Ezeket a felsőbb leányiskolákat, melyek száma az egész országban nem haladta meg a harmincötöt, többségében magyar nemzetiségű tehetős, vagyis a magas tandíjat fizetni tudó, tisztviselő és értelmiségi szülők leányai látogatták. 

Zsömi szegény családból származott. Apja szűcsmester volt, mégpedig azok közül a felszabadult jobbágyok közül való, akik már iparággá fejlesztették a bőr feldolgozását. A gazdasági viszonyok hanyatlása a szűcsmunkára is kihatott, és Zsömi apja a hosszadalmas selyemhímző vékony fonalról a kiadósabb gyapjúfonalra tért át, növényi anyagokból maga festette, maga szabta a ködmönöket, subákat, szűröket, maga applikálta az irhadíszítményeket, hogy majd belevakult a rengeteg munkába, alkalmazottja nem lévén csak a szűr anyagát gyártatta le a csapómesterrel. Hamarosan megkedvelte a lánya barátnőjét, ezt a különös Tüdős kislányt, aki elmélyülten figyelte munka közben.  

– A juhászok a hasítékhoz a bőrt a macskáról nyúzzák – mondta egyszer csak rezignált képpel.

– Hát ezt meg honnan tudja, Tüdős kisasszony? – lepődött meg Zsömi apja. 

– Hát honnan. A juhászoktól – vágta rá Klára. – Maga is tőlük tanulta, Zsömi bácsi? 

Az öreg erre már úgy nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme.

– Még hogy Zsömi bácsi! Van ám nekem tisztességes nevem is! Na de nem baj, kisasszony, hívjon, ahogy akar.

Ifj. Tüdős János jogtanácsos rajongva szerette a feleségét, akár egy magas rangú kitüntetést. Legszívesebben a mellére tűzte volna, vagy mint egy hervadhatatlan virágot, a gomblyukába. Vitte volna mindenhová dicsekedve. Kirakatba tette volna a legforgalmasabb főutcán. Megsokszorozta volna egy végtelen tükörben. Lekicsinyítette volna, hogy elférjen a szivarzsebében. Aranylánccal lakatolta volna magához, hogy mindenhol vele legyen, városházán, sportpályán, irodában, még a szabadkőművesklubban vagy a mulatóban is. Legyen minden pillanatban karnyújtásnyira a bőre, a nyaka, a fűzőbe gyötört dereka. A hallgatagsága. A tiltakozása. Az idegensége.

Ezen a feszült délelőttön ifj. Tüdős Jánosné Kálmánchey Irén két lépésre ült tőle, egyenes derékkal, ugrásra, vagy inkább ájulásra készen, Dóczy Gedeon igazgatóval szemközt a debreceni református leányiskola egyik irodai karosszékének szélén, és amíg üde arcszíne az „orgona-krém arczkenő” jótékony hatásának volt köszönhető, homloka sápadtsága inkább a riadalomnak.

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!