Selyem Zsuzsa

Goda Alice a Rolls-Royce csillagjegyében született: nem ismert lehetetlent. Alig is heverte ki a delta variánst, na meg az obligát visítozást a chippendale fiúk műsorán, a karanténzáró bulin, már egy nagyszabású akciót vezet: angyalokat szabadít ki a kolozsvári sintértelepen!

Éppen kicserélte a borogatást a homlokán, amikor megrezzent a telefonja (mert mindenre, így a Für Elise telefonos verziójára is talál ő megoldást). Azzal a prekoncepcióval nézett a kijelzőre, hogy nincs az az isten, akinek ő most felveszi.

Roxi.

Nem hiszem el, szia, drágám, ezer éve, mondd, mi van veled.

Szia, Alice, bocs, hogy így rád török, de fontos, mondhatom?

Csupa fül vagyok, szívem.

Na ez az: kaptunk egy fülest a polgármesteri hivatalból, hogy holnap délelőtt eutanáziázzák a sintértelepen az angyalokat, mert érkezik az új szállítmány.

Őrület, Roxi, megyek! De hogy kerülsz te a buliba?

Tovább

Egy bizonyos Roland. Egy tökkelütött. Aka Roli. Egy vicc. Biankának saját vállalkozása van, jól néz ki, egy független nő – lenne, ha nem nézné félpercenként a telefonját, írt-e Roli (a gyökér), válaszolt-e Roli (a szemétláda), Roli (a faszkalap), Roli (a gyíkarc), Roli (a seggfej). Átpasszoltam neki a mindfulness appot, ami arról szól, hogy 30 másodpercig ne a telefonodat bámuld, akkor meg csorogtak a könnyei a vállamra, Alice, hüppögte, azt hittem, hogy ő életem szerelme. Szóval előkotortam a retikülömből egy pézsét, megvártam, míg letörli a szétmángált sminkjét, és bedobtam a Jolly Jokert: íróiskola Portóban, a Harry Potter szülővárosában! Még nyikorgott kicsit, hogy sms-en kívül még nem írt semmit (na jó, házi feladatokat a suliban, de az rég volt), s hogy nekem persze más, mert már két novellám megjelent a neten. Igaz, hogy három, és nagyjából egy regényt is összedobtam, de mindegy, inkább azt mondtam Biankának, hogy éppen itt az ideje, hogy írjon ő is, elvégre neki is voltak élményei.

Tovább

A szomszédos ország madártani egyesületéből hívták Illést, hogy egy jeladóval felszerelt gólya Kolozsvár szélén két napja nem mozdul. A GPS-koordináták a külváros peremére, a Patarétre vezettek, annak is a Dallas nevű nyomortelepére. A múlt század hatvanas éveitől élnek itt emberek, túl a város peremén, a gyártelepek utáni réten, ahová ipari hulladékot, vasat, rezet, papírt kezdtek lepakolni, de aztán idetornyosult a fogyasztói létezés végtermékeinek, a város kidobott dolgainak, a szétszedett és összeragadt végtelennek a dombja. Az alapító családok hajdanán egy közeli faluból, Dezmérből érkeztek, kunyhókat építettek azokból az anyagokból, amiket itt találtak, volt lovuk és szekerük, azzal vitték a begyűjtőbe az újrahasznosítható anyagokat, kaptak érte valamennyi pénzt, meg tudtak élni anélkül, hogy folyton megfigyelnék őket, egyre többen telepedtek le, a domb is egyre nagyobb volt, alapítványok is jöttek, azzal, hogy segítenek, volt, amelyik segített is, bevezette a folyóvizet, épített pár házat fából, óvodát, de lepapírozni semmit nem lehetett, mert ipari területnek számít a hely. Bármikor eladhatják az egészet egy bioplázának vagy egy bioautógyárnak.

