Nem jő szabadság és nem szül nekünk rendet, hanem inkább távolodik, nyomában pedig minden korábbi elképzelést felülmúló vitalitással szökken szárba a káosz. Nyájas olvasónk ezt nyilván nem tőlünk fogja megtudni, hanem például oly módon, hogy cigarettaszünetben átmenetileg megáll és kicsit szétnéz maga körül, bár valójában erre a nem különösebben elmélyült kutatómunkára se igazán van szükség, a káosz mostanra már létünk valamennyi zegzugába beköltözött.

Az eurózóna gazdasági minisztereinek Budapestre tervezett találkozója valószínűleg elmarad, írta a Politico augusztus 29-én. Ebben nem az a különös, hogy el fog maradni, hanem hogy ilyesmi egyáltalán szóba került. Az eurózóna országainak gazdasági miniszterei mégiscsak finom emberek, vagy legalábbis szeretnének annak látszani, mármost az ember egy bizonyos szint fölött nem süllyedhet egy bizonyos szint alá, tessék szorgalmasan olvasni Esterházyt, attól mindenre fény derül. Mária országával épp az a baj, hogy Viktor apánk vezetésével folyamatosan süllyed, de nem egy bizonyos szint alá, hanem azon borzongató mélységekbe, amelyeket szép magyar szóval pöcegödörnek nevezünk. Ráadásul ezt nem igazán észleli, vagy ha mégis, akkor büszke rá. Ellentétben az európai gazdasági miniszterekkel, akik a jelen szöveg megírásával egyidejűleg mind leplezetlenebbül prüszkölnek és a budapesti összeröffenés negligálásán törik a fejüket. Dönteni Paschal Donohoe ír közkiadásokért felelős miniszter fog, illetve ő döntött, bár mi a lapzártánk előtti múlt sötétjében még nem tudhatjuk, hogyan.

Donizetti népszerűségét mutatja továbbá, hogy sütemény is van róla elnevezve, és ezt a süteményt Rossini szakácsa alkotta, méghozzá rögtönözve. A legenda szerint Donizetti összetört szívvel érkezett a barátjához vacsorára, hogy akkor épp mért volt összetörve a szíve, az nem tudható, de mindegy is. A lényeg az, hogy érzékelve lelombozott barátjának és pályatársának lelkiállapotát Rossini megkérte a szakácsot, készítsen olyasvalamit, amitől a kedves vendég felvidul. Az eredmény piskótakoszorú lett, amelybe kandírozott ananász, barack, Maraschino cseresznye és vaníliakivonat került, nem egy cukrászati remekmű, evvel együtt Bergamóban, Donizetti szülővárosában mondhatni alapélelmiszernek számít ma is. Azt mondják róla, hogy sikeresen gyógyítja az összetört szíveket.

Viszont, mint föntebb jeleztem is, ez a történet legenda csupán. Valójában a Donizettinek emléket állító süteményt egy Alessandro Balzer nevű cukrász alkotta 1948-ban, Donizetti halálának századik évfordulóján. A Balzer nevű cukrászda ma is létezik, Bergamo legismertebb útján, a Sentieronén, a Donizetti Színházzal szemben található. A helybeliek szerint nagyon drága, és csakugyan, majdnem annyira, mint budapesti versenytársai, viszont a színvonala ennek megfelelő.

Elegáns hölgy és úr egy roppant elegáns étteremben, hogy közelebbről hol, arra már nem emlékszem, de mindegy is. Amit leírok, az egy Mondo cane, azaz Kutyavilág című, önmagát dokumentaristának álcázó film egyik fölöttébb hatásos jelenete. Az elegáns hölgy ajkához közelíti a villát, amelyen néhány grillezett (nyilván vaslapon sütött) hangyát lesz módunk megcsodálni, majd közeliben látjuk a szétnyíló eperajkat, a gyöngyházszínű fogsort és a hangyaevő szépség ragyogó szemét, amelyből forró szerelem és még inkább a hamarosan felvehető gázsi okozta gyönyör sugárzik oly intenzíven, hogy a roppanós hangyákat már-már a néző is megkívánja. A film amúgy egy bizonyos Gualtiero Jacopetti munkája, ő rendezte, ő írta a forgatókönyvet, ő volt a vágó, és természetesen a producer is. Bemutatójára az 1962-es cannes-i fesztiválon került sor, fogadtatása kedvező volt, Arany Pálma díjra jelölték, ám azt végül nem kapta meg.
 

