„Életem javát diktatúrákban töltöttem”
Az ÉS könyve áprilisban – Nádas Péter: Leni sír. Válogatott esszék, I. kötet. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 483 oldal, 4499 Ft
Nádas politikai gondolkodásának kiinduló pontja az 1992-ben megjelent Párbeszéd című kötet, amely 1989-ben készült beszélgetéseket tartalmaz. A könyvben Richard Swartz és Nádas beszélgetnek egymással. „Ha […] annak a változásnak, amely Európa keleti felén most elindult, van valamilyen esélye, akkor szükségszerűen el fogunk jutni egy olyan pontra, ahol éppen e kétféle tartásnak, életfelfogásnak és élettechnikának kell egymással szembesülnie. Akár élesen konfrontálódnia.” (Párbeszéd, 122.) Ez Swartz szólama, ő a konfrontálódásban, a kibeszélésben hisz, Nádas viszont azt szeretné, ha a keleti tartás hozzá tudna igazodni a nyugatihoz. 1992-ben Vajda Mihály még ezt írta: „[Vannak tényezők, amelyek] jelentősen hátráltathatják, de hitem szerint megakadályozni nem tudják valamifajta […] jóléti társadalom kialakulását. – Szabadságra ítéltettünk? Remélem.” (A történelem vége?, Századvég Kiadó, 1992, 103.)
Túl a memoáron
Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni. Tények és tanúk sorozat, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 292 oldal, 4499 Ft
A kötetben szerepel portré festőről, kritikusról, kiadóról, művészettörténészről, egyetemi oktatóról, de a legtöbbjük mégis csak íróról vagy költőről szól. Közülük egyesek közelebb, mások távolabb álltak a szerzőtől; ezért is van különös súlya a „barát” szó szigorú és takarékos használatának. A portrék ugyanakkor sohasem sablonosak: az arcképek hitelességét néha a szeretetteljes ábrázolás, néha a kegyetlen őszinteség adja. Egyszer személyesebbek, máskor rövid mű-elemzéseket is tartalmaznak. Nagyon érdekes lenne ebből a szempontból összevetni a Tandori- és a Petri-portrét. „Tandori a Weöres – Pilinszky – Nemes Nagy Ágnes – Juhász – Nagy László-korszak utáni nemzedék legnagyobb költője volt.” És nem Petri? – kérdezhetnénk. Petri egyik, a szerzőnek címzett dedikációja így szól: „Radnóti Sándornak, aki ráébresztett arra, hogy milyen nagy költő vagyok.” (197.) Nem, ebben a kötetben nem, a Petriről szóló írás ugyanis annyira személyes hangvételű, hogy költőként való értékelése föl sem merül.
A jó élet a császárkorban
Musonius Rufus és Sztoikus Hieroklész töredékei – Kebész táblaképe. Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Steiger Kornél, Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 160 oldal, 2800 Ft
Kezdjük onnan, hogy a sztoicizmus történetében a Kr. u. 1. században az etikai-egzisztenciális kérdések előtérbe kerültek a többi filozófiai diszciplínával (a fizikával és a logikával) szemben. Az etika pedig az egyes ember jól-létével foglalkozik, vagy másképp: a jó élet feltételeivel. Talán mindannyian föl tudjuk sorolni a jól ismert patenteket: a jó életet nem a külső tárgyak, nem a gazdagság és nem a hírnév, hanem a lelki béke vagy kiegyensúlyozottság biztosíthatja. Ehhez pedig bölcsességre, bátorságra és önmérsékletre van szükség. A recenzeált kötet éppen ebbe a korba, az úgynevezett „császárkorba” kalauzol minket. Méghozzá három nagyon különböző szöveggel.
