Szagos Misi lassan haladt, mély lélegzeteket vett. Csak úgy szívta be a kellemes hajnalszagot. Legalább száz asztal sorakozott egymás mellett és után a piacon. A gyár korma feketére festette reggelre a zöld farácsokat. Végzett a törléssel. Jöhetnek az árusok. Asztalonként egy bélás. Két forint. Még néhány év, és meglesz a pénz az útra, meglesz a pénz, hogy elutazzon az asszony után Dél-Amerikába.

Végzett. Lassan elhagyta a piacot. Átballagott az úttesten, át a tér másik oldalára, oda, ahhoz a sarokhoz, ahol Gokartos Gizi szokott ülni. A falhoz erősített réztábla szélei az oxidálódástól már méregzöldek voltak. Mintha Isten másnapos lenne, és ide hányta volna ki minden keserűségét. Azonban a vak asszony most nem volt itt. A Gizi eltűnt.

Miután a felesége elhagyta, Misi a piacra költözött. Hova mehetett volna, nem voltak máshol ismerősei, hát idejött. Először csak kényszerűségből nem evett, mire volt elég az a kis pénz, amit az asztalmosásért kapott, plusz a kétezer a szocoszttól? Semmire. Aztán rájött arra, hogy ha csak úgy szagol, akkor is jóllakik. Ma már csak úgy bolyong nappal a piaci árusok és bódék között. Csak néz, szagol és beszél. És másnap is. Csak néz, szagol és beszél. Járkál a hentesek között, csak úgy bejár egy kis vérér vagy hólyagér.