Orbán idén békegalambként megy Tusványosra is, adta hírül a hvg.hu, nagy meg­nyugvására mindazoknak, akik eddig joggal aggódhattak, hogy a XXXIII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor részvevőinek békemisszióból esetleg hiányt kell szenvedniük. Valójában persze ilyesmiről szó se lehet, egyebek között már csak azért se, mert egy idősödő, megfontolt vidéki úr nem kapkod összevissza, hanem ha támadt egy ötlete, aminő például ez a bizonyos békemisszió, akkor annak az utolsó cseppnyi szaftját is kifacsarja. Ha bevált az ötlet, ha nem, hiszen ha valamit szökőárként zúdítanak a hívek nyakába, az feltétlenül hatni fog. Hogy valójában mi lesz a hatás, azt ne firtassuk, a lényeg az, hogy lesz olyan hatás, amely az újig – értsd az agitprop osztály újabb ötletéig – egészen biztosan kitart.
 

Mindenki megnyugodhat, a Szuverenitásvédelmi Hivatal (a továbbiakban Szuhi) feladata magaslatán áll, ébersége egyetlen pillanatra se lankad, ha valahol léket gyanít a szuverenitáson, már kapja is elő a stoppolófáját, a helyszínre siet, és a folytonossági hiányt legott felszámolja. Nem mellékesen a Szuhit is kormányzó urunk álmodta meg, ő hozta létre, tehát milyen lehet a Szuhi? Csakis tökéletes lehet, aki mást mond, az a szuverenitásunk ellen intéz támadást, ergo őrá is a Szuhi ökle fog lesújtani. Persze csak virtuálisan, minthogy a Szuhinak jogkörei valójában nem igazán vannak, dolga csupán annyi, amennyi az őrkatonáé volt ötven vagy akárhány évvel ezelőtt. Áll a vártán, és a bóbiskoló madarakat artikulálatlan Állj, ki vagy! bömböléssel ébresztgeti. Merőben fölösleges, ám kétségkívül szép munka, bizonyára jól is fizetik, dolgozó népünk pedig nyugodtan hajthatja esténként álomra a fejét, amíg ő alszik, a Szuhi őrködik, aggodalomra vagy pláne pánikra semmi ok.
 

Megmozdult a föld, mondják komoly emberek, akik nem szoktak a levegőbe beszélni, vagy legalábbis nem állandóan. Valójában persze csak a magyar belpolitika moccant meg, és az is csak épphogy, különösképp, ha figyelembe vesszük, hogy erodálódik az már jó ideje, leheletnyi változásaival pedig a kutya se törődik, legfeljebb mi magunk. Túlbecsülni tehát semmiképp se szabad, ami történt, ám lekicsinyelni is hiba volna; figyelni kell, elfogulatlanul és tárgyilagosan. Viktor apánk építményét a szél lassacskán széjjel fogja hordani, magaskapujú Ilionnak a veszte evvel elkezdődött, hogy bevégződni mikor fog, az nem tudható. Remélhetőleg mihamar, saccolgatni viszont nem érdemes, örüljünk annak, ami a szemünk előtt folyik. Hódmezővásárhelyen Ozgyin Balázs, a Fidesz helyi önkormányzati képviselőjelöltje fojtogatni kezdte Turi Csabát, a Mindenki Magyarországa Néppárt önkormányzati képviselőjelöltjét, hogy ez mit jelent, az nyilvánvaló. Napjaink belpolitikáját némelyek a Kádár-rendszeréhez szokták hasonlítani, talán nem is mindig ok nélkül, mármost a kádári építmény falain is lassacskán bukkantak föl a repedések, végül mégis az történt, ami. A különbség talán abban áll, hogy a létező szocializmus kádereinek egy jelentős része előre látta, mi lesz, és összeácsolta a tutajt, amelyen majd a túlsó partra jut, ezek a mostaniak viszont brutális méretű kompokon menekítik a szajrét, miközben agyilag csököttebb szaktársaik a kulturális élet zsdanovizálása érdekében fáradoznak. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy Andrej Alekszandrovics Zsdanov A művészet és filozófia kérdéseiről című alapvető szakmunkája kötelező olvasmány lesz a bölcsészkaron, legalábbis most még nem. Majd később, esetleg, talán.
 

