Vett nagyapám Szabadkán egy kétszobás házat a Mlaka negyedben, ami a város egyik lapályára épült, és ezért minden őszi esőzéskor elöntötte a padlót a víz. A környék gyerekhada ilyenkor fateknőben az utcai árokban evezett és sárban dagonyázott, ami a legjobb mulatságok egyike a világon. A Mutti akkor még velünk lakott, de amikor pár év múlva átköltöztünk a Miloš Obilić utcában egy hosszú, gangos parasztházba, már nem sokáig bírta az anyja szekálását. Nagyi apró, pengearcú, szigorú asszony volt, aki úgy ütötte mókon a hátsó udvar rémét, a japán kakast, amikor rátámadt, hogy a góré adta a másikat. Azt hiszem, nem szerette anyámat, csak a Pista bátyát, aki lusta bindzsiző volt, és a végén, mint a Meteor vasipari vállalat boltvezetője, még másfél év dutyit is lehúzott sikkasztásért

Szabadka, 1986 novembere. Hajnali három és fél négy körül van a leghidegebb, a zárt ablaktáblák résein késpengeként siklik át a metsző levegő, végighasítja a deszkapadlót, és tőrbe ejti ágyunkat. Erzsi egyenetlenül lélegzik, nyugtalanul az oldalára fordul, és nekem feszíti gömbölyűségét. Az egykori paplak nagyszobájában alszunk, a félhomályba belevesznek a rendetlen csoportokban várakozó, könyvekkel, fehérneművel tömött kartondobozok, kopott íróasztal, roskadásig pakolt ruhaállvány, faragott rámájú, régi tükör. Itt, a külvárosban nem világítanak az utcai lámpák, és a csillagok fénye olyan halovány – hozzánk csak a fagy és a zajok térnek be.