Nem tudom, vajon értesülnek-e a világ más országaiban, de mondjuk akár csak Nyugat-Európában arról, miket beszélnek itthon vezető magyar politikusok. Legyen szó bármiről is. Most például Kósa Lajosnak arra a gondolatára utalnék, amit az Országgyűlés Honvédelmi és Rendészeti Bizottságában a hét elején Szél Bernadett és Szabó Szabolcs független képviselők törvényjavaslatának tárgyalásakor fejtett ki, ami amúgy a tranzitzónában tapasztalt embertelen gyakorlat megszüntetését célozta. Kósa ellenezve a tárgysorozatba vételt, rámutatott: „Az a tízmillió turista, aki belép Magyarországra, sem kap enni a magyar államtól, ők sincsenek éheztetve.”

Ilyen olvastán az ember mégiscsak ölébe ejti az újságot, fölnéz, és szemével távoli pontot kutat. Hogy a turisták nincsenek éheztetve, ízlelgeti a gondolatot, és nem képes más az eszébe jutni, mint hogy ezt egy vezető párt vezető embere az Országházban mondta, bizottsági vitában érvelve. Kósa arra a keserves tényre utalt, amit a Magyar Helsinki Bizottság tavaly augusztus óta állapított meg: dokumentáltan 17 alkalommal 27 embert éheztettek a magyar hatóságok a tranzitzónákban. A Helsinki Bizottság minden esetben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, ez a bíróság pedig minden esetben utasította a magyar államot az eljárás alatt álló külföldiek élelmezésére.

Almási Tamás rendszerváltásról szóló dokumentumfilm-sorozatának kezdő jelenetében Ózdról érkezett kohászdelegáció tagjai meditálnak fülledt késő délután a Parlament lépcsőin arról, amiről válságos, nehéz időben munkásdelegáció torokszorító ismétlődéssel mindig is meditált – valószínűleg ez a sorsa: illik-e zakó nélkül belépni hivatali szobába. 1988 van, a miniszterelnök Németh Miklós. Arról akartak vele tárgyalni, hogy mi lesz Ózd és vele együtt az ózdiak sorsa, akiknek jóformán egyetlen munkalehetőségük a kohó volt. Végül bementek a szobába, helyet foglaltak, de sokra nem mentek. A kormányfő arról a keserves tényről tájékoztatta őket, hogy Ózdon a termelés veszteséges, ezt tovább nem lehet tartani. A kormány igyekszik ugyan befektetőt találni, de nem lesz könnyű. Mire vége lett a napnak, a delegáció üzemi kisbusza már Ózd felé tartott, mire az évtizednek vége lett, Ózdon tizenötezer munkanélküli próbált takarításból meg őrző-védő munkából megélni, aztán eljutottunk a máig, amikor már senki nem fogadja őket, és szóba se állnak velük.

Almási filmjében Németh Miklós együttérzőn, de tárgyszerűen mondja a kohászoknak, hogy egészen más világ jön, meg kell élni a piacon, a kormányzat legföljebb enyhíteni képes a várható nehézségeket, de ez nem jelenti azt, hogy mindent meg tud oldani. Sőt, nehéz idők jönnek. Megfog az őszinteség, talán túlságosan is határozottan beszél velük. Viszont a tárgyalás végére nem marad kétség: mindenki tudja, mire számíthat, nem sok jóra. Javaslom megnézni a filmet, a rendszerváltás kevés hiteles filmes dokumentációjának egyike, legföljebb, ha Schiffer Pálnak egy videotonos szerelőbrigád történetét feldolgozó sorozata hasonlítható hozzá.

Most akkor láthatjuk, hogyan működik az ország, már ha ez ügyben volt is eddig kétség. Ennek a mechanizmusnak az a lényege, hogy a gazdaságélénkítő támogatásokat a kormánykörökkel egybenőtt vállalkozói réteg kapja meg. Azok, akik közel vannak a fideszes vezetőkhöz – rokonok, ismerősök, párthoz hű, nagyszájú helyi emberek –, jelentős versenyelőnybe kerülnek. Szó sincs arról, hogy ezekkel a pénzekkel azokat a vállalkozásokat támogatják, amelyeknek a vezetői szorgalmasak, tehetségesek, vállalják a kockázatot. Ezeket a szempontokat felülírja a Fidesz iránti elkötelezettség. Ez olyan igaz, annyiszor leírták és elmondták már, hogy unalmas, mint egy tegnapi újság. Természetesen könnyedén ellenvethető, hogy az ilyen természetű kapcsolódások a balliberális kormányzat idején is így működtek, csak hát ők részben ezért is buktak meg: azért, hogy ilyen ne legyen. Aztán maradt minden, sőt.