Tovább

A gyerekek izegnek-mozognak, a legkisebbet egy hatévesforma kislány cipeli az ölében fel s alá a folyosón az éjszakában. A kupékban, végignyúlva keresztben az üléseken, alszanak a szerencsések. Roxanának is nehéz volt itthon, mondja Bordás Janó. Pedig neki még érettségije is van, szemben vele, aki csak nyolc osztályt végzett, mert kellett menni pénzt keresni. Mindketten Dallasban nőttek fel, és már kicsi koruktól azt tervezték, hogy innen elmennek, mert lesz majd saját lakásuk hideg-meleg vízzel, központi fűtéssel, és majd a gyerekeik szép, tiszta ruhákban járnak iskolába meg a játszótérre, ahol annyi színes mászóka meg hinta van, ők majd ülnek a padon kézen fogva, és gyönyörködnek bennük, mert ügyesek lesznek a gyerekek, és bátrak, és addig tanulnak, ameddig akarnak, hogy még németül is beszélhessenek, spanyolul is, meg olaszul is, az angol persze alap, és senki ne hajtsa majd őket a munkájukban, még ha fizet is értük egészségi biztosítást.

Tovább

Az első madár, akire felfigyeltünk (miután Illés megmutatta), egy tengelic volt. Szóval én is belenéztem a távcsőbe, hát tényleg, ott üldögélt a havazásban egy folyóparti fűzfán piros pofácskájával, fehér és fekete fejecskéjével, és rövid cső­röcs­ké­jét kitátva hangicsálta, hogy kikikikk. Az okostelefon OpenBirds applikációjába írtuk is be, hogy 1 carduelis carduelis. Kikk, folytatta ő, meg hogy kihikk, aztán hozzátette azt is, hogy csrrre.

És mentünk tovább a szélben, hidegben, hóesésben, Plútó vidáman nyargalászott előre meg vissza, elhozhattam volna Pogót is, gondoltam, ő is nyargalászhatna a szélben, hidegben, hóesésben nagy vidáman, ahelyett hogy a meleg házban szundikálna a díványon.

Tovább

Kolozsvár repülőterével szemben, a Kis-Szamos partján a növények még nem álltak ugyan győzésre, mint Csernobilban az atomkatasztrófa után, de ha egy egész város irányítását át tudták venni, akkor itt is van remény. Legalábbis számukra. Ha jobban megnézed, ott, a mellett a szürkéskék egészségügyi maszk mellett például van egy fél pár cipő, rajta finom moharéteg. Honnan a csudából kerültek ide a mohák spórái? A fene se tudja, de itt vannak, és ha a zöld szövedék már betette ide a lábát, felőlük akár az Égig nőhet az emberi hordalék, ők úgyis rájuk nőnek.

Tovább

Amikor felvettek erre a melóra kb. három éve, Roxi már javában itt dolgozott. Első látásra megkedveltük egymást, de akkoriban zéró esélye volt, hogy munkaidőben beszélgessünk, úgyhogy időnként beültünk egy kávéra, vagy estére közös programot szerveztünk, és minél többet mesélt magáról, hogyan került egy kis máramarosi faluból Kolozsvárra, mennyit gürcölt, és milyen csúnyán bántak vele, annál inkább álmélkodtam, hogy milyen erős csaj, és mennyire gerinces, hogy nem engedte se felfalni, se megkeseríteni magát. Hatalmas bociszemek mögül valami megmagyarázhatatlan tudás ragyogott rám. Aztán a bánat visszaverésére tett heroikus kísérletek számának növekedésével belopakodott beszélgetéseinkbe a magyarázat, és egyre ritkábban nevetett.

Tovább

Másnap délután már arra ért haza az apa, hogy a kertben játszanak egy teniszlabdával. Hogy Klaudia a reszelős, mélyről jövő, csodálatos kamaszhangján mondja, hogy Zeusz, hozd vissza, és hogy Zeusz, jó angyal vagy. Szóval nevet adott neki. És a kezéből adja oda neki a jutalomfalatot, amit végtelen gyöngédséggel vesz át Zeusz, és csóválja a farkát, és le nem veszi a szemét Klaudiáról és a labdáról.