Hőn szeretett miniszterelnökünk hovatovább kriptokormányfővé redukálta magát, sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmárként iszkol a sajtó elől, és általában véve mindazok elől, akik nem tudják pecsétes papírral igazolni, hogy híveinek egyre fogyatkozó táborához tartoznak, legalábbis máma még. Hogy holnap mi lesz, az nem tudható, sejtéseink viszont lehetnek, sőt vannak is. Részletesebb magyarázatért forduljunk bizalommal a Dankó Rádióhoz, ott mély bölcsességeket hallhatunk. „Akinek a lelke beteg és a szíve vérzik, / Igyon meg vagy öt-hat litert reggeltől éjfélig. / Húzassa el a cigánnyal százszor azt a régit, / Hogy jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig”, és így tovább. Lehangoló szöveg, vénülő diktátorok nemigen szokták megszeretni, pedig aktuális és a helyes irányba mutat.
 

Az is probléma lehet továbbá, hogy korunk zeneszerzőit (továbbá íróit, festőit stb.) az állattenyésztés, a húsfeldolgozás, a gyümölcstermesztés meg a hasonlók nem érdeklik igazán.
Elfajzott generáció, gondolná róluk Giuseppe Verdi, merthogy róla van szó, és fején találná a szöget.
Fénykorában ő már napkeltekor lóra ült, hogy bejárja a birtokot, népét eligazítsa, megtekintse a vetést, a gyümölcsöst, szemügyre vegye a jószágot, amelyet ismeretes módon a gazda szeme hizlal, noha persze némi takarmány se árt, figyelemmel kísérje az épületek állagát és így tovább. A gazdának mindent tudnia kell, mindent szemmel kell tartania, sőt előre kell látnia, erre pedig csakis az képes, aki eleve gazdának született. Verdi ilyen ember volt, igazi vidéki úr, a legjobbak közül való. Hogy emellett még operákat is írt, azt a környezete éppen azért nézte el neki, mert minden más tekintetben olyan volt, mint a többiek.

Vajon mennyire erősek a mi keleti kapcsolataink, ez a kérdés minket, magyar embereket gyakorta foglalkoztat, kedélyes délutáni fröccsözgetéseink alkalmával is erről beszélgetünk, elég erősek-e, vagy kellene még acélozni rajtuk egy keveset, s mint azt a nyájas olvasó bizonyára sejti is, építő szándékú politikai eszmecseréink mindig oda konkludálnak, hogy bizony, kellene. Véleményünk meghallgatásra talál, derék külügyérünk ilyenkor késedelem nélkül lovára pattan, Belső-Ázsia kies tájai felé veszi az irányt, és mi az eredmény? Újabb, immár ki tudja, hanyadik légi járat indul Budapest és valamelyik soha nem hallott nevű, ám nyilván annál fontosabb kínai város között. Legutóbb például arra derült fény, hogy nyártól már Kuangcsou is elérhető lesz légi úton, ennek nagyon örültünk, bár senki se tudta, hogy ez a fura nevű város hol található. Később aztán megtudtuk, hogy Kuangcsou nem más, mint Kanton, ettől vidorabbak lettünk valamelyest, bár nem igazán értjük, hogy ha az Osiris Kiadó 2004-ben (majd kisebb javításokkal 2005-ben és 2006-ban) kiadott, a magyar helyesírásról szóló kézikönyve Kantont Kantonnak írja (mellesleg az asztalomon álló és húszesztendősnél nem régibb földgömbön is Kantonként szerepel), akkor most mért kell Kuangcsouként emlegetnünk, ám a válasz, ha kicsit is gondolkodunk rajta, nyilvánvaló.
Csak.

Roppant kínosan magyarázkodik a menekülő polgármester a bődületes korrupciós ügyben, olvasom a nyugatifeny.hu oldal szerkesztőségi cikkének főcímében, pár pillanattal később már azt is látom, hogy a címben leírtakból semmi se igaz. Ugyanis: (1) a polgármester nem magyarázkodik, hanem a kérdezőt elküldi oda, ahová szerinte mennie kéne; (2) de ezt a beszédaktust se „roppant kínosan”, hanem magától értetődő természetességgel abszolválja; (3) a legkevésbé se menekül, mellesleg a szerzőnek eszében sincs megmagyarázni, mi oka lehetne rá; (4) korrupciós ügyről szó sincs. Arról van szó, hogy Bácsszőlősön a rendelőt és az orvosi szolgálati lakást 45 millió forintnyi uniós pénzből felújították, noha orvos nincs a faluban, és emberi számítás szerint nem is lesz soha. Már csak azért se, mert Bácsszőlősön most háromszázhatvanan laknak, és ez a szám a későbbiekben minden bizonnyal mérséklődni fog.