Benedek Szabolcs

Ketten egy új könyvről – Szilasi László: Tavaszi hadjárat. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 336 oldal, 4299 Ft

Ahogy arról itt is szó esik, Grand Tournak nevezték a hajdani Angliában a nemesifjaktól elvárt, éveken át tartó kontinentális tanulmányutat. Szilasi hősei is útra kelnek, nem mellesleg ez a két kisregény is történelmi eseményeket és helyszíneket bebarangoló utazásra viszi az olvasót. El lehet játszani a gondolattal, hogyan működne a két mű egymástól külön – de akár azzal is, hogy mi lenne, ha nem olykor esszenciába forduló szövegekként, hanem részleteiben kibontott nagyregényként olvashatnánk ugyanezt. Csak hát akkor nem jelentkezne az a bravúr, ahogyan Szilasi sűríti az epikai alkatrészeket.

Tovább

Tárcatár 2021 – a búcsú
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 29 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2021-ben Benedek Szabolcs, Selyem Zsuzsa és Szaniszló Judit írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.


Igazából nem szeretem azt a szót, hogy „párom”. Nem tudom pontosan, miért, egyszerűen nehezen jön a számra. Nem mondanám, hogy idegesít vagy irritál, mert végtére is nem ugyanaz a kategória, mint az „asszonypajtás” meg a „pocaklakó”, de valahogy olyan… Mindegy, ettől függetlenül azon kapom magam, hogy egyre többször használom. Nyilván azért is, mert rendre ekként vagyok emlegetve mások előtt: „A párom így, a párom úgy”. És hát a párok állítólag az évek múlásával egyre inkább hasonlítanak egymáshoz, külső és belső tulajdonságokban egyaránt. Nem csoda, hogy átvesszük egymás szavajárását.

A legutóbb a pszichológusnál hallottam tőle. Konkrétan azt mondta:

– A párom ír.

Amire habozás nélkül rávágtam:

– Igen, és ez az, amit képtelen vagy évek, sőt évtizedek óta megemészteni.

– Te is tudod, hogy ez hülyeség. Semmi bajom nincs vele.

– Lehet, hogy nincs, de nem is különösebben érdekel.

– Miért, téged érdekel, hogy én milyen melókban vagyok éppen? Mégse vetem a szemedre soha. Nem is várom el, hogy foglalkozz a projektjeimmel. Elég, ha nekem bajlódnom kell velük.

Tovább

Olyan hangosan telefonált, hogy nemcsak a váró visszhangzott tőle, de valószínűleg arrébb, a recepción, vagy akár a felettük lévő emeleten is lehetett hallani. Fekete zakót és vászonnadrágot, valamint a legújabb divat szerint öltönyhöz is hordható márkás, sötét sportcipőt viselt. Nyakkendőt nem kötött, mintha ezzel is az öltözékének eleganciájában megbúvó lezserséget akarná hangsúlyozni, a napszemüvegét pedig a homloka fölött a hátrafésült hajára tolta. Odakint egyébként borús volt az ég.

– Márpedig a természetes nyelvérzékem azt mondja, hogy ez így lenne helyes.

Karsai pár percen belül harmadjára hallotta a kifejezést: „természetes nyelvérzék”. Mondhatnánk, hogy erre kapta föl a fejét, de ez nem igaz, a fiatalemberre egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni. Amit nemcsak harsányságával sugallt, hanem gesztusaival és mimikájával egyaránt.

Tovább

Újabban többet szoktam lopni. Mármint az eddigiekhez, meg úgy általában az átlaghoz képest is. Mert hát lopni mindenki szokott a munkahelyéről. Az is, aki saját magának se ismeri be. Az általános vélekedés szerint az, hogy valaki elhoz néhány tollat, celluxtekercset meg a gyereknek rotringhegyet, nem lopás. Az se, ha úgy kéri az irodaszer-rendelést, hogy legyen benne körző, vonalzó és stiftes ragasztó. Senki nem firtatja, hogy az mégis minek, észrevétlenül be lehet csúsztatni a táskába, ennyike. A papír-írószer is egyre drágább. Az ember ott spórol, ahol tud.