Klaudia továbbra se állt szóba velük, de látták, hogy valami megváltozott. Néha tűnődve rájuk nézett, néha készített magának szendvicset, kiült vele a teraszra, és minden második falat a Zeuszé volt. Ha eltűnt, akkor Zeusz sem volt sehol, ha visszajött, együtt jöttek vissza.

Aztán egy nap szólt az apa telefonja. Klaudia egyik ismerőse volt. Nem lehetett érteni, mint mond, csak azt, hogy jöjjön, és megadott egy címet. A lakótelepi lakásban néhány zavart tekintetű fiatal lézengett, egy lány zokogott, a szőnyegen ott feküdt mozdulatlanul Klaudia, mellette szűkölt Zeusz.

Tovább

Én bejárhattam, csak egy kicsit kellett megbuheráljam az excelljeimet, hogy személyes jelenlétem nélkülözhetetlen legyen, Ramona szegény otthonról dolgozott, a bébicsősztől megváltunk, nem volt akkora a lakás, vagy akkora volt, de a hálószobán kívül csak egyetlen nagy tér volt, szóval tágas, de nem hang- és látványszigetelt, főleg, ha a padlón a másfél éves Mirtill mászkált négykézláb. Az első lockdown idején persze én is otthonról nyomtam, kemény két hónap volt, 24/7-ben együtt lenni szólóban, úgy, hogy senki nem tudja, mi lesz fél óra múlva. Ramona beizzította kényelmesen szexi szabadidős cuccait és túlélő szkilljeit, eszméletleneket vásároltunk, remek borokat rendeltem, s ha végre Mirtill elaludt, nekiestünk a Netflixnek binge watchingolni.

Tovább

A töltés folyó felőli oldalán különféle kidobott tárgyak kezdték el lassú, szívós beépülésüket a talajba, a színük már passzolt a terephez, állaguknak kéne még pár száz év. A töltés másik, civilizáció felőli oldalán az Emerson-telep, úgy is, mint a Ferguson, Missouriban székelő multicég kolozsvári leányvállalata. Szóval itt van, gondoltam magamban, ez az a hely, ahol alkalmazottnak lenni jó, versenyképes bérek, a szabad­idődet megszervezi a cég, nonstop a mosolygás. Klímaberendezések, elektromos divájszok, a kedves fogyasztók lenyugodhatnak a picsába, hogy nincs az a kihívás, amelyre ne állnának elő egy bravúros megoldással. Szlogenjük: a világot jobb állapotban hagyjuk, mint ahogyan kaptuk.

A következő látványosabb emberi megvalósítás a sintértelep, amely hangeffektjeivel, szagával jóval korábban hírt adott magáról, mintsem megpillanthattuk volna. Ha ember vagy, pontosan olyannak találod, amilyennek elképzeled, ha célszemély, akkor minden porcikád tiltakozik a szűk ketrecek ellen, a mézgás félelemszag és folyamatos ugatás ellen, amitől nő benned a félelem, újra meg újra nekicsapod magad a drótkerítésnek, és veszettül ugatsz. Álszent napok, Idő leányai, mezítlábas dervisként siketek, végtelen sorban némán vonulók – na, Ralph Waldo, a mi sorunk nem volt éppen végtelen, de a többi stimmelt.

Tovább

Nadya Tolokonnikova: Lázadj! A Pussy Riot útmutatója aktivistáknak. Fordította Garamvölgyi Andrea. HVG Könyvek, Budapest, 2019, 288 oldal, 3500 Ft

Tolokonnikova a mondandóját 10 lázadási szabályban osztja meg olvasóival, és ez a forma máris jól dinamizálja a helyzetet, hat egymásra a kétféle alapminőség, buli van! Ezen belül meg mind a tízben ugyanaz a szenthármas szerkezet variálódik: szavak, tettek, hősök. A Szavak leginkább arról szólnak, hogy egy végtelenül korrupt és ostobaságát erőszakban szublimáló hatalmi rendszerben hogyan lehet az ember szabad. A Tettek-szál meséli el, hogyan alapították meg a Pussy Riotot (egy konferencián az orosz feminista punkról vállaltak előadást, csak hirtelen kiderült, hogy még nincs ilyen), milyen akciókat terveztek, és milyeneket vittek véghez (40% szokott a tervezettekből sikerülni, de a rendőrök megakadályozta 60% is ezer okból értelmesebb volt, mint ha nem tesznek semmit, hiszen legalább edztek, megvitatták a dolgokat, együtt voltak).

