Nem állok a sínekre. A statisztikák szerint, évente kilencven körüli baleset történik vasúti átkelőkben, ezeknek közel ötöde halálos, és csak tizede szándékos jellegű. Érzem azt a villanásnyi pillanatot, melyet egyre sebesebben szállít a szerelvény, a pillanatot, melyet a cukorkát nassoló hölgy csak egy apró zökkenésnek élne meg, talán fel sem tűnne neki. De nem történik semmi, senki nem ugrik, a befejezetlenség a legerősebb visszatartó erő.

Tinto. Az első szó, amit megtanulok portugálul. A vöröset mondják így, bort rendelek miután felvettük a repülési magasságot. Az exit mellett ülök, elmagyarázzák, hogy mi a teendő, ha mégis. Segítene vajon bármit is, ha a szükségesnél gyorsabban reagálok? Ha lezuhanunk és túléljük, mennyien mentenénk mások életét a sajátjuk helyett? Mozgolódom, nem találom fel magam, fapados, kényelmetlen, szűk a hely, az előttem ülő mindig hátrahajtja a széket. Dobál a gép, a pilóta elhadar valamit a mikrofonba, a mosdó felé tartók visszaülnek a helyükre, egyre jobban dobál a gép, akik eddig mosolyogtak, most egymás arcába bámulnak, váratlan sorsközösség, becsatolják a gyerekeket, egy-kettő felordít. Aztán semmi. A pilóta bejelenti, hogy egy légörvény volt, lassan leszállunk, napos idő várható.