Radnóti Sándor

Tovább

Tovább

Kiefer megújította a tájfestészetet és a történelmi festészetet, méghozzá páratlanul eredeti módon úgy, hogy a kettőt egymásra vonatkoztatta. Képei gyakran a szó szoros értelmében, máskor csak beleértve véres mezők, amelyeket együtt alakított a geológia és a történelem. Mindenki veszít: a történelem forgatói és a kerekek közé szorultak egyaránt a föld alá kerültek, s legföljebb csak emlékjelek, virágok, vagy elhagyatott, a természet által visszavett építmények mutatják, hogy itt valaha eleven élet és halál volt. A geológiai és történelmi rétegek egymás után válnak láthatatlanná, miközben a mélyben, immár a felszínen nem érzékelhetően tovább forronghatnak. Ezt a vizuális veszteséget Kiefer kész megfizetni, annál is inkább, mert alkotómódszere szerint képei maguk is korábbi rétegeket rejtenek el. Ezért vannak művein oly gyakran írott idézetek, utalások. Ezért nem tekinti munkáit befejezetteknek, hanem – siettetvén azokat a természeti változásokat, amelyeket nemcsak művei tárgyává tesz, hanem műveit is ezek alanyává – kiteszi őket a természet erőinek (például földbe ássa, átengedi az időjárás forróságának, esőnek-hónak, meggyújtja, a velencei együttessel pedig azt tervezi, hogy a kiállítás bezárása után a csatornák vizébe meríti). Ezért lép dialógusra olyan művekkel, amelyeket éppen ő tesz láthatatlanná a kiállításával, amelyek – mint mondtam – dialógusban állnak olyan művekkel, amelyek már soha többé nem láthatók.

Tovább

László Ferenc: Honi bestiárium. 33 portré és pályakép a XX. századi magyar irodalomból. Jaffa Kiadó, Budapest, 2022, 286 oldal, 3999 Ft

Olvasmányos, tömör, arányos, kevés szóval találóan jellemző portrék ezek, melyek az elnéző derű édesítője mellett a csipetnyi gonoszság borsát sem nélkülözik. Ambíciója – amelyet talán Galsai Pongrácról írva fogalmazott meg: „az l986-os Záróra a Darlingban a csevegő korfestés, az anekdotikus irodalomtörténet mintadarabjának tekinthető” – kisebb, mint tudása, ítéletei. Ez utóbbiak egyrészt kész katalógust tartalmaznak arról, hogy az írók műveiben mi az, ami menthetetlenül elavult, s mi az, ami megmaradt véleménye szerint (kitekintéssel színműveik esetén az előadhatóságra), másrészt általános irodalomtörténeti és műfajelméleti megfontolásokra is kiterjednek. Alighanem általában igaza van, amikor Darvas Szilárdról szólva azt írja, hogy „talán túlságosan szellemes ahhoz, hogy komoly helyet vívjon ki magának a magyar irodalomtörténetben”. Mindenesetre tény, hogy egyetlen humorista klasszikusunk van, aki maga is mindig valami komolyat akart írni.

Tovább

(Lakner László Alter Ego című retrospektív kiállítása szeptember 11-ig látható a MODEM-ben – a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központban.)

Pályája elején a szocialista realista elvárásokat fordította ki szürreális effektusokkal. Az előbb említett, csak nemrég hozzáférhetővé vált korai remekművéről, a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című, 1960-as festményéről, amely nyíltan vállalta, hogy egy korabeli fénykép után készült, azt is mondhatnánk – alkalmasint mondják is –, hogy egy évtizeddel nemzetközi felbukkanása előtt feltalálta a fotórealizmust. Ám mégsem mondhatjuk, mert annak az irányzatnak a fényképhez viszonyuló ironikus hűsége helyett itt a művész az individuális elmélyítés jegyében formálta tragikusan fanatikusra s valamiképp vészjóslóra a hűséges német midinette-ek portréit.