Annak idején Borkai valamiért olyan fontos volt a Fidesz helyi potentátjainak, hogy választhatósága érdekében még törvényjavaslatot is módosíttattak. Eredetileg a katonai és rendészeti szolgálatot ellátó személyek leszerelésük után 5 évig nem indulhattak volna országos választáson. Maga a javaslat indokolt, mert nem jó, ha a rendészet összekeveredik a politikával. Ez a törvény csak egy eleme a Fidesz-kormány szakmányban hozott, személyre igazított törvényeinek, gondoljunk a lex Járaitól kezdve a lex Polton keresztül a lex Szapáryra.

Mégiscsak lennie kell Magyarországon egy gyárnak, ahol a népbutítási eszközök ilyen orbitális mennyiségű és változatosságú termékének az alapanyagát legyártják, tárolják, majd méretre vágva leszállítják a megrendelőnek. Esetünkben a magyar kormánynak. Kisiparilag ez nem mehet. Éveken keresztül jártam délutánonként a Népszigetre, és amint ellépdeltem az azóta már jórészt eltűnt hajógyári irodaépületek mellett, mindig magával ragadott a Meder utcából is jól látható energikusan gondolkodó tervezőmérnökök alakja, amint erejük megfeszítésével próbálnak még az utolsó percekben is valami meglepő, váratlan és termékeny gondolatot papírra vetni. Elemében volt a gyártmányfejlesztés, a technológiai szekció, ritkuló hajú mérnökemberek, homlokukon fölfénylő izzadságcseppekkel. Ezért is volt talán olyan sikeres a hazai hajó- és darugyártás. Nem tudom, hova lettek ezek az emberek, meg hova lett a gyár, megvan-e még a Népsziget a partról ívelő gyaloghíddal. Megvan-e még a Duna, vagy azt is elbugázták már sikeres és tehetséges magyar üzletemberek.

De a gyárra jól emlékszem. És gondolom, pontosan ilyen látványosan dolgoznak ma is a tervezők, csak hajó- és darutestek helyett szorgos kezük alól a zagyvaságok kimeríthetetlen tárháza kerül ki, és terjed az országban a rezsibiztos közintézményével kezdődően a bérkommandón keresztül, mondjuk a futball- és Puskás-ügyek rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti stallumáig bezárólag. Az egyéb, töméntelen mennyiségű zagyvalék, vérbő hülyeség ugyanilyen képtelenség, egy tőről fakad a kormányzat kommunikációs és ideológiai agytrösztje, a végállomás pedig a megrendelő maga, természetesen a kormány, a láncnak a tetején pedig a főfogyasztó, a kormányfő. A kör azzal zárul, hogy a kormányzati felhasználást követően ugyanazok, akik az ideológiai-kommunikációs maszlagot előállították, végül elemzik is azt, amit előállítottak: stúdióbeszélgetéseken és konferenciá­kon értékelik, hogyan, milyen hatékonysággal működött a tesztpilóta, aki különben ilyenformán a miniszterelnök.

Kósa Lajos beszél a rádióban, hogy ami Amazóniában van, az nem több, mint bozóttűz. Így, tárgyszerűen, mint szerelmes csalódás után: szalmaláng csupán.  Mégis, mi az, ami lángban áll most már hetek óta, mi az, ami minden épelméjű embert megérint, ha csak egyetlen pillanatra is. Kósa ezt a következőképp látja: „Nem az őserdő ég, mint láthatjuk a képeken, hanem egyébként az a bozótos, ami nem őserdő, de most ez mindegy, a részletekbe nem kell belemenni.” Az ember hallgatja ezt a fejtegetést, és hirtelen nem érti, miért kell egy politikusnak ilyen helyzetekbe keveredni, miért kell olyan kérdésről beszélnie, amihez garantáltan nem ért, de feltehető, hogy érdemi tudomása sincsen róla. Az ország egyik legrégebben aktív közéleti figurája magyarázza nagy nyilvánosság előtt, mi a bozóttűz és mi az őserdőtűz közötti különbség. A nagy kérdéshozzáértők szerint az, hogy Amazónia ökológiai egyensúlya véglegesen megbomlik-e, vagy valamilyen, az eset súlyosságával arányos globális fellépéssel megmenthető-e. Ferenc pápa sem tekinthető tűzszakértőnek, ezért természetes emberi nyugtalansággal beszél a katasztrófáról, amikor kijelenti, „mindannyian aggódunk az Amazóniát sújtó erdőtüzek miatt. Imádkozzunk azért, hogy egyesült erővel mielőbb sikerüljön megfékezni a lángokat.” Miközben a világ számos ismert embere szólal meg aggódón a lehetséges kiváltó okokról, a Fidesz kampányembere bozóttüzezik, sőt, azt is hozzáteszi, hogy meglátása szerint az ellenzék ezzel az üggyel Orbán Viktort akarja lejáratni. Tény, az ellenzék korábban számonkérte Orbánon, hogy a magyar kormány nem írta alá a klímaegyezményt. Megjegyzem, abban az időben nem égtek még a dél-amerikai erdők. Amazónia kétségtelenül a világ aktuálisan nagy katasztrófája, ilyen értelemben Magyarországé is. De Magyarország speciálisan nagy tragédiája – ami csak­is a miénk –, hogy miként kerülhet egy ország olyan helyzetbe, hogy három évtizede Kósa Lajost hallgatja. És persze, az eszmetársait is, de maradnék Kósánál. A mi Amazóniánk. Közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, életemben nem hallottam még értelmesen beszélni. Ám csakis azért mondhatja határtalan zagyvaságait, mert a választópolgár bizalmat szavaz neki és pártjának, olyannyira, hogy az őszi helyhatósági választásokon ő vezeti a kormánypárt kampányát. Amikor tehát esetlenségén derülünk, vagy hetykén odavetett butaságain dühöngünk, akkor ne legyen kétség, magunkon derülünk, és magunkon dühöngünk.

