Kalapos Éva Veronika

A negyedik nap nélkülük. Most még nem tudja, hogy több mint két évig számolni fogja a napokat, csak nyolcszáznál hagyja majd abba, és arra gondol, vajon Bara is látja-e, hogy ott az a rohadt nyolcas, és elbőgi-e magát a nullák miatt, mint ő. De egyelőre ezt a negyedik napot próbálja túlélni, és elhatározza, hogy másnap is tejjel issza a kávéját. Nem ihatja úgy, mint eddig, ahogy a házas Bálint itta, az elvált Bálintnak új szokásai lesznek. Például szobabiciklizni fog. Vettek egyet Barának, amikor le akart fogyni szülés után, ott van az is a pincében.

Nem ő kérte, hogy lefogyjon, mindenhogy szépnek látta. Bara viszont sírt a lógó hasa és a repedezett bőre miatt, Bálint akkor hallotta meg, amikor egyszer bement hozzá a fürdőbe zuhanyzás előtt. Átölelte, eszébe jutott, hányszor sírhatott már így, a száját beharapva, Bara belekapaszkodott, és elzokogta a szobabiciklit, amit egy anyukás csoportban látott. Pedig még villamosoznia sem volt szabad a császár miatt, az orvos rámordult, lesz szíves vigyázni magára, ez a pályafutása legszebb császársebe, nem szeretné újravarrni. Bálint másnap megvette a biciklit, hogy aztán napokig könyörögjön Barának, egyelőre ne üljön fel rá.

Tovább

Először mindketten azt hittük, bepisiltem.  Úszott alattunk az ágy. De aztán jött a fájdalom, és akkor már tudtam. Bernát nem akarta elhinni. Nem is volt hajlandó készülődni, kiült az ágy szélére, és duzzogott. Hogy nem vagyok normális, ilyen egyszerűen nincs. Ha meg bírtam volna szólalni, védekezem, de csak feküdtem összegörnyedve.

Mióta csak az eszemet tudom, kövér vagyok. Nem telt, molett vagy duci, hanem dagadt. Egy zsírdisznó. Szétfolyik a testem. Nem látszanak a melleim, azt se tudom, mekkorák lennének, ha nem hullámozna körülöttük a háj. Nem tudom, milyen formája van az arcomnak. Ez az én arcom, nem ismerek másmilyet.

Addig a reggelig sose gondolkoztam rajta, miért van mellettem Bernát. A középiskola első évében jöttünk össze, tizenhárom éve együtt vagyunk, nekem így természetes. Persze mindig kaptam döbbent pillantásokat, de arra már nem figyeltem, mit suttognak a hátunk mögött. Úgy tekintettem Bernátra, mint a jutalmamra. Ezt kapom cserébe ezért a gusztustalan testemért. Hogy valaki – rejtély, miért – szereti.

Tovább

Nem tudom, mi ütött Zokiba, de fel akar venni valaki újat. Ezer éve mondom neki, hogy nem bírom egyedül a reggeleket meg a hajnalokat, olyankor pisilni se tudok, annyian vannak, egyszer be is csorgott a bugyimba, de csak miután már majdnem elbőgtem magam, úgy fájt, hogy szorítani kell. Mindig azt mondta, ne hisztizzek, eddig is kibírtam, ezután is ki fogom, erre tessék. Bár lehet, hogy csak magát akarja még jobban kímélni, nehogy belepusztuljon a melóba szegény, mi lenne akkor velünk, ez az egyetlen éjjel-nappali a környéken.

Tovább

Kaptunk egy feladatlapot, amit ki kell tölteni. Zsuzsa néninek ez a mániája, hogy meg akar ismerni bennünket, mert neki azt mondták a tanítóképzőben, hogy meg kell ismerni a diákokat, tudni, hogy emberek ülnek előtte mindennap. A lapon az az első kérdés, mármint a nevem után, hogy „melyik az a szó, amivel ebben a pillanatban leírnád magad?”

Az egyik Márk mögöttem odasúgja a másik Márknak, hogy például azzal, hogy nem érti. Az ember nem egy szó, hanem egy ember. Pedig szerintem szó is lehet, most mondjuk az, hogy hülyék. De ez az ő szavuk. Mindig sokkal hamarabb kész vagyok, mint a többiek, és ilyenkor az a szó vagyok, hogy aludttej.

Tovább

Tudod, mi a furcsa? Hogy még akkor is kérdeztél, amikor ott álltam az előszobában. Fél perccel azelőtt léptél be az ajtón, én meg, amikor meghallottam a kulcs zörgését, behajítottam a bőröndöt a kisszobába, hogy meg ne lásd. Beléptél, futólag rám mosolyogtál, aztán elkezdtél kérdezni, hogy nem felejtettem-e el a szülőit, ma lesz ötkor, külön szóltak, hogy legyenek ott az apukák is, amúgy meg mit ennék vacsorára, van máj a fagyasztóban, jó lesz? Jó lesz? Ezt kérdezted, én meg álltam, nem tudtam megmozdulni, mert te kérdeztél, de nem a jó kérdéseket, mert azt kellett volna kérdezned, hogy mi az a bőrönd a szoba közepén, és miért nem mentem el, miért nem mentem el végül, pedig annyira akartam. Akkor még vártak, aztán két nap múlva elnémult a telefon, akkor kaptam a szívrohamot, a mentősök is folyton kérdezgettek a kórház felé menet.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021