(Stalter György: New York, New York. Megtekinthető a Fugában 2024. már­cius 17-ig.)

Stalterben az a csodálatos, hogy a kedvezőtlen peremfeltételek ellenére valahogy kibulizta, hogy gyerek maradhasson. Nem haragszik senkire, nem ítélkezik, csak egyszerűen kíváncsi. A kíváncsiság mint munkaerkölcs. Nem érzi magát különbnek azoknál, akiket lefényképez. Jár-kel New Yorkban, pont mint Rákosrendezőn, a Hős utcában, Ózdon, Temesvárott vagy bárhol máshol a világon, kissé felhúzott szemöldökkel, na, nézd már, hogy mik vannak, megáll az eszem.

(Csoszó Gabriella: KIÁLTÁS – Befejezetlen – a FreeDoc archívum képei Rajk László akcionista kommentárjaival. Art Department, megtekinthető 2022. május 8-ig.)

A lelassított figyelem hozadéka az is, hogy ez a másfajta készenlét hajlamossá teszi a metaforikus fogalmazásra. Az esemény elsődleges gagjei helyett a finomabb áthallásokra koncentrál. Egy példa: a tér rendezése miatt fekete zsákba burkolt Bibó István-szobrot éppúgy dróttal tekerték körbe, mint a mártírrá vált miniszterelnök kátránypapírba tekert testét a 301-es parcellában. A becsomagolt szobor derekára munkáskesztyűt tűzött valaki. Messze a háttérben, életlenül, ott jelentéktelenkedik egy darabka Steindl Imre millenniumi tortájából.

(HMJ Képek 2022, Artphoto Galéria, megtekinthető március 24-ig, kedden és csütörtökön 14–18 óráig, valamint előzetes egyeztetés alapján.)

Borbély László az Artphoto Galéria 51. (!) kiállítását Horváth M. Judit mobilos „fordulatának” szentelte, ami több szempontból is kivételes esemény. Egyrészt HMJ az egyetlen, aki immár harmadszor állít ki itt, ami a galéria ars fotograficájára nézvést minden bizonnyal üzenetértékű. Másrészt az sem fordult még elő, hogy egy kiállításon 413 fényképet tekinthessen meg a látogató.

(Féner Tamás: Attributált portrék, 2B Galéria, nyitva november 12-ig)

Féner Tamás attributált portréi, amint az a kiállítás koncepciójában is áll, inkább Barthes értelmezését hozzák játékba: „Konnotációnak nevezzük azt az eljárást, mikor a csupán elsődleges jelentéssel bíró fényképet másodlagos jelentéssel ruházzák fel.” „A nem attributált portré az ábrázolt személyiségére épít, ez általában ismert emberek esetében a megfelelő megoldás. Az attributált portrén a lefényképezett körül rendezzük be világát. Ez lehet adekvát, lehet inadekvát. Mindkét lehetőség gazdagítja ismereteinket, kulcsot ad modellünk megmutatásához. Az attributáláshoz néha kevés is elég. Ismert személyiségről is készülhet attributált portré. Ezzel vagy megerősítjük a róla kialakult képet, vagy kiegészítjük” – így Féner.

(Stalter György: Átrendeződés / Rákosrendező – egy budapesti pályaudvar 2012–2021, FUGA, megtekinthető szeptember 20-ig)

Tárcatár 2019 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 27 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Németh Gábor, Mán-Várhegyi Réka és Turi Tímea írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

K. ijenformán hagyott föl már a kilencvenes évek végén a felesleges próbálkozásokkal. Ha elvágyódott „ebből a félelmetes és nevetséges hazából”, tehát, egyszerűen és igaztalanul szólva, honvágya volt, hát jegyet vett az első Rómába induló fapados gépre. „Mit csináljak, ha egyszer minden út oda vezet?” – tréfálkozott nehézkesen és unalmasan, ha társaságban ezt a különös szokását firtatták.

Az alattvalók utazási kedvét a tízezer forintos álomhatárt ostromló euroárfojam is jótékonyan lohasztotta. „Egy ristretto a Café Totóban al banco tizenötezer, asztalnál huszonöt. A havi fixből egyszer tudnék megvacsorázni Margeritha nővérnél. Szűkösen! Egy articsóka, természetesen alla giudia, meg egy tányér cacio e pepe. És talán egy negyed liter bianco, della casa. De a pacalra már nem futná” – számolta ki K. egy üres percében.

K. éppen azt álmodta, hogy jönnek érte, amikor érte jöttek. Két nemzetvédelmis állt a küszöbén, fekete, recsegő esőkabátban. Tapasztalatlanságukat határozottsággal álcázták. A magasabbik K. csuklójához érintette a hordozható leolvasót.