Egyszer hazavittem egy doboz kinyitható szárú iratkapcsot a cégtől. Fogalmam sincs, mire használják az irodában, valószínűleg semmire, az egyik szekrény hátsó sarkában hányódott, föltehetően jó ideje. A gyerekkoromat juttatta eszembe. Azokat az időket, amikor a süteményes dobozok aljából kartonfigurákat lehetett kivágni, amiknek a végtagjait úgy lehetett mozgatóvá tenni, hogy kinyitható szárú kapoccsal rögzítettük a testükhöz.

Tovább

Nem érdekelte, hogy a két kamasz lány már nemcsak bámulja, hanem vihog is rajta, ismét kikandikált az oszlop mögül. Ott állnak a pénztárnál. Náluk természetesen ő veszi a jegyet, a feleség addig fogja a gyerek kezét. Hanna ekkora távolságból nem bírta kibetűzni a pénztárak fölötti feliratokat. Se a filmek címét, se a kezdési időpontokat. A ridiküljébe nyúlt és kikotorta a telefonját. Melyik istenverte pláza is ez, és mi a mozi neve? Most kivételesen jól jött, hogy Miklós leszarja, ezúttal nemcsak azt, hogy péntek van, hanem a jeles dátumot is, és szokás szerint késik. Mindig annyira pedáns, néha már kínosan, ám ha kettejükről van szó, olyan laza lesz, hogy nem figyel, nem igyekszik, nem siet. Végtére is nem kell csodálkozni, hogy így alakult. Hanna azt olvasta az interneten, és a bizalmas barátnők is, akiket beavatott, mind azt mondták, hogy kettőn áll a vásár. A dolgoknak következményük van.

Tovább

Egyetemista koromban már megengedhettem magamnak a drágább belépőt, volt ösztöndíjam. Otthagytam és onnantól kívülről láttam a tábort. Amely a rendszerváltást követően sok mással egyetemben átalakult. Szurkolói csoportok jöttek létre, és azok időnként akkor is rivalizáltak egymással, ha tagjaik ugyanazért a csapatért szorítottak. A csoportoknak saját jelképeik, szlogenjeik, dalaik és molinóik lettek, a mérkőzésekre pedig gondosan megtervezett, különféle mozgás- és látványelemekből összeállított koreográfiákkal készültek. Azt is észrevettem, hogy az ultrák számára nem föltétlen a gyepen zajló játék a lényeg – azzal együtt se, hogy mindenhova elkísérik a csapatot, külföldre is –, hanem a hangulat, a jelenlét, a közösen átélt dolgok.

Tovább

Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Anikó nem volt bolond, annak ellenére sem, hogy páran lökött csajként emlegették a háta mögött. De hát az ilyet mindig könnyebb valakire rásütni, mint megindokolni. Ha nem is kimondottan költőnek készült, Anikó írással akart foglalkozni gimnazista kora óta. Amikor megkérdezték, mi szeretne lenni, azt felelte, újságíró. Nem árulta el, hogy ennek az összetett szónak az első tagját az ő esetében akár el is lehetne hagyni. Ezt – gondolta Anikó – mások úgyse értenék. Egy kamasz nem deklarálhatja csak úgy, jószerivel a semmiből, hogy írónak készül. A felnőttek értetlenkedéssel és okoskodva fogadnák. Író? Aki könyveket ír? Jó, jó, de legyen egy rendes állásod is. És az mi lesz?

Tovább

Amikor Török Robira gondolok, elsőként mindig egy bizonyos mozdulata jut az eszembe. Pedig olyan sokszor nem láttam ezt a mozdulatot, alig párszor talán, mégis, valahogy ez vésődött vele kapcsolatban leginkább belém.

Egy belvárosi általános iskola szűkös tornatermében fociztunk akkoriban, hétfőn esténként, váltakozó létszámmal. Néha annyian összejöttünk, hogy három csapatot kellett alakítani és körmérkőzéseket vívtunk, máskor meg csupán arra futotta, hogy páros egyérintőzzünk. A társaság a legkülönfélébb helyekről verbuválódott, ki-ki szólt az ismerőseinek, és az egész talán nem is volt annyira legális, mármint, úgy sejtem, az iskola vezetése nem tudott róla, játék után, sör előtt összedobtunk egy kis pénzt, amit odaadtunk a portásnak.