Tovább

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve júliusban – Hargittai István: Jeremiás nyomában. Beszélgetések Komoróczy Gézával. Magvető Könyvkiadó, Tények és tanúk, Budapest, 2021, 728 oldal, 5999 Ft

 

Azt nem tudom, hogy a magyar zsidóság hányadrésze olvadt be abban az értelemben, hogy mára elfelejtődött vagy anekdotikus családi érdekességgé vált eredete, de azt tapasztalom, hogy ilyen változás négy-öt, vagy még több nemzedék erőfeszítései ellenére sem következett be az értelmiség, az elit és a polgárság nagy részében. Vagy amennyiben bekövetkezett saját öntudatuk szerint, csalatkoztak. (Ennek döntő oka, vagy inkább rettenetes tünete a vészkorszak jogfosztása és tömeggyilkossága volt.)

Komoróczy fontos állítása az asszimiláció sikertelensége. Tennék azonban egy ellenvetést, elfogadva a tézist. Ez pedig az, hogy százötven év alatt az asszimilációra törekvés is erős hagyománnyá vált, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Hiszen az említett érzékenység a magyar és a zsidó megkülönböztetése iránt is ebben a hagyományban gyökeredzik!

Ebből és nem valami politikai széljárásból vezethető le György Péter és Komoróczy Géza vitája (még inkább éles ellentéte), amelyet a könyvben Komoróczy részletesen kibont.

Tovább

Tovább

Ketten egy új könyvről – Lengyel András: Ignotus Hugó-tanulmányok. Modernizáció a pallérozódás és a barbarizálódás sodrában. Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 2020, 560 oldal, 4900 Ft

Lengyel András, a méltatlanul keveset hivatkozott kiváló szegedi irodalomtörténész összegyűjtötte Ig­notusszal kapcsolatos tanulmányait, hangsúlyozva, hogy ez a gyűjtemény nem pótolja a monográfiát. Annak előfeltétele egy olyan ismeretanyag, amely az ő rendkívüli filológiai erőfeszítései, mélyfúrásai ellenére még nem áll rendelkezésre, s föltárása talán nem is egy kutató, hanem egy egész kutatócsoport feladata lenne. A Lengyelét megelőző jelentős kísérletnek Ignotus értékelésére, Angyalosi Gergely Ignotus-tanulmányok című 2007-es könyvének nem is voltak feltáró-filológiai ambíciói (tehát az egyelőre ismeretlen és minden bizonnyal hatalmas mennyiségű Ignotus-írás azonosítása), hanem teoretikus jellegű feladatot teljesített: az ismert anyagok alapján, az ismert bírálatokat (Horváth Jánosét, Lukács Györgyét, Babits Mihályét stb.), továbbá külföldi – főleg francia – analógiákat mélyen és alaposan elemezve „közelített” – mint alcíme jelzi – „az »impresszionista« kritika problémájához”.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

1987-ben az ohiói Lake Hope nemzeti parkban megtartotta éves konferenciáját az Itt-ott nevű emigráns magyar kulturális szervezet. Gondolom, neve Adytól származott („Itt valahol, ott valahol, / Esett, szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol / S kicsordul gúnyos fájdalmukból / Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: / Miért is?”), de mindenki csak ájtiti-otiti-nek nevezte, mert így ejtette ki ezt az a szenátor vagy képviselő, aki az első találkozót megnyitotta. Csoóri fővendég volt abban az évben, s én is – éppen Washingtonban voltam – meg lettem híva. A Reménység Tava a honvágytól mardosottak vigasza lehetett, mert mind hegy- és vízrajzában, mind fölszereltsége kissé lerobbant állapotában az óhazára hasonlított. A záróünnepségen a konferencia szervezője tartott beszédet, s mindent nagyon dicsért, külön kiemelve a kamasz fiatalokat, akik itt megtanulhatták, hogy jó magyar apák és anyák legyenek. Kivéve egy fiút és lányt – mondta –, akiket rajtakaptak egy bokorban és méltatlanokká váltak… A kijelentés groteszksége csak később jutott eszembe, akkor éktelen dühbe gurultam, s harsány székborogatások közepette kivonultam a teremből. Néhányan követtek. Kisvártatva hívtak, hogy jöjjünk vissza, mert már Csoóri beszél. S valóban, szépen, méltósággal szólt, s végül még erre a kis incidensre is kitért, mondván, hogy értsük meg X. bátyánkat is.

