Vajon mit mondana apám és anyám, ha ezt megérték volna? Mindig azon búslakodtak, hogy nincs unokájuk, és hogy mi lesz velem, ha egyedül öregszem meg. Mit szóltak volna, ha még az életükben pottyan a családba a nem várt vendég? Most miért tolnának le? Azért, mert gyereket csináltam valakinek felelőtlenül, vagy azért, mert nem vagyok elég kötelességtudó, és nem követek el mindent, hogy vele lehessek?

Nézem a számítógépet, és várom, mikor hagyja abba Noé a munkát, és mikor beszélhetünk végre. Hívtam már többször, de hiába jelzi a Skype, hogy be van jelentkezve, nem felel a hívásra.

Mindennap délutánig dolgoztam a filmterven. Oda-vissza küldözgettük e-mailen a regényből felvázolt jelenetsort, Dorfman újabb és újabb változtatásokat kért, Skype-on egyeztettük a részleteket. Lustig biztatott, Dorfmannak pedig mindig voltak víziói. Képeket látott, jeleneteket és homályos körvonalú hiányokat. Nem tudta megmondani, pontosan mi kellene, de azt világosan látta, hogy dramaturgiailag valamire még szükség volna ahhoz, hogy filmvásznon is működni tudjon a történet. Mindig egy-egy pillanat villant fel előtte, és impulzív szavai nyomán bennem is megjelent a kép.

Újra és újra felmentem Adamot meglátogatni. Mindig négy óra körül, délutáni alvása végére érkeztem. Ahogy meglátott, felállt a rácsos kiságyban, felemelte a karját, tudta, hogy kiemelem. Mintha megérezte volna, hogy rossz látnom a ketrecben.

Hanát aszexuálisnak láttam. Nem tudom, azért éreztem-e ezt, mert a bennem kavargó ellenérzések kioltották a vele kapcsolatos korábbi vonzódást, talán eredetileg sem tartottam őt annyira vonzónak, csak annak a bizonyos estének a varázsa hatott rám, netán a szülés okozta viselkedés- és külsődleges változás hatott volna így, vagy szigorúan tartottam magam, hogy Noé miatt ne lássam vonzónak. Nem is beszéltünk egymással a magánéletünkről. 

Újabb névtelen levelek érkeztek. Általában néhány naponta kaptam kézhez egy-egy küldeményt. A legegyszerűbben a szálloda recepcióján vagy a kiadón keresztül szerezhette meg az új címet, amit újságíróknak is kiadtak. Az ismétlődő szimpla fenyegetések között volt egy különös hangú üzenet: „Nemcsak írónak vagy gyenge, zsidónak és embernek is. Fogy az időd!”

Buli volt az éjjel?, kérdi Dorfman. A fejem rázom.

Vigyázz a prágai nőkkel. Észre se veszed, és itt ragadsz.

Nézek rá csodálkozva. Lehet, hogy el is sápadok. Szemem dörzsölöm, elfordulok, kávéscsészém mélyére rejtem a tekintetem, de ahogy felnézek, még mindig figyel. Dorfman tekintete átsugárzik rajtam, nem tudom, képzelem, vagy valóban különleges, ahogy néz, a filmes szemével. Akár egy festőé, a látvány mögé akar látni, megfejteni vagy komponálni, szétszedni és összerakni, gyűjti, elraktározza és rendszerezi a képeket, ahogyan én szavakra figyelek, szavakat lopok, hangsúlyokat és mondatokat. Nem zavartatja magát, tovább néz a szemembe, mint aki faggat a tekintetével.

Van valami furcsa rajtam?, bukik ki belőlem.

Együtt fogunk dolgozni. Tudnunk kell, mi van a másikkal. Ha bajod van, ha másra kell figyelned, nem tudsz koncentrálni. 

Hangja komor, mint aki megérzi zaklatottságom.               

Rendben. Majd elmondom, ha úgy gondolom, hogy közügy.

Hangom pikírt, falat emel közénk. Kijelöli, meddig van joga közelíteni, és mi az illetéktelen behatolás.

Egy csónakban evezünk, mondja. Mindnyájunkat érhet baleset. Ha nem nyúlunk a másik után, felborulhat a csónak.

Hány férfival feküdtél le akkoriban?

Nem volt sok.

Mi az, hogy nem volt sok? Hány pasid volt?

