Azért is jó, hogy van ez a cipőm, mert nagyon kevesen jönnek cipővel. Főleg mezítláb jönnek. Vagy csak zokni van rajtuk. Vagy harisnya. Édesanyának már három harisnyája van! Azért írok felkiáltójelet, mert neki ilyen sose volt. Te ezt tudod. Kettő harisnya egészen átlátszó. Édesanya azt mondta, azok nagyon drágák. Ő sem fogja hordani. Nem hordhatja. Észreveszik. Elteszi a kelengyémbe. Ha férjhez megyek, hordhatom.

Egy vastag harisnyát odaadott Eszti néninek, mert ő nem mer lejönni a vízhez. A néni nagyon örült. Hozott meggyes pitét, szeretem, tudod.

Akkor írom tovább magamat.

Amikor némileg megnyugodtam, válaszoltam Kerekes Izabella üzenetére. Óvatosan csak annyit írtam, hogy ha ez nem valamelyik morbid író barátom rossz tréfája, amit – esetleg – el tudok képzelni, amilyen pihent agyúak velem együtt, szóval, ha nem egy ízléstelen hecc, akkor valami fatális tévedésről, levéltári adatok, személyemhez kötődő információk összekeveréséről van szó, és ez a személyes adatokkal való visszaélést is jelentheti, amit a jelenlegi uniós törvények tiltanak. A mondat második fele persze, valljuk be, blöff volt, és csak óvatos fenyegetésnek szántam, hátha valóban egy idióta akcióról van szó.

Ezután Kerekes Izabellát objektív és rideg szóhasználattal tájékoztattam nagybátyám ismert sorsáról, már amennyi egy idegen emberre tartozhat, és megjegyeztem, hogy ha anyám vagy nagybátyám élne, akkor kilencvenkilenc évesek volnának.

Egyedül a számtalanszor leírt nevet, a füzet lapjait kalligrafikus betűkkel telerajzolt Katókat nem értette. Évtizedekig nem is figyelt fel rá. Egy unatkozó nő, majd rövidesen asszony önkéntelen firkálgatásának tartotta, hogy a lánykorában használt becenévvel kicifrázta a lapokat. Amiképpen a gyerek rajzolgat minden üres papirosra, újságra, könyvbe házat, embert, lovat, kutyát, napot. Vagy a kamasz meztelen nőket kihangsúlyozott mellel és képzelt vaginával.

Nem, nem, ezt a katózást az anyai napló oldalain egyáltalán nem tartotta fontosnak az egymást követő rettenetes bejegyzések árnyékában, és ez érthető.

Anyja, született H. Katalin a háború befejezése után hat hónappal, azaz negyvenöt novemberében érkezett vissza a szülővárosába, ahonnan elvitték. Mint írja, hazatért, hátha életben talál valakit a családjából.

Miért várt hat hónapig? Az egészségi állapota, pontosabban a tífuszból való felépülése miatt. Már haldokolt ugyanis, amikor a Bergen-Belsent felszabadító egyik angol katona észrevette, hogy a holtak között valaki megmozdul.

Nem kell hinni nekem. Az irodalomtudósokkal szemben sem szakirányú diplomám, sem doktorátusom, sem kutatói múltam (pláne akadémiai tagságom!), sem elegendő olvasottságom, sem elméleti publikációm a regényirodalom témájában nincs. Regényeket, verseket, filmeket írok ugyan, ami feljogosítana az ítélkezésre, de a tájékozatlanabb olvasóknak el kell árulnom, hogy egy író gyakran gyárilag buta az elmélethez, a szakszerű bírálathoz. A prózaírás nem bizonyíték a bölcsességre, csak az írói készségre, ahogy édesanyánk töltött káposztája sem azért világcsúcs, mert ő elméletben tudja, hogyan kell készíteni.

Menekülök? Valamit el kell felejtenem? Vagy keresek valamit? Eszembe kell juttatni, amit elfelejtettem, vagy sose tudtam, de tudnom kellene, mielőtt meghalok?

Mókus a mókuskerékben. Pörgés. És erről az én koromban már az infarktus sem szoktathatna le.

Most azonban megyek sétálni, mert doktor Vértes meg a feleségem összefogtak ellenem, és azt mondják, hogy vagy sétálok, vagy kórház lesz a vége. A kórháztól pedig még a sétánál is jobban ódzkodom.

Sétálok a parkban, és látok egy könnyező öregembert az egyik padon. (Az öregembert úgy kell érteni, hogy még nálam is öregebb tíz-tizenöt évvel. De az is lehet, hogy csak öregebbnek látom. Esetleg magamat fiatalabbnak.)

Ül az öregember, nézi a gyerekeket, és könnyezik. Lassítok. Még nem tudom, hogy megállok-e, vagy sétálok tovább egészségügyi utamon, de mindenesetre tétován lépek egyet, kettőt.

Sohasem tudta, mit olvas éppen a felesége, akivel huszonnyolc éve élt egy fedél alatt. Azon az ősz eleji délutánon csak azt látta, hogy az ölébe ejtve hever a nyitott könyv, és az asszony könnyekkel a szemében néz maga elé. Néz maga elé, a fal felé, ahol a gyerekek, unokák fotói függnek a képkeretekkel szorosan egymáshoz illesztve, hogy minél több elférjen szemmagasságban, ha az ágyon ül, ahol hátát a támlának döntve olvasni szokott.

A férfi arra gondolt, talán nem is az olvasás, nem is az ölében fekvő regény váltott ki a feleségéből könnyes érzelmeket.

Talán a gyerekeire gondolt.

De nem, mégsem, nem miattuk sír. A gyerekek felnőttek, más országokban élnek, és ha telefonálnak, mindig azt mondják, jól vagyunk.