Az új zene új filozófiája
Albrecht Wellmer: Esszé a zenéről és a nyelvről. Fordította Csobó Péter. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Budapest, 2019, 400 oldal, 4990 Ft
A könyv elsősorban Adornóval dialogizál – azt keresi, hogy Adorno után hogyan lehetséges a zeneesztétika; ezért a szerző különböző előadásokban és tanulmányokban többször is szembenézett az adornói koncepció korlátaival és vakfoltjaival. Talán pontosabb lenne elfogultságokról beszélni: mereven elutasítja a könnyűzenét (a dzsesszben például nem hajlandó meglátni a tiltakozási potenciálokat), és mintha előítéletesen tekintene a XX. század számos nagy zeneszerzőjére (Sztravinszkijra, Hindemithre stb.). Wellmer könyvében is vannak preferenciák, de ilyen típusú elfogultságok nincsenek. A legszebb dicséretet a könyvről talán Georg Mohr fogalmazta meg: „Mindenekelőtt szögezzük le, hogy ez fontos könyv, egy fontos témában, amely a megfelelő pillanatban jelent meg. A szerző nem csak azzal gyakorol ránk nagy hatást, hogy milyen átfogóan és szuverén módon ismeri Adorno zenefilozófiai reflexióit, hanem azzal is, hogy micsoda hatalmas ismeretei vannak a »klasszikus zenéről«, Bachtól napjainkig.” (Deutsche Zeitschrift für Philosophie 2010/4. 649.)
Operett-tanulmányok?
Kálmán C. György: „Dehogyis terem citromfán”. Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó, Budapest, 2019, 238 oldal, 2600 Ft
Kétségtelen, hogy a tanulmányokon érezhető az alkalmi megszólalások könnyedsége és spontaneitása. De az elemzések ettől még az elmúlt évtizedek legsúlyosabb irodalomelméleti problémáival (is) foglalkoznak. Én azt mondanám, hogy a tanulmányokat nem az operettszerűség jellemzi, hanem inkább a kérdések burjánzása (amit a szerző is említ). „Amin nem – vagy alig – tudtam változtatni, az a kérdések mértéktelenül túltengő száma; ezek sokszor »költői« [...] kérdések, de sokszor valódi dilemmákat fogalmaznak meg.” (9.) Adorno elemzéseit követve azt mondanám, hogy a könnyű műfajok, így az operett, nem szeretik a kérdéseket. Fogadjuk el, hogy a sztenderdek alkotják a tömegkultúra meghatározó elemeit. („A sztenderdek eredetileg a fogyasztók szükségleteiből jöttek létre: ezért akceptálják őket minden ellenállás nélkül.” (Adorno: Gesammelte Schriften, 3. 142.) És ha igaz, hogy bennük a „manipuláció és a visszaható szükségletek” egyetlen körré fonódnak össze, akkor mondhatjuk, hogy a sztenderdek azt sugallják, hogy már mindig is mindenre meg vannak a válaszaink.
Meggondolnivalók
Bacsó Béla: Kép és szó. Filozófiai és művészetelméleti írások, Kijárat Kiadó, Budapest, 2019, 212 oldal, 3000 Ft
A tanulmányokban közös a mindig meglepő oldalági pillantás, amely hatalmas ismeretanyaggal, nagyon hatékonyan tud kimozdítani, kibillenteni már bevált értelmezéseket, előítéletessé merevedett megközelítéseket, kanonizált interpretációkat.
Ez a kötet biztosan nem átolvasásra, átfutásra készült, minden olvasójától nagy-nagy koncentrációt követel. De megéri. A kötetben számos olyan tanulmány van, amelynek súlya, gondolati sűrűsége egy önálló kötettel (ha nem egy fél könyvespolcnyi irodaloméval) vetekszik. Én most négy tanulmányt szeretnék kiemelni, kötelező hivatkozásokként és államvizsga-tételekként ajánlva őket.
Kedves Gyuri bácsi, kedves Mészáros
Krausz Tamás–Szigeti Péter (szerk.): Lukács György és Mészáros István. Filozófiai útkeresés – levelezésük tükrében. Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2019, 121 oldal, 990 Ft
A levelekben nyoma sincs semmiféle nyílt vagy rejtett kritikának. A tőkén túl című 1995-ben megjelent művének második kötetében azonban – csaknem negyed századdal Lukács halála után – Mészáros már élesen elhatárolódik a mestertől: „A probléma azzal volt, hogy Lukács bensőségesen elsajátította a posztrevolúciós fejlődés alapvető kényszerűségeit, nem pedig azzal, hogy holmi opportunizmussal személyesen alkalmazkodott volna a párt irányvonalához.” A különbségtevés finom, de a lényeg mégis csak ez: miközben Lukács az igazi marxista filozófia lehetőségeit kereste, belesüllyedt az 56-os forradalom utáni szituáció kényszereibe és megalkuvásaiba. Ez volt az otthonmaradás ára, mondhatná Mészáros, és Lukács most tényleg mérges lehetne.
