A „kategorikus imperatívusz” (Kant: A gyakorlati ész kritikája, 1787) fogalmának jelentése: legfőbb morális törvény, minden emberre vonatkozó abszolút kötelezettség, aminek köteles magát alávetni. Ennek az elvnek a betartása sosem egyszerű, de a világ jelenlegi helyzetében szinte megvalósíthatatlannak látszik. Ugyanis a legtöbb ember – tartozzon bármelyik kultúrához, éljen bárhol a világon – mások intésére, „próbálj alkalmazkodni a körülményekhez”, többnyire így válaszol: „nekem te ne mondd meg, hogy mit tegyek”. Az elmúlt hónapokban azonban két érdekes tudományos elemzéssel találkoztam, amelyek – úgy hiszem – minden embert, függetlenül attól, hol és milyen körülmények között él, el kell(lene) gondolkoztasson: talán módosítania kellene az alkalmazkodást elutasító viselkedésén. 

Még évtizedekkel ezelőtt a Wall Street Journalban olvastam egy vizs­gálatról, amelyben vállalati középvezetőket vallattak arról, miként kezelik a „kényes” eseteket. A törvények ugyan világos támpontot kínáltak, ám egyre többször merült fel, hogy döntéseikben az etika szempontjára is tekintettel legyenek. A válaszokból a morális „érzékenység” jellegzetes különbsége rajzolódott ki: a szexuális zaklatás (89 százalék), a fogyasztó megtévesztése (87), a környezeti károkozás (80), a munkavállalók magánélete utáni „kutakodás” (82), a munkabiztonság (76), a meg­vesz­tegetés (73), az üzembezárás (55), végül a sort a termékek árképzése, illetve a vezetői fizetések zárták (37 százalék). Az eltérő százalékok a döntéshozók hajlandóságára utaltak, hogy a moralitás szempontjára tekintettel felülbírálják az érvényes jogi szabályozást vagy a gazdasági racionalitást. Évekkel később azután a törvények változása rendre „visszaigazolta” a felmérés százalékai által kifejezett etikai megközelítést. Mintha a moralitás „beelőzné” a jogrendet.

A feszített üzemű rendszer kifejezéssel – még fizikushallgatóként – a KFKI kísérleti atomreaktoránál találkoztam. Az atomerőművek üzemeltetői a működtetés során egy különös problémával szembesültek. Mivel az erőművek nagyon sokba kerülnek, érthető módon mindenkinek az az érdeke, hogy a lehető leghatékonyabban üzemeljenek. Ezt az akkor elterjedt típusoknál úgy lehetett elérni, hogy a reaktorzónában minél magasabb nyomást és hőmérsékletet alakítanak ki. Ez a gazdasági szempontból érthető elvárás azonban műszaki kockázatot jelentő helyzetet hoz létre: a reaktorok szerkezeti anyagainak szilárdsága ugyanis a hőmérséklet és a nyomás növekedésével bizonyos küszöbérték felett rohamosan meggyengül. Úgy növelni a nyomást és a hőmérsékletet, hogy az éppen ne lépje át a megadott küszöbértéket – különösen a sokszor kiszámíthatatlan külső körülmények között –, szinte megoldhatatlan feladat.

A világ most éppen azt a hírt mérlegeli – ki aggodalommal, ki csak meglepődve ­–, hogy az emberiség „létszáma” túllépte a 8 milliárd főt. A bejelentést még meghökkentőbbé tette, hogy az új jövevényének érkezését percre pontosan közölték. A World Population Clock ez év november 15-én, reggel 9 órakor adta hírül az örvendetes eseményt, ahogyan azt szűkebb baráti körünkben megszoktuk: a várva várt születés időpontjáról a közvetlenül érintetteket percre pontosan tájékoztatva. A családi hagyományok tükrében ez az esemény globális hírré válva hasonló üzenetet hordoz: a most már minden embertársunkat magában foglaló „családunk” új „testvérrel” gyarapodott. Ám, miközben megpróbálunk hozzászokni ehhez a nagyon nagy család gondolatához, azért sokan aggódva kérdezik: képes-e a föld egyáltalán ennyi embert eltartani?