Mit akarsz hallani? Hogy nem tőled van? Hogy nem tudom, kitől van? Ez megnyugtatna? Gúnyosan elnevette magát. Megáll az eszem! Nem volt senkim rajtad kívül akkoriban. Elég hosszú ideig. Most jobb? Te vagy az apja. Azt hiszed, hogy hazudok?

Nem hiszek semmit, pont ez a probléma. Ezért kéne a bizonyosság.

Ez a legfontosabb?

Ebben a helyzetben ez elég fontos.

Kétségbe vonod a szavam?

Azt is mondtad annak idején, hogy nem tudsz szülni.

Ilyet soha nem mondtam. Csak azt, hogy még sosem estem teherbe. Apám mondhatta legfeljebb, mit mondtak az orvosok, de én nem akartam elhinni.

És miért pont én? Miért pont velem? Vagy a többiekkel is próbálkoztál?

Voltak mások is, igen. Velük nem jött össze.

Ha más van ott és akkor, vele is lefekszel.

Te voltál ott, és én voltam ott. Nem fekszem le akárkivel.

És apád? Mit szólt hozzá, hogy lefeküdtél egy majdnem idegennel, és tőle estél teherbe?

A kihallgatás úgy zajlott, mint bárhol másutt zajlott volna.

Smolensky előzékeny utasítására a Moldva túlpartjára, a Hradzsintól jócskán délre fekvő zöldövezetbe fuvaroztak, a Nemzetbiztonsági Hivatal Na Popelce utcai nagy fehér, öt- vagy hatemeletes irodaházához, ami úgy festett, mint bármely irodaház.

Smolensky kulturáltan viselkedett, udvarias volt, bár nem értettem, miért visel hónalj-pisztolytáskát egy sima kihallgatáson. Nem néztem meg, mielőtt beléptem, milyen felirat áll a helyiség ajtaján, hátha abból világosabbá válik, miért vagyok itt. Amikor rákérdeztem, akkor se lettem sokkal okosabb. Annyit mondott, hogy az ilyen ügyek a Nemzetbiztonsági Hivatal Különleges Ügyosztályához tartoznak.

Milyen ügyek?, kérdezhettem volna, és talán meg is kellett volna tennem. Ehelyett, mielőtt még Smolensky megszólalhatott volna, az elmúlt napok kínos fejleményét hoztam szóba.

Tudja, hogy fenyegető leveleket kapok?

Amikor rákérdeztem, és megmondták, ki a rendező, megremegett a kezemben a telefon.

A producer, Emil Lustig neve nem mondott sokat, de abba beleszédültem, hogy Jirži Dorfman, az egyik legnagyobb élő cseh filmes akar adaptációt készíteni a regényemből. Dorfman a nyolcvanas-kilencvenes években minden lehetséges európai filmdíjat megnyert. Elutasította Hollywoodot, de szemérmetlenül ellopta az amerikai filmekből mindazt, amit használni tudott összetéveszthetetlen hangulatú közép-európai mozijaihoz, még ha ki is fordította a hollywoodi dramaturgiát. A 80-as években stílusparódiát csinált Woody Allen zsidó neurózisából, a 90-es években Pedro Almodóvar meleg miliőjéből és Tarantino kegyetlen humorából, mindezt úgy, hogy megtartotta saját, összetéveszthetetlen filmnyelvét. Tiszteletlen volt hatalommal és ellenzékkel, konzervatívokkal és a politikai korrektség megszállottjaival, férfiakkal és nőkkel egyaránt. Úgy tűnt, nem kedveli az állatokat és a gyerekeket, legfeljebb a majdnem fiatalkorú lányokat. Felejthetetlen volt az Álmos délután kamaszlázadása, a Kígyóbőr abszurd politikai krimije a diktatúra titkos­szol­gá­la­táról, a Száműzött szerelem emigrációs drámája, és a közép-európai ellenzékről meg a szexuális forradalomról szóló, nagy botrányt kavart ’68 után ’69 című mozija is. A korábbi darabok és a Havel a Várban mulatságos dokumentumfilmje után, amelyben az író-köztársasági elnök inkognitóban, kopott farmerben és bőrdzsekiben szökik ki a rezidenciáról, hogy eltöltsön egy görbe estét és éjszakát őt filmező régi barátjával, majd hajnalban, másnaposan, röhejes kötélhágcsón imbolyogva visszaszökjön a várba az őröket megkerülve, senki nem lett volna közömbös íróként, ha Dorfman bejelentkezik hozzá, hogy filmet forgatna a könyvéből, különösen, mert a kilencvenes évek vége óta egyáltalán nem rendezett, csak tanított, és fiatal tehetségek filmjeinek létrejöttében közreműködött.