– Károj vértárs? – kérdezte fölösleges óvatossággal. – Velünk kell jönnie.

– Mijen ügyben? – kérdezte K., de nem kapott választ, ha csak azt nem tekintjük válasznak, hogy az alacsonyabbik envés színpadiasan elnevette magát.

– Felöltözhetek?

– Szükségtelen – mondta a magasabbik. – Tökéletesen megfelelő az öltözék, amelyet visel. A kocsiban meleg van, biztosíthatom, még nem fordult elő, hogy bárki is megfázott volna odabenn. Inkább melegük szokott lenni, az igazat megvallva.

Az alacsonyabbik ismét könnyed kacagással jutalmazta társát. K. burgundivörös flanellpizsamát húzott előző este, a bájosan fölösleges mellényzsebet hímzés díszítette. A gyakori mosástól megfejthetetlen arabeszknek látszott, de K. halványan még emlékezett rá, hogy eredetileg mormotát ábrázolt.

Az „első pillantásra nem megállapítható számosságú emberhalmaz tartós együttmozgásának előzetes bejelentését szabájozó, II. számú törvénykiegészítés” felmentést adott a sírkerteket megközelítők számára. K. tehát nyugodtan elvegyülhetett a temető főbejárata felé tartó csoportban. Hogy ne keltsen feltűnést, a bejárat közelében működő részvétvirág-ellátási egységben, a többi gyászolóhoz hasonlatosan, ő is vásárolt egyet a második részvétnyilvánítási osztájba – „régi kolléga, távoli rokon” – sorolt, gyöngyfehér egyenszekfűkből.

K. 2019. október 6-án járt itt utoljára, ifjabb Rajk László búcsúztatóján. Becslése szerint körülbelül háromszázan voltak, mint a spártaiak, háromszáz elgyötört vénember, öreg férfiak és nők, búcsúztak attól, amit se megmenteni, se elfelejteni nem tudtak – a szabadság eszméjétől.

A kopt nők című Hajnóczy-szöveg nyílt ki, éppen, mintha igazi könyvben volna, oldalpárként. K. fölismerte, az 1981-es kiadás 46. és 47. oldalának fényképe volt. Mohón szaladt végig a szövegen. „Rágyújtottam egy cigarettára, amely csak ebben az országban neveztetik cigarettának.” A pártállami cenzúra nyilvánvaló okokból eltüntette az eredeti jelzőket, ha egyáltalán valaha is a hiányzónak feltételezett jelzők voltak az eredetiek. A következő találat a rendszerváltozás utáni, gyűjteményes kiadásra mutatott. Ebben már csonkítatlanul szerepelt a mondat, viszont a K. tenyerében őrzött sorrendtől eltérően az ország „kiherélt, ősi területeitől megfosztott” volt. Megértette, hogy a titokzatos ismeretlen régen olvashatta az eredeti szöveget. Némi nyomozás után rátalált az első közlésre. A kopt nők a Mozgó Világ című fojóirat 1980. augusztusi számában jelent meg először. A befényképezett példányban a szöveget nyomáshiba szeplőzte, a címmezőn túlnyúló ovális, sötétszürke folt egyszerre emlékeztetett a maszáj pajzsokra és a sorsüldözött csecsemők arcbőrét elcsúfító, óriás anyajegyekre. Az első közlés még tartalmazta a jelzőket, ugyanabban a sorrendben, amejben a hejreállított változat. K.-nak rémlett, hogy a fojóiratot később betiltották, a szerkesztőséget szélnek eresztették, hogy a lap ártalmatlan hamisítványát, úgynevezett „ejtőernyősök” irányításával adják ki a továbbiakban, természetesen változatlan címmel. „Ejtőernyősök!” A szónak naftalinszaga volt.

Most már kíváncsi lett A kopt nők véglegesített szövegére.

K. pár évvel korábban, a tihanyi öbölben tanult meg rendesen úszni, tizenegy méteres vízméjség fölött. Úgy gondolta, még úszik befelé egy kicsit, mielőtt visszamenne a nagyszülei házába. Ellenállhatatlan ingert érzett a nevetésre, és ahogy fölröhögött, teli szájjal, elkapta egy hullám. Váratlanul érte, előbb köhögött, aztán marni kezdte az orrát és a homloküregét a belélegzett víz. Hirtelen eltévesztette az irányt, tett néhány zaklatott tempót a tó méje felé. A szívét pedig, aminek a létezéséről amúgy nem nagyon vett tudomást, határozottan marokba fogta egy irdatlan kéz. Megmarkolta, és lassan, mintha szivacsból akarna vizet facsarni, egyre tömörebbé szorította. Aztán úgy múlt el a görcs, azzal a váratlansággal, ahogy jött. K. fölfeküdt a vízre, és az ég kíméletlen kékjét nézte, amíg le nem lassult a lélegzete, aztán nyugodt tempóban kiúszott a partra.