Magyarról magyarra?
Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus. Fordította Kurdi Imre, Tatár Sándor, szerkesztette Isztray Simon. Szenzár Kiadó, Budapest, 2019, 268 oldal, 3499 Ft
Ez a kötet ugyanakkor jóval gazdagabb, mint a korábbi kiadások, méghozzá azáltal, hogy tartalmazza Nietzsche a témához kapcsolódó négy dolgozatát (Tatár Sándor igen szép fordításában). Isztray Simon utószavából megtudjuk, hogy fölmerült Nietzsche fontosabb előtanulmányainak közlése. (Ezek közül talán a legjelentősebb A dionüszoszi világszemlélet, amelyet Nietzsche Cosima Wagnernek ajándékozott. Lásd: Attraktor Kiadó, 2019.) De aztán a kötet készítői mégis inkább úgy döntöttek, hogy a hátrahagyott írásokból közölnek egy csokorra valót; kétségtelen ugyanis, hogy a mű kontextualizálását tekintve, ezek sokkal nagyobb segítségünkre vannak.
Ex libris
Radnóti Sándor: A süketnéma Isten és más bírálatok
Martin Buber: Istenfogyatkozás
Borbély Gábor: A lehetetlen másolatai
Esterházy Péter–Nádler István: Hét utolsó szó
Túl a félelmen?
Gábor György: Nem félsz book. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2018, 239 oldal, 3590 Ft
A könyv nagy érdeme, hogy a félelemmel vívott küzdelem számára talált megfelelő formai konstrukciót. Eredetileg persze nem is könyvről van szó, hanem blogbejegyzésekről, amelyek 2015 októbere és 2018 októbere között születtek. A bejegyzések punktuálisak, alkalmakhoz kötődnek, de mindig nagyon szellemesek és lényegre törőek. A félelem elkerülésének bázisa a fölény megkonstruálásán keresztül jön létre.
„Minek a filozófia?”
Tőzsér János: Az igazság pillanatai. Esszé a filozófiai megismerés sikertelenségéről. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 375 oldal, 3990 Ft
Először is próbáljuk rögzíteni az elemzés nézőpontját: általában az analitikus filozófia tekinti a filozófiát episztémikus vállalkozásnak. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy az egész koncepció Carnap metafizika-kritikáját próbálja átvinni a filozófia történetére. Carnap híres tanulmányában (A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül) a metafizikai állításokat egyszerűen értelmetlennek nyilvánította; szerinte egy logikai elemzéssel meg lehet mutatni, hogy a metafizikai állítások mind puszta „látszatállítások”. (A Bécsi Kör filozófiája, 62-63.) Tőzsér a kifejezésmódot kicsit finomítja: episztémikusan nem bizonyított és nem bizonyítható állításokról beszél. Ugyanakkor az elemzések tisztességességét mutatja, hogy a szerző ezt a diagnózist magára az analitikus tradícióra is vonatkoztatja.
„A közönség a győzteseké”
Borsi-Kálmán Béla: Pszeudo fociesszék. Széljegyzetek a futball, a politika és az irodalom határvidékéről. L’Harmattan Kiadó–Uránia Ismeretterjesztő Alap, Budapest, 2018, 228 oldal, 2700 Ft
A könyv legizgalmasabb része az Esterházy Péterről szóló hosszú esszé: „Esterházy Péterrel »éveket töltöttünk együtt futballpályán«.” (165.) Előbb a GALAMBOM FC nevű csapatban, majd az ÉS kispályás válogatottjában. Mit lehetett tanulni Esterházytól mint játékostárstól? Amikor a szerző először látta: „feltűnt nekem egy nagyorrú, viszonylag hosszú, jókötésű srác, aki boszorkányos ügyességgel s elképesztően gyorsan [...] kergette a labdát, s közben be nem állt a szája [...]. Átvillant az agyamon: de jól játszik ez a »zsidó fiú«.” (166-167.) Aztán nem sokkal később hallja, amint egy néző a szomszédjának mondja: „az ott egy gróf”. Borsi-Kálmán elszégyelli magát, mert rosszul hajtotta végre a hozzárendelést.