A folyosó túlsó felén az öregek még asztalnál ültek tányérjaik fölött, és ettek, vagy csak a távolból néztek némán, vastag szemüvegeik mögül. Beléptek a vakító napsütésből az épület földszinti folyosójára, és hirtelen semmit nem látott a sötétben. Itt is kellemetlen szag csapta meg, de nem annyira keltett benne undort, mint az a másik, az udvaron. Ajtók álltak egymás mellett és egymással szemben, és meg kellett várni, míg egy öregember járókerettel elaraszol mellettük, aztán balra fordultak. Megálltak egy ajtó előtt, kopogtak, és bár nem hallott választ, beléptek.

A szobában is büdös csapta meg. Más, mint az udvar, és más, mint a folyosó szaga, de jellegzetes, állott szag, amit a fiú csak az öregséggel tudott összekötni. Befelé menet, a szekrény közelében még jobban érezte. Az apróra töpörödött, fekete ruhát, főkötőt viselő asszony félig ült, félig feküdt az ágyon. Kisebb volt, mint a fiú. Amikor hangosan köszöntek, feléjük fordította a fejét, leengedte a lábát, és feltápászkodott.

Tudod, mi kettesben élünk. Egyedül neveltem fel a lányom. Két védtelen nő... Ezért vagyok talán aggodalmaskodó.

Mint aki érzi, hogy túldramatizálta a dolgot, elnevette magát. A fekete kimonó félrecsúszott a térdéről, fehér bőre elővillant a selyem alól. A fiú erősen tartotta magát: úgy tett, mintha nem vette volna észre, de az asszonyt mintha nem zavarta volna a látvány. Megemelte a lábát, mint aki szándékosan nézegeti, vagy mintha közömbös, idegen tárgyat szemlélne, csak utána igazította meg köntöse szárnyát.

Ismerlek már, te megbízható, jó fiú vagy. Tudom, hogy veled elengedhetem, és haza is hozod időre. Ugye, jól gondolom? Esténként egyedül kószálni a városban, manapság nem túl biztonságos egy fiatal nőnek. Azért is örülök, hogy már van jogsid.

A fiú komoly arcot vágott, úgy bólogatott. A lány ráncozott, skótkockás szoknyáját húzogatta, de sehogy sem volt elégedett a redők esésével.

És mit néztek meg? Ha meg szabad kérdeznem.

Egy francia filmet, mondta a fiú.

Rövidzárlat. Nem emlékezett a film címére. A zakója zsebébe nyúlt, és elővette a jegyeket.

Éretlenek, mondta. Most mutatták be.

Jó választás, bólintott az asszony. Vígjáték, biztos jól fogtok szórakozni rajta. Tízre azért érjetek haza. Tanulnia kell. Muszáj bejutnia az egyetemre, és diplomát szereznie. Gondolom, ezt neked is untig emlegetik a szüleid.

A fiú bólintani akart, azután inkább ide-oda ingatta a fejét, nehogy tiszteletlennek érezze őt az asszony, mert gúnyt űz a szüleiből.

Miután leszerelt, szeptemberben András megkezdi a főiskolát. Próbál túllépni a katonaság begubózásra késztető időszakán, de kapcsolatai nehezen alakulnak. Pár futó viszonya van, barátai nincsenek. Évfolyamtársai közül akad, aki törtetőnek és lekezelőnek tartja, néha pedig úgy érzi, hogy minden ok nélkül, pusztán apja pártfunkciója miatt tartanak tőle távolságot. Amikor magára marad, nincs más, mint újra csak a gyakorlás.

Apja nem hagyja békén, tovább hangoztatja aggodalmait, hogy nem fogja tudni eltartani magát, mert kevesebb a zenekar, mint a jó zenész. András ilyenkor dacosan visszavág, hogy jó zenész lesz, talál munkát, de ha netán mégsem, akkor is meg fog élni.

Elege van az otthoni konfliktusokból, újságkihordásból szerez pénzt, hogy albérletbe mehessen. A többi kézbesítővel együtt minden hajnalban megjelenik a Híd utcában, a Postapalota hírlapelosztójában, és kerekeken guruló zsákban hordja ki a lapokat. Néhány hét után már nem a vekker, hanem belső órája ébreszti.