Robi nemigen hiányozhatott, és ez a bizonyos mozdulat úgy nézett ki, hogy nagy lendülettel érkezett középen, a derékmagasságú kapu előtt hirtelen lefékezett, és jobb kezének mutatóujjával a cipője hegyére mutatva jelezte, hogy oda kéri a labdát. Amit aztán, ha a laszti nem vagy rosszul érkezett, bazmegeléssel fölérő dühös grimasz követett.

Tovább

Molnár Eszter Edina–Sidó Anna: Csáth Géza személyesen
József Jolán: A város peremén
Marsi József: Egy álom vége

Szávai Géza: Az életed, Polcz Alaine

Tovább

Megsértődött, de nem reagált. Igazság szerint ő is régen hallott már Alice-ről. Egy időben gyűjtötte az ismerősöket, úgyhogy rákeresett a Facebookon, megtalálta, amaz pedig pár nap elteltével visszajelölte. Akkor már évtizedek óta nem találkoztak. Utoljára pedig vagy tizenöt éve beszélt vele. Alice szokás szerint konferenciára érkezett Magyarországra, megszerezte Ervin számát és fölhívta a szállodából, javasolva, hogy vacsorázzanak együtt. Ervin válaszait hallotta a felesége is, azt is, hogy ő a baba körüli esti teendőkre hivatkozva nemet mond.

Tovább

Csillag Péter: Oldalvonal. Jaffa Kiadó, Budapest, 2021, 232 oldal, 3499 Ft

Ahogyan az előző kettő, úgy ez a kötet is hosszabb-rövidebb történetekből épül föl, tényszerűen szólva cikkekből, amelyek eredeti változatai megjelentek lapok (jelen esetben a Nemzeti Sport) hasábjain, a könyvbe illesztéshez azonban természetesen az ilyenkor szokásos szerkesztésen és egységesítésen mentek keresztül. Már amennyire szükséges volt. Csillag Péter ugyanis olvasmányosan, szellemesen, sallangoktól és zsargonoktól mentesen ír. És ami ugyancsak fontos: könnyedén, mégis pontosan, egyszerűen, ugyanakkor stílusosan. Nagyjából úgy, ahogy a legkiválóbb futballisták, a játék (?) igazi mesterei szokták rúgni a labdát.

Tovább

A kertben ültek, nagyjából félúton a ház hátsó fertálya és a medence között. A tuják pont megfelelő árnyékot adtak ahhoz, hogy ne tűzzön a fejükre a nap, de közben élvezhessék is a kora esti langymeleget. Miközben Kelement hallgatta, Rónainak az járt az eszében, hogy mennyire hiányzott már ez az egész. Mármint üldögélni a szabadban. Persze ez Kelemennek nem újdonság, ő a karanténidőszak előtt is így csinálta: amikor kedve szottyant, kitelepedett valamelyik dizájnos, föltehetően – Rónai észrevétlenül végigsimította az oldalát – bambuszból készült székre egy telefonnal meg egy laptoppal, és innét nyomatta a dolgokat. Neki viszont tök más a belvárosból home office-ozni, ott legföljebb a gang jöhet szóba, ahol viszont folyton a szomszédok kíváncsi pillantásainak kereszttüzében lenne, és sokan direkt azért járnának-kelnének arrafelé, hogy neki olyankor föl kelljen állnia a kicipelt konyhai székről, mivel ketten már nem férnek el egymás mellett.

Tovább

Végre kinyílhattak a könyvtárak is. Kóródi nem tudta eldönteni, várta-e. Számukra eddig is nyitva volt. Mindig akadt tennivaló. Pakolászni, rendezgetni, szelektálni, kötészetre vinni, nyilvántartást ellenőrizni, pontosítani, a közösségi oldalon kortárs magyar írók műveit fölolvasni, ügyeletben ücsörögni, telefonokat fölvenni, naponta több tucatszor elismételni, hogy „sajnos mi se tudjuk, tessék figyelni a híreket, de azonnal kiírjuk a honlapunkra is”, és így tovább. Közben lett egy átvevőpont, jöttek az e-mailek, a még több telefon, össze kellett rakni a rendeléseket, a megadott napokon pedig kiállni a kapu elé a leszuperált szervizkocsival, amely olyan régóta volt a könyvtár tartozéka, hogy már senki nem emlékezett rá, honnét van, és amelyen most poharak és szendvicstálak helyett szellemi táplálék sorakozott. Egyszóval, eddig se unatkoztak. Csak éppen hiányzott a folyosókról meg az olvasótermekből a szöszmötölés, a lapozgatás, a csoszogás, a fojtottságával is tisztán hallható suttogás, a csipogás, amikor végighúzták a mágnescsíkon, mégis beriaszt a kikölcsönzött könyv, és a többi, jól megszokott zaj, amelyet összességében életnek lehet nevezni.