Vádat emelnek Zuschlag János és több társa ellen, mert bűnszövetségben szándékoztak tiltott módon adatokat szerezni, és a birtokukba került adatokat használták volna úgynevezett kamupártok választási szerepeltetésére. A vádlottak pártonként 27 egyéni választókerületi jelölt állítása mellett összesen legalább 176 millió forint költségvetési támogatást akartak jogellenesen megszerezni, de az adatvédelmi hatóság lecsapott. Az úgynevezett kamupárt a magyar választási rendszer eszköztartományának legalább annyira szerves és a jelek szerint megkerülhetetlen tartozéka, mint, mondjuk, a szavazóurna vagy a választási névjegyzék, de amíg ezek a választás eszközigényének sorába strigulázandók, addig a kamupárt a hazai választási gyakorlatnak, mondhatni, kulturális eleme. A kamupárt létrehozásának ezer változata ismeretes, Zuschlagék a vádirat szerint a jelöltek indításához szükséges ötszáz érvényes ajánlást úgy akarták megszerezni, hogy felvették a kapcsolatot két további emberrel, akik egy pénzügyi tanácsadó cég munkatársai voltak. Arra kérték őket, hogy a cég ügyfélkörének személyes adatait fizetség ellenében adják át. A két munkatárs ezt meg is tette, csaknem ezer ügyfél személyes adatai kerültek  Zuschlagékhoz.

Lehet ország-világ előtt dicsekedni babaváró programmal meg a nagyszülői gyessel és az összes idevágó népességnövelő projekttel, de ha egy mértékadó szervezet friss jelentése szerint 2100-ra Magyarországon már csak 7,9 millió magyar él majd, akkor ezekkel a kormányzati víziókkal baj van. Ha ehhez hozzávesszük az Eurostat másik adatát, mely szerint a csökkent létszámú nemzetben az akkori társadalom igencsak elöregedett lesz, mert 100 munkaképes korú emberre nagyjából 55–60 nyugdíjaskorú, vagyis hatvanöt évesnél idősebb ember jut majd, akkor az a társadalom nem egyszerűen elöregedett, hanem kihalófélben van.

Ugyancsak az Eurostat előrejelzése írja, hogy miközben Magyarországon kedvezőtlen népességi adatok prognosztizálhatók, a világ össznépessége nő. 2050-ig mintegy harminc százalékkal emelkedik, ami nagyrészt Afrikának lesz köszönhető, de Latin-Amerika és Észak-Amerika demográfiai folyamatai is kedvezőnek mondhatók. Nyugat-Európa lakosságának száma feltehetően stagnál, miközben Közép-Európáé tíz százalékkal csökkenhet. Ennél rosszabbnak már csak a balti államok és Délkelet-Európa kilátásai nevezhetők.

Borús a helyzet Magyarországon. Talán nem lenne ennyire súlyos, ha érdemi elképzelések születnének a tendencia megállítására. Ezt azonban jelentősen nehezíti, hogy a magyar kormány, mint minden szóba jöhető társadalmi problémát, ezt is a migrációellenesség szempontjából nézi, lemondva ilyenformán azokról a lehetőségekről is, amelyek a helyzetet ellensúlyozhatnák. Két éve a magyar kormányfő egy brüsszeli sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy a migráció egyfelől Európa megoldandó feladata, másfelől viszont magyar sorskérdés, mert két kultúra találkozhat: az egyik az európai, amely szétválasztja a vallást és a politikát.