Az ősz folyamán, még a vizsgaidőszak előtt, el is költözik. A város nyugati szélén, a Monostori negyedben, öreg hegedűtanára rogyadozó házában kap szobát. Reggeltől estig tanul, gyakorol a főiskola málló, sárga vakolatú épületében a Brătianu utcában, amit anyja Király utcaként emleget.

Flóra az öccse mellett fekszik. Otthon, a Visegrádi utcában sosem alhatnak így, csak itt, a nagymamáéknál, a Holló utcában. Otthon a szobában két heverő áll, csak a lábuk ér össze. Bezzeg itt, a hálószobában, a magas és széles franciaágyon bőven van hely. A tavalyi nyári szünetből is főleg erre emlékezett: a hatalmas ágyra, amin együtt alhattak.

A délutáni hőségben minden a testhez tapad. Ruha vagy lepedő, egyre megy, a forróságtól viszket a bőre. Ebéd után mindenki pihen. Apa, anya, akik nyaralásból jöttek meg, a vendégszobában, és a nagymamáék is, akik nyugdíjasok, a nagyszobában. A nyitott ablakra feszített szúnyoghálón át, a kertből behallatszik a tücskök ciripelése és a méhek dongása, úgy, mint Tokajban. Mindenképpen olyan házban szerettek volna lakni Pesten is, aminek legalább kis kertje van, de úgy, hogy a nagypapa még gyalogosan eljuthasson a zsinagógába, amit ő valamiért sűlnek mond.

A hitközség alelnöke és az izraeli üzletember udvariaskodott egy kicsit a Rumbach Sebestyén utcai háromemeletes ház kapujában, melyikük engedje előre a másikat. A medvetermetű Barta végül nevetve annyit mondott a nála jó harminc évvel fiatalabb befektetőnek, hogy egyelőre még ő a vendég, a maga közvetlen modorában átölelte a nála törékenyebb izraeli vállát, és betessékelte.

A tolmácsnő, akinek főnökét nemrég rúgták ki múzeumi igazgatói állásából, ezért neki is távoznia kellett, gépiesen ismételte mondatait angolul. Barta maga elé engedte őt is, majd utána szólt.

Különben is elhalálozási sorrendben megyünk be. Ezt nem kell, hogy fordítsa.

Angéla döbbenten kapta hátra a fejét. Arcán először lehetett érzelmet felfedezni reggel óta, amióta elindultak az ingatlanbejárásra. Nehezen viselte az akasztófahumort, amivel új munkahelyén lépten-nyomon szembesült. Barta ártatlan csecsemőképpel mosolygott.

A szexualitás és az erőszak egymással összefüggésben jelenik meg a Lovashadsereg és aLovashadsereg körül írásaiban. Babel szűkebb világában, a XX. század első két évtizedében a tradicionális zsidó és a konvencionális, rendet és utódnemzést célzó polgári formák szabályozták a férfi–nő viszonyt, ez alól csak a prostitúció jelentett kivételt. Nem véletlen, hogy más kortárs írókhoz hasonlóan, akiknek az ösztönkiélés és a polgári formák konfliktusa élményanyagául szolgált, a prostitúció Babel fontos témája lett, nem csupán a fent ismertetett két elbeszélésben, hanem az Igyekvő asszony, Az első honoráriumom, a Gapa Guzsva, a Dante utca és a Doudou, illetve az Odesszai történetek két darabjában is. (...) A felnőtt Babel idegen: kultúrájában, habitusában zsidó a kozákokhoz képest, de saját zsidó polgári hátteréhez képest is idegenné válik kommunistaként, a Lovashadsereg tagjaként. A zsidó háttér egyszerre etnikai és etikai (vallási és viselkedésbeli) korlátokat emel elé, amit a gorkiji intés (menjen a nép közé) nélkül is érez, az csak megerősíti szándékában, hogy megkíséreljen túllépni mindezen. Önmagát keresi, a kulcsot saját személyiségéhez. Ugyanaz vezérli a Kulcslyukon kukkoló hősét, mint a Lovashadsereg brutalitástól borzongó tudósítóját, vagy az Odesszában ezt így csinálták hallgatóját, „kinek orrán pápaszem fityeg és lelkében ősz borong”, s akinek a világ, világa megértéséhez legalábbis el kell tudnia képzelni a történetet elbeszélő Arje-Lejb szerint, hogy „képes egy éjszakát eltölteni egy orosz nővel, és az orosz nő kielégülten távozik”.    