Ez is Csoóri békebarátságáról tanúskodott. S bár akkor tőle is indulatosan kérdeztem, hogy mit is kellene itt megérteni, ugyanez a tulajdonsága tette vonzóvá karakterét; a tolerancia, a jóindulatú közelítés, a barátságosság. Puha és némileg körvonalazatlan fogalmisággal, emberileg kivételesen hitelesen nyitott volt és befogadó.

Tovább

Az ÉS könyve júniusban – Závada Pál: Hajó a ködben. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 420 oldal, 4299 Ft

Ezek a történelmi regények tehát nem a régmúltba vezetnek, hanem abba a történelmi világba, amelyet még éppen őriz az utolsó három-négy nemzedék kollektív memóriája, azaz a kommunikatív emlékezet. Az én szüleim a múlt század első évtizedében születtek, nekik ezek az események, ha másért nem, a hely és az idő azonossága miatt személyes tapasztalataik voltak. Elbeszélésükből, történeteikből nekem is személyes sejtelmem van a világról, amelyben éltek, s nyilván fakuló módon még az én gyermekeimnek is. Hogy van író, aki ennek fölelevenítésére vállalkozik, és magas irodalmi színvonalon végrehajtja, annak a nemzeti kultúrában betöltött jelentőségét nem lehet eléggé megbecsülni. „Deutschstunde” – ez a címe egy híres német regénynek; Závada regényei magyarórák.

De vajon reflektál-e még az író a fikció valósággal telítésének imént vázolt dilemmájára? A modern történelemtudomány éppúgy feltárta, mint a modern irodalomtudomány, hogy a kitalált dolgok és a tényszerű dolgok viszonya komplikáltabb annál, hogy a történetírást tiszta ténytudománynak, a regényírást pedig tiszta fikciónak nevezhessük (Arisztotelésszel szólva megtörténtnek, illetve megtörténhetőnek). A tény fikciójának, illúziójának mégis retorikai jelentősége van. Ezt képviselte Závadánál már A fényképész…-ben, majd az Idegen testünkben és a Természetes fényben a fénykép, amelynek fiktív vonatkozásairól szintén sokat tudunk, de még mindig őrzi az „elkapott” és „megörökített”, dokumentált valóság fikcióját. Új regényében a naplónak – ösztönzéseknek és kölcsönzéseknek a kor reprezentatív naplóiból – van hasonló szerepe.

Tovább

John Ruskin: A XIX. század vi­har­felhője. Válogatott írások. Válogatta Csuka Botond, Déri Ákos és Ke­­resz­tes Balázs. Fordította Csuka Bo­tond és Keresztes Balázs. Vers­for­dí­tások: Kepes János. A be­ve­zető tanulmányt írta Gyenge Zoltán. Typotex Kiadó, Budapest, 2018, 348 oldal, 3900 Ft

Nehéz lenne tömör összképet adni Ruskin teljesítményéről. Jellegzetes brit különc volt, idioszinkrázia jellemezte (mint az előző évszázad centrumban álló angol kritikusát, dr. Johnsont), ellentmondásokat állításai között nemcsak az egész életműben, hanem még ebben a kis kötetben is bőven föl lehet fedezni. Mindenesetre vele jött létre a művészeti író típusa, egyszerre volt jelentős képzőművészet-, irodalom- és társadalomkritikus.

Tovább

Tárcatár 2018 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS – 1992-ben, 26 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára, Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Kemény Zsófi, Radnóti Sándor és Totth Benedek írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Tovább
Élet és Irodalom 2022