Tovább

Frank Tibor: Szalonvilág. A polgári érintkezés modernizálódása a 19. században. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2020, 208 oldal, 3410 Ft

Frank Tibor alapos, ugyanakkor roppant olvasmányosan megírt munkája részletesen és megkapó érzékletességgel mesél a szalonok világáról Párizstól Londonon, Berlinen és Bécsen át Budapestig, ráadásként kis kitérővel Amerika, sőt napjaink felé. Mindehhez nem csupán precízen fölrajzolt történelmi háttérrel szolgál adalék gyanánt, hanem olyan ínyencségekkel is, mint a zongora és a névjegykártya kultúrtörténete, sőt ízlés- és társaságformáló szerepe. Közben a köztudatból mára többé-kevésbé kikopott, ugyanakkor kifejezetten izgalmas figurákkal is megismerkedhetünk.

Tovább

Andrea ezúttal is busszal ment haza. A munkahelye biztosított ezekre az alkalmakra taxit, de ő nem szokott élni vele. Jólesett sétálni a megállóig az üres utcákon, kiszellőztetni a fejét, élvezni, hogy tekintete távlatokat jár be, és nem kell megtorpannia a kékesfehéren vibráló képernyőn. A hét nagyobbik felét ő is home office-ban töltötte, ám időnként úgy érezte, hogy muszáj bemennie az irodába. Leginkább délután, amikor véget ért az online oktatás, a gyerekek kijöttek a szobáikból, ölükben a laptoppal letelepedtek a nappaliban, és onnantól fogva nemcsak a telefonjaikból áradtak a legkülönfélébb hangok, hanem a tévét is bekapcsolták. Ráadásképpen időről időre hol ennek, hol amannak volt valamilyen kívánsága, amelyeket Andrea alig győzött teljesíteni.

Tovább

Szóval, tegyük fel, hogy kitör a járvány, a vírus hatalmába keríti a világot, és ez nem is történik annyira régen, menjünk vissza az időben bő negyedszázadot. A kilencvenes évek közepén vagyunk. Akkortájt abban a boldogan naiv hitben ringatóztunk, hogy ez itt a történelem vége, mostantól sima és egyenes út visz az egyetemes boldogság felé – dacára annak, hogy például Közép-Európában egymást követik a gazdasági mentőcsomagok, és még szerencsések is lehetünk, amiért ennyivel megússzuk, miközben tőlünk délre dörögnek a fegyverek. Az Egyesült Államok a hidegháború győzteseként kihívó nélküli abszolút bajnok, Oroszország egyelőre azon tűnődik, mit kezdjen magával, az európai egység szervezés alatt, Kína felkészül. Egyébként meg van Cherry Coke, a Guns N’ Roses és Michael Jackson lép fel a Népstadionban, Madonna a sokadik csúcson, buszos társasutakkal lehet a spanyol meg a török Riviérára menni.

Tovább

A rendelők többségéből, az is lehet, hogy majdnem mindegyikből, bizonyára mindenki hazament. Ha elárulom, kinél voltam, tőlem fogja tudni, hogy az ott fönt még nem üres. Annak ellenére, hogy látszólag a telefont bámulta, azt is kifigyelhette, ki ment el, ergo hol zajlik még e kései időpont ellenére rendelés. Na és ha kiderül, hogy egyedül van az épületben, mihez fog kezdeni?

Habozok a válasszal, mire ő a felvonó ajtaja felé sandít. A lift fönt van a negyediken. Arra is fölfigyelhetett, hogy a lépcsőházból jöttem. Pedig nem azért, mert a járvány miatt mindenkit a lifthasználat mellőzésére biztatnak. Eleve lefelé mindig gyalog megyek. Valamiért úgy érzem, gyorsabban leérek, mint várni a liftre, még akkor is, ha ez valójában nem így van.