Tovább

Michel Houellebecq: Szerotonin. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 356 oldal, 4299 Ft

A humlebæki Louisiana Modern Művészetek Múzeumának irodalmi fesztiválján 2019 augusztusában a szerző azt mondta, hogy már a Behódolás is egy áruló regénye lett volna, de volt egy mondata, amibe beleszeretett (számomra nincs Izrael, ahová menekülhetnék), és emiatt nem tudta megoldani, hogy az elbeszélő hagyja el Myriamot, és ne fordítva. Na de most! Az új Kiábrándult Értelmiségi két szerelmét is elárulja egy csapásra. Amivel azt a szinte megoldhatatlan feladatot is megoldotta, meséli az említett fesztiválon, hogy egyszerre legyen erotikus és komikus.

Tovább

Kovács András Ferenc: Requiem tzimbalomra. Örömzene – darabokban. Megjelent Kovács András Ferenc hatvanadik születésnapjára. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 81 oldal, 2999 Ft

Első olvasatra a szép hangzás mögött felsejlő elmúlás fölötti jól ismert szomorúság van megénekelve, de annyira más, mint amit unásig ismer az ember e témában, hogy újra elolvassa, és akkor a vers egy-egy pontján megáll, vesz pár lélegzetet, és megkérdi magától, mert ki mástól, hogy milyen is a „fénypárás ég”, aztán rájön, hogy pontosan tudja, hogy milyen, csak azt nem tudta, hogy így is lehet mondani. Az efféle ahák csak úgy bele vannak tékozolva a sorokba, és már megyünk is tovább, és a tizenvalahányadik olvasatnál megajándékoz a vers annak a szándék- és moralizálásmentes érzékelésével, hogy a civilizáció milyen otromba tud lenni a nem-emberi, örömteli létezők iránt. Pusztán azzal, hogy szó- és ritmuskapcsolatokat talál, amíg el nem jut a nem találhatóig. És egyszercsak fölvillan, teljesen váratlanul, mondjuk egy versolvasás utáni sétán, hogy Mozart Varázsfuvolája is ezt érzékeltette a Monostatosnak szerzett bájos, bumfordi dallamokkal.

Tovább

Horváth Márk–Losoncz Márk–Lovász Ádám: A valóság visszatérése. Spekulatív realizmusok és újrealizmusok a kortárs filozófiában. Forum Kiadó, Újvidék, 2019, 376 oldal, kb. 4000 Ft

Az öt spekulatív realista, akiket Horváth Márk és Lovász András bemutat: Graham Harman, Timothy Morton, Quentin Meillassoux, Ray Brassier és Iain Hamilton Grant. Graham Harman volt, aki az objektum orientált ontológia (OOO) terminust bevezette, szerinte minden létező úgy működik, mint a fekete lyuk, a valóságot tűzfalak veszik körül, a dolgokat kölcsönös visszahúzódás jellemzi, és a világ nem tiszta immanencia, minden dolog tartalmaz egy transzcendens oldalt. Timothy Morton a hipertárgy fogalmával segít: „minden entitás, amely az emberhez viszonyítva – vagy más objektumokhoz képest – térben és időben nagyságrendekkel nagyobb hatóképességgel bír”. (Mint például a klímaválság.) De aztán a metaforikus nyelvhasználat olyan kalandokba húzza, mint annak állítása, hogy a hipertárgyak rosszindulatú, kiterjedt kísértetként szippantanak minket magunkba, és nincs mit tenni, a környezetvédelem széplélek-szindróma, némiképpen és elég sajnálatosan Trump (vagy legalábbis Elon Musk)-konform sötét ökológiája „a természet alantasságát, rettenetes jellegét hangsúlyozza”, és megint: nincs mit tenni, „meg kell tanulnunk szeretni az undorítót, az érzéketlent és a jelentés nélkülit”.