A vers beszélője anyanyelve közösségéhez szól, ugyanakkor próféták utódjaként int felvilágosító szózatában. A vers címzettje, a kollektívum megjelölése olyan benyomást is kelthet, mintha valaki kívülről szólna egy másik entitáshoz. Ennek ellentmond, hogy Berzsenyi azonos cím alatt belülről írt, a nemzet részeként, intő szónokként, szellemi iránymutatóként kiemelkedve, megszólítva népét. Füst verse ugyanakkor nyíltan reflektál távoli származására is, amikor a vers beszélője így fogalmaz: „vedd a Libanon / Ős cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert / onnan vándoroltam egykor erre”. Bizonyos kívülállás jellemzi, egy másik hagyományból eredeztetettség, talán a relatív kívülállásból eredő tisztánlátás, és az „Én prófétáktól származom” mély öntudata, másrészt legitimációs kívánkozás és az elfogadás/megértés iránti vágy.

Miközben egyes szám második személyben, bensőségesen, személyesen szólítja meg a kollektívumot, a cím többes száma ellenére felmerülhet, hogy a vers beszélője önmagához beszél, hogy az antiszemita megvetés ellenére ne uralkodjon el rajta az idegenségtudat, a viszont-gyűlölet, ne veszítse hitét az anyanyelvben, magyarságában, ne forduljon vissza az azonosságvállalás útján, ha mások el is fordulnak tőle.

Garde-de-dames - Tematikus prózaösszeállítás

Összeállításunkban két novellát olvashatnak, többek között a kiszolgáltatottságról, a szexuális erőszakról.

A lány belépett a patinás környezetéből kirívó, vasbeton elemekből épült Király utcai házba. Félszegen állt a földszinti folyosón, elfelejtette megkérdezni, hányadik emelet. Amikor megtalálta a rabbi nevét a postaládán, megkönnyebbült. Felment és becsöngetett. Szigorú ábrázatú, kövérkés, körszakállas, szemüveges férfi jelent meg az ajtórésben.

Maga az? Na, végre!

Elnézést, rabbi, mentegetőzött a lány, nem járt a metró.

A férfi lesegítette a lányról a kabátot, közben észrevétlenül az alakját mustrálta.

Nagyon csinos ma a kisasszony.

Köszönöm, simított végig testéhez simuló barna garbóján, térd alá érő szoknyáján a lány. Hosszú, hullámos haja is barna volt. Igyekezett egyszerűen, nem kihívóan felöltözni, de természetes vonzerejét nem tudta elnyomni.

Azt hitte, hogy az egymással félig szembefordított bőrfotelekbe ülnek, de a férfi, alig észrevehetően megfogva a karját, a kanapéhoz irányította.

Itt kényelmesebb. Inni valamit?

A föld alá, barlangba, elsüllyedt zsinagógába, a múltba bújni a jelen kiüresedő, értékeket korrumpáló, uniformizálódó világa elől, alámerülni a hagyomány világába, előásni és újra-felfedezni azt, dialógushelyzetbe lépni vele és megkísérelni megszólaltatni – ezekkel a tétekkel játszik Lunc, Agnon és Abécassis idézett elbeszéléseinek világa, és a hiányt, a kívül-rekedtséget a legabsztraktabb formában rögzítő Kafka is. 

Mindig mondta, hogy nem holokausztíró, de nem hittek neki. Holott, ha valaki elolvassa a Sorstalanság első harminc oldalát, világossá válik számára, hogy írója olyan tudás birtokosa, melynek forrása legalább annyira a modern lélektan és filozófia, mint a vészkorszak tapasztalata.

Salinger apja azt akarta, hogy fia folytassa a sajt és sonkakereskedést, de J. D. menekült ettől. Vegetáriánussá vált, apja temetésére se ment el, az apa figuráját negligálta könyveiben. A felemás zsidó családot, a második világháborút, s a szüntelen eredményre, harcra épülő lét tapasztalatát próbálva megemészteni, a nyugatias, zsidós kényszerekkel szemben a pszichoanalízisen iskolázott elbeszéléseket, majd a kereszténységet és főleg a buddhizmust olykor ideologikusan sulykoló regényeket írt. Gyerekhősei rádióvetélkedők eminens szereplői, tudálékosak, koravének, felnőve érzelmileg elidegenedettek, gyermetegek. Kamaszodva lázadnak, első generációs értelmiségiek, művészek, megszállottak és betegek lesznek. Önmagukat és egymást a természetes élet lehetősége híján költészettel, vallással, filozófiával próbálják gyógyítani. Akinek ez sem sikerül, mint az életmű tengelyében álló Seymournak: öngyilkos lesz.