Támaszkodnia kell valamire, ami megtartja, még álmában is, mert alátámasztás nélkül a lélek se bír fennmaradni, nemhogy a test. Ezen járt az esze. Feküdtek az ágyban, egymással párhuzamosan, mint két vonal. Most a végtelenben sem tudnának találkozni. Helga azt mondja, nincs kedve. Még jó. Ő már szinte félálomba zuhant. Nem csinált semmit voltaképp, egész nap csak gondolkodott. Hogyan lehetne megírni azt a verset, amit álmában elkezdett. Úgy kezdődött, hogy nem tudta, milyen kék az ég. Miként lehetne megnevezni a kékséget? Reggel belebújt a nadrágjába, ilyenkor mindig eszébe jut, milyen nagy kegyelem, hogy nem bukik orra. Megitta a kávéját, pisilt, dezodort fújt a hónaljába, gránátalma, citrom. Megnézte a leveleket, semmi érdemleges, csupa fölösleges kapocs, varrat, köztes lét. „Az ember tudta nélkül időzik”, olvasott bele egy novellába. „Időtlenített életet élünk.” Biztosan érzékeljük, csak nem érezzük. Az érzésről mindig azt gondolta, valóság.

(1) A vágy tinktúrája. Boldogtalan, rózsaszín háttér, tojástartó-fal. Várja a versszakkör tagjait egy posztmodern üveg tanteremben. Ma az Örökkévalóról fogok nektek mesélni. Arról a személyről, aki létezés nélkül van. Ahogy Ő izeg-mozog, az nem létezés, hanem a jelenlét olyan módja, ami dimenzió nélküli. Volt és lesz. Azaz, már az idő előtt létezett, és egyszer csak gondolt egyet, kívül a minden világán, és teremtett egy multiverzumot. A falióra füttyent: ámen.

Felírja a táblára az igét. „Mindent szépen csinált az Ő idejében, e világot is adta az emberek elméjébe, csakhogy úgy, hogy az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, amit az Isten cselekszik kezdettől fogva mindvégig”, Prédikátor könyve, 3, 11. Közben érkezik Adri és Adél. Filmet nézünk, Veronika kettős élete.

Dolgok, amelyek nyelvi tevékenységből születnek. Világszemlélet, gondolkodásmód. Veszekedés, attak. Adél megint délig aludt. Ő meg porszívózott, elmosogatta a csészéket és a poharakat, bevitte a kávét. Adél kilötyögtette a paplanra. Na, ne! Most volt kimosva, kivasalva. Ne csináld! Nem fontosabb az ember, mint az anyag? Megérkeztünk, itt születik meg az elmélkedés, a vágy a korlátozottságból való kilépésre. A beszéd még a legmélyebb magányban is feltétele az ember önmegértésének. A nyelv ehhez persze nincs készen. Szakadatlanul megszakítja önnön képződését, keletkezését. Soha nem bánják egymást a felhők, akárcsak a mondatok. Adél okoskodni kezdett. A pára belemegy a földbe, és kipattan egy mag. A csíra áthatol a rögökön, és kiszúrja a kertre pottyant szappanbuborékot. Ezt érezni lehet. Az érzékelés darabokra törik.

Pénteken ételhordóban érkezett a falodából az ennivaló, nem főztünk semmit. Még kávét se. Jeges gyümölcslevest küldtek a pünkösdi szakácsok, és rakott burgonyát. Jól készítették el. Házi kolbásszal, vékony és lágy szövetű tojáskarikákkal, friss tejföllel leöntve. Mi közben tömtük a szánkba a mindenség ízletes hegyláncait, Haydn etűdjének fluid hangjai kopogtattak dobhártyánk páracseppes felületén. Jóllaktunk. Békesség a hasnak, ahol a teológia szerint a szellem lakik.

A fiú simogatta a vonalas gyermekrajzokkal díszített, kék műanyag tányért. Megígérte a szüleinek, hogy ezen a szombaton elmosogat. Arra a délutánra gondolt, amikor megismerkedtek Adéllal. Ő elkérte a kollégiumban a sörnyitót. A lány megjegyezte, hogy abban az esetben adja oda, ha ő is kap egy kortyot. Nem kapott.

Berúgtak a Hullamosó romkocsmában. A lány virrasztott. Nem mert hálóingre vetkőzni, várta vissza a sörnyitót. Hallgatta a kívánságműsort és idegeskedett. Valami elindult, de annak ellenére, hogy bátorította, nem erősítette meg a dolgot.

Másnap jött a magyarázat, a lány megbocsátott, és hirtelen megcsókolta macskajaj hercegét. Meg akarta tartani, soha el nem engedni. Magához kötni azonnal. Akármilyen vagy is, megkaparintalak. Utána megittak egy üveg bikavért, és megkívánták egymást. A lány megsejtette, csak a hús forrt össze, a lelkek úgy ütköztek egymásnak, mint a kövek.

Fidel Castro egyébként nem idegen tőle. Szentül hisz benne, hogy Kuba az ország, az éden, ahol a világ proletárjai egyesülnek. Házilag készít bűzbombát, hogy az amerikai nagykövetség ellen kövessen el terrortámadást. Amikor rádobja a biztonsági őrre a kapuban, letartóztatják. Azzal a feltétellel engedik szabadon, hogy információkat fog adni a Béke Klub rendezvényeiről, ahová a gyáron belül eljár. Ő látszólag elvállalja a spion szerepét, és aláír egy beszervezési nyomtatványt. De a fejében már Kuba füves lankái foglalják el a félelem elől a helyet.

A szállodában sem ment le róla a nyomás. A fürdőszoba kádja megöregedett. A lefolyónál olyan volt, mint a farmer a trafikos nő fenekén. Törülköző. Nézegeti a vízcseppeket a lábszárán. Minek felitatni azt, ami olyan helyes? Jól néznek ki, igaza van Virginiának. A vízcseppek versenyt futnak. Majd a fogasról lerántotta a köpenyét. Belebújt a szövetbe. Most múltnak gondolta a ruhát. Amibe visszamászunk, amikor menni akarunk valahová. Nincs idő fölvarrni a lefittyent gombokat. Csak konstatáljuk a renyheségét a cérnának. Majd elfelejtjük, amikor hazaérkezve levesszük. S egyszer csak: eltűnik a gomb.

„Hisz te is itt éltél a közelben, Gyulán”, írja családtörténeti montázsában Kiss Ottó. A „(Nem mindig) szerelmes földrajz” sorozatunkban viharsarki alkotók írásaiból válogattunk.

Létezik egy történet, aminek nincs szüksége időre. Elbeszélés, ahonnan még senki nem jött vissza. Az emberek belemennek, élvezik, hogy körülfogja őket, lubickolnak a míves kontextusban. Nem néznek az órájukra, bámészkodnak, belevesznek a mozzanatokba, a tűnődésbe. Elidőznek egy-egy hangulatnál, belekóstolnak a konfliktusokba. Közben elkalandoznak a gondolataik, nemcsak a cselekmény nyomvonalán haladva. Hanem.

Írószövetség