Tovább

Mészöly Miklós: Sötét jelek. 2. kiadás. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 462 oldal, 3999 Ft

A kötet az életműkiadás részeként 2019-ben jelent meg másodszor, úgy, ahogyan 1957-ben Mészöly összeállította, 15 elbeszélés Agyagos utak, és 9 mese Az elvarázsolt tűzoltózenekar címmel, nem időrendben, de mindenhol feltüntetve a keletkezési évszámot. A legkorábbi írás az Állatok, emberek, 1948-as, első könyvének, a Vadvizeknek megjelenési éve. Ez az első olyan szöveg az életműben, amely érinti a mészölyi antropológiát meghatározó háborús tapasztalatot. Mint azt a Szigeti Lászlóval készített beszélgetőkönyvben elmondja, Mészölyt nem a háború mint „puszta, lecsupaszított téma és históriai tény” érdekelte, hanem a háború előállította „személyes iszonyat és rettenet”. A bűnrészesség foglalkoztatta egy életen át, hogy a fronton, fegyverrel a kezében bizonyára ő is ölt. Nem keresett fölmentést. Elbeszélései föltárják a mindennapi helyzetekben is megjelenő gyilkos diszpozíciókat anélkül, hogy a kínálkozó humanista föloldozást vagy ellágyulást megengedné magának.

Tovább

Horváth R. Gideon, Süveges Rita, Zilahi Anna (szerk.): Extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 152 oldal, 3200 Ft

Losoncz Márk az előszóban fölvázolja, mit vállalt a kötet: az integratívabb valóságképre törekvést, az alá-fölérendeléseket megszüntető lapos ontológia gyakorlatát, ember és világ korrelacionista viszonya helyett az esetlegesség belátását és kibírását, valamint OOO-t (objektumorietált ontológiát). Vagyis nem kerekíteni le a világ komplexitását, még ha „a komplex rendszerek pontosan az instabilitásukból élnek [is], erejük sérülékenységből, kontrollálhatatlan gazdagságukból fakad”. Az enciklopédia mint választott forma lehetővé teszi a teremtő kapcsolódásokat, kiszabadítva az olvasót/nézőt mind a szaggatott monotonitás, mind az akciósított dualitás bágyasztóan önelégült konstrukcióiból.

Tovább

Jesús Carrasco: A föld, amelyen állunk. Fordította Mester Yvonne. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 218 oldal, 2900 Ft

A kolonialista logika is felszínes csupán: a tiltások ellenére ugyan lesz valamiféle kommunikáció a kolonializáló Eva Holman és a kolonializált Leva között, de a szerzőnek arra már nem terjed ki a figyelme, amit Gayatri Chakravorty Spivak olyan világosan megfogalmaz: ha valakin uralkodni akarsz, mondd el helyette a történetét. Eva Holmant úgy találja ki Carrasco, hogy lebénult férjével él, a háborúban elveszítette fiát, és azzal vigasztalja magát, hogy az apjától örökölt töltőtollal (amit többre tart – és sorolja rendületlenül – mint az udvarházat, földeket) írogat, leveleket és történetet, s mivel Leva nem beszél, a történetét ő írja meg, tényeket keverve fikcióval. Ezt mondja, mikor erre reflektál: „amit arról az emberről tudok, az részben képzeletem szüleménye.” Az önkéntelen önparódia szerintem ott jár csúcsra, amikor azt írja le, hogy egy éjszaka Leva bement a házukba, és Eva a szocializációs drilljének megfelelően lelövi a fikcióját. (Nem találja el, csak éppen horzsolja, hogy ne novella legyen belőle).