Az elbukás után – legyen az labdarúgómeccs, vállalati csőd, vagy mint most, választási vereség – mindenki az okokat és a felelősöket keresi. A legtöbben – ösztönszerűen – elfogadják Napóleon intését: „A vereség után ne hivatkozz a körülmények szerencsétlen összejátszására, ha a kudarc egyszerűen magyarázható az ostobasággal és a hozzá nem értéssel.” Talán nem véletlen, hogy most a „megmondó”-emberektől a választópolgárokig mindenki mindenkit (a pártokat, a vezetőiket, a teljes ellenzéket és az elitet, és van, aki az egész népet) leváltana. Ez a mostani vereség – legalábbis a mértéke – valóban váratlan volt, és ez mindenképpen indokolja, hogy megértsük, mi és miért történt.

Az elmúlt hetekben két hír ragadta meg a figyelmemet. Az egyik: Elon Musk „trillionaire” lett, tulajdona elérte az egymilliárd dolláros értéket, és ezzel belépett a világ leggazdagabbjainak – az Apple, az Amazon, a Google (Alfabet), a Microsoft és a Facebook tulajdonosainak – exkluzív csoportjába. A másik: bár folyamatosan nő a tudósok száma és a K+F ráfordítás a világban, egy sor területen lassulni látszik a tudomány fejlődése: szűkül az új gondolatok kínálata, és jórészt csupán a már befutottak jutnak esélyekhez (Chu, J. et al.: Slowed canonical progress in large fields of science, 2020). E két, egymástól függetlennek látszó hír a felhalmozott vagyon vagy megszerzett hírnév önmagát gyarapító hatását testesíti meg. Ebben az összefüggésben pedig mindkettő a gyakran hivatkozott – de ellentétes értelmezéseket is megengedő – „Máté-effektusra” utal. 

Válságkorszak idején, amibe a világ egyre inkább belesodródik, mindent felülíró viselkedési szabály: „Kezelni az elkerülhetetlent és elkerülni a kezelhetetlent” (John Schellnhuber). Erre utalva, még 2015-ben, a menekültválságról írt cikkemben két tényre hívtam fel a figyelmet: a folyamatok hosszú távon jól előre láthatók, ami az eseményeket mégis kaotikussá teszi, az a sokféle – térben és működési mechanizmusában egymástól távoli – mellékhatás váratlan egybekapcsolódása. Ezek azután a politikusokból kiszámíthatatlan döntéseket váltanak ki: támadást indítanak valamely térségben, vagy éppen ellenkezőleg, megszegve a nemzetközi közösségnek tett ígéretüket visszavonják csapataikat, és nem finanszírozzák tovább a rendfenntartó haderők állomásoztatását. Az előre végig nem gondolt lépés meglöki a globális dominósor valamely tagját és megállíthatatlan eseménylavinát idézi elő. Először csak csodálkozunk, amikor az első dominó elbillen, azután, ahogy a dominók egymás után felborulnak, kétségbeesve sopánkodni kezdünk, végül amikor az egész sor ledől, mindenki dühödten átkozódik.

A helyzet fokozódik. Az Európai Parlament (EP) úgy határozott, hajlandó „csőre tölteni” a jogállamiság ellen vétő államokat fenyegető fegyverét. Věra Jourová, az Európai Bizottság alelnöke azt nyilatkozta: továbbra is úgy gondolja, „beteg a magyar demokrácia”. A nemrég nyilvánosságra került, a világ 180 országának helyzetét elemző World Press Freedom Index – 2020 Magyarországot a 89. – közvetlen szomszédjaink között a legrosszabb – helyre rangsorolta. Ehhez képest Varga Judit igazságügy-miniszter Facebook-oldalán hazánkat az EU azon kevés tagállamai egyikének látja, ahol valódi pluralizmus érvényesül a médiában.

Ifjúkorom kedves könyvében – Verne: 80 nap alatt a Föld körül – a világutazókat San Franciscóba érkezve verekedés és lövöldözés zaja fogadja. Mi ez a felfordulás? – érdeklődött Mr. Fogg. „Választásra készülődnek” – hangzik a felelet. „Nyilván vezérkari főnököt választanak” – találgatta Fogg. „Dehogy uram, békebírót!”  – hangzott a „megnyugtató” válasz. A választásokra készülő USA napjainkban szinte egy – még fegyvertelen – polgárháború tüneteit mutatja. Mérgezett levelet küldenek az elnöknek, és a Legfelső Bíróság új tagjának megválasztása „élet-halál” küzdelemmé vált. A szembenálló csoportok félkatonai szervezetei már az „elcsalt” választást követő lázadásra készülnek. Mindkét oldal attól tart, hogy saját jelöltjük győzelmét a „másik oldal” nem fogadja el, és az alkotmányos krízisre vezet.