Tovább

Enélkül is tudtam, hogy az éjszakát már a lányszobájában tölti, a tetőtér-beépítésben, amit annak idején úgy alakítottak ki, hogy miután a gyerekek családot alapítanak, valamelyik itt maradhasson, és két generáció lakhasson egy fedél alatt. Hát, a két generáció meg is van. A földszinten alszik a mama, aki a rossz lábaival már nem bír lépcsőzni, az egyik tetőtéri szobában pedig a titkárnőnk fekszik a kamaszkori bútorai között, és várja, hogy mielőbb jöjjön a szemére az álom, mert reggel korán kel kelni, ott a vetemény, aztán nekilátnak pogácsát sütni, mivel délután ideugranak a nővéréék. Lehet, hogy ő majd csinál pár muffint is, a gyerekek azt szeretik.

Tovább

Bolgár György: Szextett. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2020, 243 oldal, 3600 Ft

Bolgár Györgynek volt már tizenhét évvel ezelőtt egy, a szexualitást már-már pornóba hajló módon az origóba helyező, sőt voltaképpen egyetlen témaként meghatározó regénye. A Vágy nem aratott esztétikai sikert (hogy kereskedelmit esetleg igen, azt nem tudom, de hát húzónévről van szó, ami indokolta az akkori felfokozott érdeklődést), az egyik gyakorta hangoztatott észrevétel vele kapcsolatban a szex öncélú, kizárólag önmagáért való ábrázolása volt. A Szextett kézbevételekor az embernek óhatatlanul ez a korábbi könyv jut az eszébe, meglehet, a cím is erre akar hajazni. Ám Bolgár mintha tanult volna az akkori kritikákból, és ezúttal több teret kívánt volna adni a szexualitáson kívüli dolgoknak: most érezhetően nem olyat akart írni, akár valami régi típusú pornófilm, ahol van némi párbeszéd is az aktusok között. Ugyanakkor a szex mégiscsak a dolgok fő mozgatórugója, ebben a könyvben legalábbis biztosan, hogy az életben is, arról meg könyvtárakat írtak tele.

Tovább

Valaki mondta, de az is lehet, hogy olvastam valahol, hogy a halálunkról sosem álmodunk. Álmunkban is tabusítva van, avagy pont, hogy jótékony módon elrejti előlünk a Teremtő, ne feszengjünk jó előre azon, hogy milyen lesz, nem is maga a pillanat, hanem azután. Az emberi tudat három dimenzióra van kalibrálva, beleborzongunk a sokszor használt szavak valódi jelentésébe: végtelen, semmi, örökké. Számtalanszor álmodtam arról, hogy meg fogok halni, ám az álombeli halálom pillanata előtt rendre fölriadtam. Persze miért is álmodnánk meg azt, amit a tudattalanunk se ismer? Vagy talán az álom is egyfajta utazás az ismeretlen, távoli vidékek felé, csak éppen egy adott helyről, adott szóra visszafordulunk?

A legtöbbször zuhanásos halál közeledtét álmodtam. A valóságban soha nem jártam még igazi felhőkarcolón, álmomban már igen. És az álom végén mindig lezuhantam, ám abban a minutumban, hogy leszédültem, elrugaszkodtam, egyre megy, fölriadtam, és se a zuhanás érzését, se a becsapódást nem álmodtam meg. Mondják, utóbbit amúgy se éli át az ember, az érzékszervek és az idegrendszer kikapcsol, mielőtt bekövetkezne a borzalom. Olyat is álmodtam, hogy repülőgéppel zuhanok. Nem csoda, a repülés eleve az egyik legnagyobb parám. Volt idő, amikor azért mondtam le utazásokról, hogy ne kelljen beleülnöm abba a csillogó fémhengerbe, amely úgy röpít a fellegek fölé, hogy se szavam, se akaratom nem lehet odafönt ellene. Pedig technikai értelemben semmilyen rossz élményem nem volt a repüléssel, leszámítva néhány erősebb turbulenciát, vagy amikor jobban megdobták a járgányt a szelek. Nem törölték járatomat, poggyászom se veszett el, késés se volt számottevő.

Tovább
Élet és Irodalom 2022