1969. július 20-a volt, K. megjegyezte a dátumot. Nem azért, mert másnap hajnalban Neil Armstrong a Nyugalom Tengerére lépett, hanem, mert aznap rájött, hogy egyedül van az egész világon.

Ez a jelenet jutott eszébe a Holdra szállásról, az egykori Mersz-klub felé lépdelve. A Merszet a Tricepsz meg a Falcsik, avagy másképpen, a Magyar Igazság szóhasználatával élve, „a nemzet ellenségei” működtették, egészen a klub 2027-es betiltásáig. Pár évig zárva volt, aztán megkapta a Nemzeti Lepkegyűjtő Egylet, természetesen nem véletlenül. A történelem ismételte önmagát: ahogy az ún. szabadságharc 1849-es bukása után, a lepkegyűjtés most is gyanúba keveredett, a rendfenntartó szervek akkor is, most is azt feltételezték, hogy az ártatlannak tetsző foglalatosság valójában fedőtevékenység, az egylet tagjai, ahejett, hogy, mondjuk, a Smerinthus Ocellata Sarbogardii egy különleges példányának elemzésével foglalkoznának, a Nemzeti Együttműködés Rendszere ellen áskálódnak.

Nyolc vagy kilenc hejről kellett kivenni ezt a mondatot, a jelöletlen idézést tiltó XIX. számú szerzői jogi rendelet értelmében. „Élethosszig tartó föladat, akármerre nézek, csak a baj meg gond” – mondta vészjóslóan az osztájvezető K. arcát fürkészve, mikor megbízta az Esterházy-életmű gondozásával. Ezen az idézeten dolgozott egész héten a cellájában. Nem volt egyszerű munka, az így támadt fojtonossági hiányokat az írások saját anyagából kellett befoltozni, a szövegkörnyezetnek megfelelően, ügyelve a szépészeti hányadosra, ám éppen 325-öt betűhejet fölhasználva, hogy a sor- és oldaltörés ne változzon. A többi már a restaurátorokra tartozott.

Amikor a tízes évek végén az akkori Nyugati – korábban Marx, előtte Berlin, jelenleg Szulejmán – téren elbontották a felüljárót, és a Váci út forgalmát az utcaszint alá vezették, a Skála Metró (későbbi Libri székház) fölrobbantott épületének hején, a nyelvrokonságon alapuló hagyományos török–magyar barátság jegyében a közös múltat fölidéző, vidám kalandpark létesült. A vasúti közlekedést már Zuglóban megállították, így a világszerte méltán megbecsült, a legújabb kutatások szerint bizonyíthatóan magyar származású Eiffel Gusztáv által tervezett egykori pályaudvart végre birtokba vehette a Nemzeti Közérzetjobbító Hivatal, a magas- és a tömegkultúrát korszerűtlenül szétválasztó lövészárok betemetésének szellemében.

Mindazok, akik nem tudtak megbékélni II. Szent István országával, éberálmokon osztozva kerestek menedéket. K. meg volt győződve róla, hogy ezek egyikét, a „Kaptárt” az egykor Magyarországon is elérhető, úgynevezett Világháló méjébe rejtett, de az istenfélő alattvalók számára csak rémtörténetekkel megközelíthető, törvényen kívüli birodalom mintájára alkotta meg a vágyteljesítő képzelet. Budapest összeesküvés-elméletekre fogékony népe hol a kéregvasút eltemetett állomásaiba, hol a budai Vár kazamatáiba, hol az egykori Köztársaság tér alatt húzódó, 1956 óta feltáratlan pincelabirintusba álmodta az elsüjjedt alvilágot. Állítólag legalább száz bejárata van, de egyszerre legfeljebb tizenhárom használható, suttogták a jólértesültek.

– Persze, Negro Kaballo és a Ringelhuth bácsi előszobaszekrénye. Meg amit a paci himbál – mondogatta gyanútlanul K., amikor valaki a társaságból előhozakodott a városi legendával. Most viszont éppen a Kaptárba tartott, a tíz évvel korábban betiltott Madártani Intézet székházának szeméjzeti felvonójával. Ezen a napon ez volt az egyik nyitva hagyott Átjáró.