Tovább

Nádas Péter: A szabadság tré­ning­jei. Jelenkor Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2019, 152 oldal, 2999 Ft

Nádas Péter szabadságtréningjei egyre kíméletlenebbek. Pedig ez a kis könyv egyáltalán nem fenyeget azzal a kelet-közép-európai viszonyrendszer- és emberiállag-elemzéssel, aminek a végeredménye az a híres „Nagyon sajnálom” volt; a szabadságharc szűkölő dinamikáját se dörgöli felnőtt, demokratikus arcunkba, mint a Párhuzamosokban; forgácsok, szilánkok, műhelymorfondírozások az íróasztal széléről, gondolhatnánk. És akkor bevillan egy fotó vagy egy mondat Nádas íróasztaláról. De hiszen nincs is neki perifériája. Abban a rendben, ami ott van, az alaposan meg is lesz vizsgálva.

Első ránézésre négy rész van, négy részecske négy különböző időben: az Észrevételek 1976-ból, a Hírek 1974-ből, az Álomháztartás 1991-ből és A szabadság tréningjei 1999-ből. 2019-ben harminc éve lesz annak, hogy szétrohadt a Szovjetunió, és az általa uralt és kontrollált országok akkori lakóinak egy látványos része azt hihette, végre eljött a szabadság vagy valami ilyesmi. Aztán látjuk, mi van. Persze a harminc év is jó alkalom arra, hogy tisztázzunk pár dolgot e körül a szabadság körül, ahogy jó alkalom volt 1999‑ben a tíz év, de akkoriban nem jelent meg kötetben ez a hosszabb írás, 2000-ben a Magyar Narancs közölt belőle részletet, 2003-ban az Élet és Irodalom (2003/40., október 3.), majd a Hátországi napló 2006-ban. De nem ugyanaz a szöveg, ha a főbb történetek, leírások meg is egyeznek.

Tovább

Clara Royer: Kertész Imre élete és halálai. Fordította Marczisovszky Anna. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2019, 480 oldal, 4999 Ft

Pontosság és spontaneitás – Clara Royer életrajz-esszéjét jól jellemzik Nádas Péter jelzői a Helen című esszéjének az Henri-Pierre Roché „franciaságát” kifejtő részéből. Lenyűgöző a hivatkozások sokasága és sokszínűsége, megtaláljuk közöttük a korszakra vonatkozó legkeményebb történeti munkákat, a soáról szóló filozófiai és történelmi tanulmányokat, ugyanakkor egy-egy korszak efemer cikkecskéit is. A bevezetőben a szerző megemlíti, hogy Kertész egy adott ponton „kis ávósomnak” nevezi őt. Amiben benne van az a mérhetetlen sok információ, amit egy professzionális megfigyelő összeszed egy személyről, ami többnyire meghaladja a megfigyelt személy saját magáról való ismereteit, ugyanakkor benne van ebben a „kis ávósban” Kertész gyilkos humora, amit Clara Royer pontosan ért, és spontánul röhög rajta.

Tovább

Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze. Fordította Todero Anna. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018, 216 oldal, 3499 Ft

Ishiguro kedélyes stílusa végül is egy iskolás fogalmazás erényeiből táplálkozik, aminek legfőbb szabálya: ne vegyél semmit túl komolyan, és ne csinálj semmiből se viccet. Ez a mondat jó példa rá: „Bizonyos hónapokban pedig a rovarok és a molyok olyan tömegben árasztották el a házat –hozzátapadtak mindenhez, ami fából volt, bebújtak minden résbe –, hogy az ember attól félt, előbb-utóbb összeomlik miattuk az egész épület.” Annyira általánosító és meglévő szókapcsolatokra hagyatkozó, hogy az olvasó szinte biztosra veszi, hogy semmi baj nem történhet. Vagy ha mégis, például Ono mégiscsak elvesztette a háborúban a fiát és Micsikót, a feleségét is, akkor úgyis jön valami vigasztaló/ ironikus szósz, mint a regény befejező mondata: „Az ember csak a legjobbakat kívánhatja ezeknek a fiataloknak.”

Tovább
Élet és Irodalom 2021