Új fejezet a regényirodalomban
Thomka Beáta: Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás, Kijárat Kiadó, Budapest, 2018, 264 oldal, 3200 Ft
Thomka Beáta új könyvében abból a megfigyelésből indul ki, hogy a regényirodalom történetében az ezredforduló körül nagy változásra került sor. (Létrejött egy új világ megalkotásának igénye.) A globalizációs folyamatok, a háborúk, az üldözések és az emigrációk eredményeként a kis kultúrákból érkező szerzők a nemzetközi irodalmi nyilvánosság szereplőivé válnak, abban szólalnak meg, abban próbálják kifejezni a maguk (és őseik) tapasztalatait. „A kettős kötődésű alkotóknál a származás régiójához, kultúrájához, hagyományához és az anyanyelvhez fűződő viszony kibővül a szerzett kultúra és társadalmi közeg tapasztalataival. Az eltávozás otthonról emlékezetlétesítésre, a korélmény és a nemzedéki tapasztalat átmentésére, az önazonosság reflektálására, a múlthoz való viszony újraértelmezésére készteti a kivándorlót.” (127.) Ezek lesznek az új regényirodalmi korszak legalapvetőbb vonásai.
Beszélni a zenéről
A német idealizmus és romantika esztétikai hagyománya szerint minden műalkotásnak van egy olyan reflexiós szintje, amely nem csak lehetővé teszi, de meg is követeli a fogalmi artikulációt. Ezért hiába mondanánk a legszívesebben, hogy a zenének éppen az a sajátossága, hogy valami nyelven túlit fogalmaz meg. A zenéről igenis lehet beszélni, sőt filozófiai fogalmakkal is elemezhető. A XX. századi filozófusok és esztéták közül Theodor W. Adorno tett a legtöbbet egy zenefilozófiai koncepció megalkotásáért. Az elmúlt hetekben-hónapokban két zenei monográfiája is megjelent magyarul. Az alábbiakban e két mű egy-egy gondolatából kiindulva próbálok közelíteni Adorno koncepciójához.
„Túl a marxizmus sivárságán”
Hankiss Elemér: Diagnózisok. Helikon Kiadó, Budapest, 2017, 562 oldal, 3999 Ft
A könyv műfajilag a publicisztikai szociológia (vagy a szociológiai publicisztika) kategóriájába sorolható. A szakma ezért nem is fogadta lelkesedéssel: „a szakmán belül néma csend volt a válasz”. (Hankiss Elemér: Idegen világban?, Helikon, 180.) Nem csak az volt a baj, hogy az elemzések nem empirikus bázisra épültek, nem adatokkal, korrelációs együtthatókkal és táblázatokkal dolgoztak, hanem inkább az, hogy Hankiss a nagy elméleteket (ma is tiszteletet parancsoló a kötet végén szereplő bibliográfia) esszéisztikus megközelítésekké alakította át. „Volt, aki becsülettel a szemembe mondta, hogy az, amit csinálok, nem tudomány, hagyjam abba.” (I .m. 180-181.)
„Kedves hallgatóim!”
Heller Ágnes: A filozófia rövid története gólyáknak. III. Az újkor. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest 2018, 384 oldal, 4500 Ft
A könyvben nagyjából hét előadás foglalkozik Kant és Hegel filozófiájával; ezekről sokat lehetne beszélni. De én most inkább e könyv előadásainak előzményére szeretnék vetni egy pillantást: az 1976-ban megjelent Portrévázlatok az etika történetéből című könyvben öt olyan szerzőről is szerepel egy-egy nagy-esszé, akik a mostani könyvben is meghatározó szerepet kapnak (Hobbes, Mandeville, Spinoza, Rousseau és Kant). Ám ezeknek az előadásoknak az ethoszára a legnagyobb hatást mégis az 1995-ben megjelent Leibniz egzisztenciális metafizikája című kis könyv gyakorolta.