Mindenesetre különösnek találta, hogy a felesége ötvenkét évesen sír egy könyv felett. Sohasem volt sírdogáló fajta, mint sokan mások a neméből. Sváb és kun ősökkel az emberek kevésbé sírósak.

Dühében, igen, néha dühében kifakadt belőle a zokogás, de csak mint egy jajkiáltás. Mint egy feljajdulás. Igen, ez a jobb szó. Vagy mint állatból a fájdalom sikolya. De ezt a ritka sikolyt is rögtön elharapta. Délután szokott így olvasni az ágyára ülve órákon át, hátát megtámasztva és fáradhatatlanul, ahogy mindent csinált a takarítástól a gyomlálásig, béna apja gondozásától a miniszterelnök gyűlöletéig.

Külön szobában aludtak, ami harminc év után nem szokatlan egy házasságban, de talán nem is általános. Bár ezt a pszichológusok jobban tudják. Ezért kapják a fizetésüket.

A lezárt koporsóban az anyja feküdt, de azt a kisgyerek nem tudta. Vagy nem akarta tudni. Vagy nem tudta, hogy tudja, mert valami törölte a valóságnak ezt a szeletét.

Az ember túlélésének egyik biztosítéka, hogy nem látja a valóságot annak, ami. Ha látná, akkor talán időnként meg kellene tébolyodnia, vagy meg kellene ölnie magát vagy mást, másokat. De szerencsére az evolúció, amely az ember értelmét megalkotta, létrehozta a törlés, a felejtés, az észlelt valóság villámgyors átalakításának képességét is.

A kérdés ismét: vajon, mit gondolt a kisgyerek, aki még sohasem volt temetésen?

Koporsót már láthatott, mert a nyíregyházi Vasvári Pál utcában, ahol laktak, gyakran kocogott végig egy lovak húzta nagy fekete batár lassan, hogy a mögötte gyalogoló gyászolók le ne maradjanak. És a minden oldalán nyitott kocsiban látható volt a nagy méretű fekete láda.

Apák... így vagy úgy – Tematikus próza-összeállítás
Emlékszilánkok, monológok, vádak és örömek, hűtlenség és halál: apák a kereszthuzatban.

Cigányos képű, szép férfi volt az apám. Ezt, sajnos, csak a fiaim örökölték tőle.

– Még a mázkirra se mentél el, hogy imádkozz értem.

– Figyelj ide, apa! – fogtam meg mindig meleg kezét. – Most már ki kellene békülnünk. Itt az ideje. Áldjál meg, kérlek, és mentsél fel a bűneim alól. Olyan nehéz álmaim vannak.

A fejemre tette a kezét.

– Jövarechechá Adonáj vejismörechá... Az Örökkévaló áldjon meg és őrizzen meg téged, hogy mindig azt csinálhasd, amit akarsz.

Gyanakodva néztem rá.

– Ez az áldás szövege? – kérdeztem, de nem válaszolt, mert meglátta a dédunokáit.

„Kérem, tanár úr, legyen szíves mosson kezet, mielőtt a frissen szült anyához nyúl!” – mondta ismét a tanársegéd úr kissé emelt hangon. Mint már említettem, a tanársegéd úrra jellemző az indulatosság, amin sajnos nem tud uralkodni.

„Tiszta a kezem! – emelte Klein tanár úr a tanársegéd felé mindkét tenyerét kissé ironikusan. – Ma nem voltam a boncteremben, és nem vizsgáltam senkit, csak megreggeliztem. Gondolom, a kenyér, a vaj meg a sajt nem okoz gyermekágyi lázat. Vagy újabb teóriája szerint, igen?”

„Azok nem – mondta a tanársegéd. – De bizonyára kezet fogott a hallgatókkal, mikor találkoztak a...”

„Természetesen! – vágott közbe a tanár. – Vannak udvarias emberek is. Vannak udvariassági rendszabályok. Például, ha az ember találkozik valakivel, akkor kezet fog vele.”

Ezzel a tanár úr bizonyára arra célzott, hogy a tanársegéd úr, csupán hidegen köszöntette, és nem lépett oda hozzá, hogy kezet fogjanak.

A két hallgató közben befejezte a tisztálkodást. A tanársegéd úr megfogta, megnézte, sőt megszagolgatta a kezüket, és közben megjegyezte:

„Önök a boncteremből mentek a tanár úr elé, tudomásom szerint.”

Az éjszaka volt a legnehezebb. Feküdni a sötétben, hallgatni egy nő szuszogását, apró nyögését, álma hangjait, érezni az illatát, a frissen mosott bőr és a szappan szagát, egy nő kipárolgását, ami nem hagy aludni, egy nőét, akivel már annyiszor egyesültél, és aki most nem enged magához, vagyis már régen nem enged magához, és nem nyúl hozzád, és nem nyúlhatsz hozzá, mert összerándul, elhúzódik, és ha ismét próbálkozol, dühös szótlansággal néz, pedig a feleséged a nő, aki mellett nem tudsz elaludni, törvényes hitvesed, gyermekeid anyja, te pedig negyven múltál.

„Magyarország az én...”, avagy országtudományi ismeretek

Tematikus prózaösszeállítás

„Isten oldalnézetben kalap alakúnak teremtette hazánkat, balra a copf Fiume és környéke, jobbra a sild Erdély, csak később csíptek le belőle két magyarországnyit a zivataros vérszázadok.” „Magyarország történetén a kamerák hosszan elidőztek. Az operatőrök egyike még azt is kiszúrta, hogy hiányos a sorozat. A második rész nincs a polcon, mondta.” „Miért pont arabot? Magyar nem volt?”

Három helyzetjelentés, pillanatkép, három próza arról, hol élünk.