kint az udvari raktárakban kaptak helyet, ott sorakoztak a deszkák, festékek, téglák, ott állt a mész, a cement, a gálic, ott tartották a kútgyűrűket és a betonmedencéket, a hatalmas sóderkupacok mögött pedig egy süllyesztett helyiségben tetőcserepeket gyártottak. Hansi itt a boltban váltotta anyját, Juliannát, vagy a napszámosaikkal együtt a földeken dolgozott. Idősebbik húga, Trezka vigyázott a két kistestvérre, Szepire és Cecilre. Nagyapja, id. Wagner Vilmos, a falu leggazdagabb kereskedője akkoriban már gyengélkedett, nem tudott és nem is akart nekik segíteni, a második feleség, azaz a mostohamama ármánykodásai során a kapcsolat már egyébként is réges-rég megromlott. Fuchs Jozefa nem volt egy égzengős-földindulós asszony, inkább amolyan lassú-víz-partot-mos nőszemély, és alaposan kikezdte a fiatalokat, ifj. Wagner Vilmost és feleségét, Reger Juliannát.

A baba még mindig nyugtalan. Az ajtó mellett meglátok egy lányt. Dóránál pár évvel idősebb, úgy tizenkettő-tizenhárom lehet, hosszú, fekete copfja van, és a szeme... Éppolyan vízkék, mint az övé volt. Tanácstanul áll, mint egy kérdőjel, talán vár valakit. Dávid sírva fakad, fázik. Megölelném, de kezdek én is vetkőzni, a kabátom már fent van a gyerekeké mellett. Százötvenhárom. Újra a lányt lesem.

Dédének fehér köpenye van. Tiszta, vasalt. Lezseren bújik bele, menet közben gombolja össze. Követem, megyek a repkedő köpenyszárnyak után. Nézem, ahogy a sötétbarna polcokon a fehér porcelántégelyek között keresgél, és krémet kever ki a mozsárban. Később beteg érkezik, a laborból az officinába megy, hogy kiszolgálja. Egy forgópolc takarásából figyelem, ahogy kiadja a gyógyszert.

Otthon is elbújtam, az ablakokban gubbasztó pozsgás növények közé dugtam a fejem. Addigra már mindent összecsomagoltam: néhány szoknya, póló, fogkefe, és persze Panka baba. A pozsgások mellől kémleltem, lestem az utcát, hogy mikor érkezik értem Dédé és Idus. A járda melletti két lila fa tele volt éretlen ringlóval. A fehér Trabant még mindig nem akart begördülni, ezért mikor végképp meguntam a várakozást, kiszaladtam a kapualjba. Elővettem a teniszütőt, Panka volt a teniszpartnerem, úgy ütögettem a labdát a falhoz. És rohantam a kapuhoz, ahányszor egy autó megállt a ház előtt.

Verőfény van. Az elfüggönyözött rendelő után megcsap a világosság. Jönnek-mennek az emberek. Én szédelgek köztük, akárcsak tizenöt éve, mikor Pozsonyból ide, a faluba költöztünk. Akkor is épp a sterilizálógéppel voltam elfoglalva, s az ajtón halkan kopogtattak. A hívásra egy négy-öt év körüli, mezítlábas lányka nyitott be, kinek rögtön le is gyökerezett a lába, azután köszönés nélkül elszaladt. Néhány perc múlva az ajtón ismét kopogtattak, ezúttal határozottabban. Egy férfiember lépett be, mellette a mezítlábas kislány. Babicz Lajos volt, ki azért jött, hogy köszöntsön engem mint a falu leendő orvosát. Bemutatta a lányát is, Herminát. A kislány most egy kicsiny kutyát szorongatott. Mi már ismerjük egymást, kacsintottam Herminára, s ő ettől már csaknem elmosolyodott. Babiczék szintén errefelé, a Rózsa utcában laktak. Kutyájuk nemrég öt kölyköt ellett, s ebből hoztak el nekem egyet. Jól jön az falun, bizonygatta Babicz Lajos. Rövid gondolkodás után a kutyát elfogadtam, s mentem hátra a rendelőből otthonunkba, hogy Ilkának az ebet megmutassam.

Nézem Szűz Máriát. Kelkáposztát eszik. Lassan nyeli a falatot. A puha káposztát jól meg tudja rágni a kevés fogával is. Azután a saját tányéromat nézem, azt, hogy nem fogy a főzelék. Ma alig tudok enni. Ki nem állom, hogy Szűz Mária miatt Édesanya télen mindig kelkáposztát főz. S így ehetem én is azt folyvást. Sokkal inkább kedvemre van, ha reggel szilvalekváros kenyeret kapunk tejjel. Vagy mikor este brevanyt sütünk, és a szépen pirult tetejét megkenjük tejföllel. De legjobb a vasárnap, amikor galamblevest főzünk, a második fogás után pedig túrós vagy lekváros kalácsot eszünk. A tésztáját szombat délután szoktuk meggyúrni Édesanyával. A kaláccsal is jól boldogul Szűz Mária, azt bezzeg mindennap tudnám enni.

Máskülönben, ha nem gondolok a főzelékre, jó nekem Szűz Máriával, folyton ugrat és megnevettet minket, nagyokat kacag a fogatlan szájával. Mikor vasárnap a templomban a másik Szűz Máriához imádkozunk, mindig kuncogok a húgaimmal, és ki is húzom magam olyankor, hogy nekünk sajátunk is van. Bár úgy képzelem, a másik Szűz Máriának több foga van, és nem kell mindig kelkáposztát ennie.