„A jelenlegi viszonyok”
Theodor W. Adorno: Az új zene filozófiája. Fordította Csobó Péter György, Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2017, 238 oldal, 3490 Ft
A könyv két nagy fejezete egymástól hét évnyi távolságban íródott; ezeket kötötte össze Adorno egy hosszabb előszóval. A koncepció a könyv során alapvetően átrendeződik: az „új zene” a Schönberg-részben még az új „autentikus” zenét jelenti, a könyv egészében viszont már értékmentes, leíró fogalom. Így az új zene egyik vonulatát a „haladás”, a másik vonulatát pedig a „restauráció” címszavával lehet megragadni. A könyv egésze nem az új zene filozófiai transzformációja (Adorno a leginkább mindig is a Schönberg-kör filozófusa szeretett volna lenni), hanem az új zenéről szóló elemzés. Mindenesetre a bevezetés élére helyezett (Hegeltől szármató) mottó mintha még az előbbi jelentést őrizné: „A művészetben ugyanis nem pusztán kellemes vagy hasznos játékszerrel van dolgunk, hanem az igazság kibontakozásával.” (11.) De aztán a Walter Benjamintól származó felütés már azt sugallja, hogy a totalitás gyakran az extremitásokra való szétesésen keresztül bontakozik ki. (Igaz, Benjamin „filozófiai történetről” beszél; de amúgy is a filozófia és a zene között akarunk kiépíteni analógiát.)
Ricardo, kétszáz évvel később
David Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Válogatás egyéb írásokból és parlamenti beszédekből. Madarász Aladár bevezetőjével, fordította Atkári János. Napvilág Kiadó, Budapest, 2017, 563 oldal, 4200 Ft
Valamikor, amikor minden felsőoktatási intézetben tanítottak politikai gazdaságtant, a Ricardo-olvasás a marxi koncepció kanonizált helyének megerősítésére vagy megingatására szolgált. De ennek vége. Olvasókra ma a leginkább a társadalomfilozófia iránt érdeklődők köréből számíthatunk. Ezért a közgazdasági elemzéseket kerülve azt javaslom, hogy induljunk ki Marxnak a könyv felépítésére vonatkozó átfogó megjegyzéséből: „A ricardói elméletet […] kizárólag az első hat fejezet tartalmazza. Ha a mű hibás felépítéséről beszélek, akkor ez erre a részre vonatkoztatva történik. A másik rész […] alkalmazásokból, magyarázatokból és pótlásokból áll, amelyek a dolog természeténél fogva összevissza vannak dobálva […].” (MEM26 / II. 150.)
A politika morálja
Kis János: A politika mint erkölcsi probléma. Kalligram Kiadó, Budapest 2017, 566 oldal, 4990 Ft
Kant azt mondta, hogy szubjektív értelemben a politika és a morál vitája fennáll (és lehet, hogy mindörökké fenn is fog maradni). Kis János könyve egy látens kordiagnózisra látszik utalni: a rendszerváltás utáni időszak a politika „demoralizálásának” korszaka. Az 1994-es választások után Tamás Gáspár Miklós ezt írta a (baloldali) szavazókról: „Nem hisznek a politikai szabadságban. Azt hiszik, hogy az intézmények tevékenységét az önző csoportos és magánérdek irányítja. Meg vannak róla győződve, hogy a hatalom gonosz, továbbá elkerülhetetlenül korrupt. Azt gondolják, hogy a politika maga ezt csak fokozza.” (Beszélő, 1994. július 7, melléklet, 9.) A politika így (az ő szemükben) elvesztette a maga morális töltését, vagy pontosabban a maga morális impregnáltságát. Aztán jó tizenöt évvel később a magyar politika nyíltan meg is szakította a kapcsolatát a morállal. Az emberek most megkapták, amit korábban csak úgy láttak. Ilyen körülmények között, és ezekre válaszolva született ez a könyv.