Robert Schumann: Válogatott írások
Richard Wagner: Válogatott elméleti írások
Max Weber: A zene racionális és szociológiai alapjai
Arnold Schönberg et al: Írások az új zenéről

Platón: Phaidón
Fekete Éva: Lukács György
Heller Ágnes: Tragédia és filozófia
Steiger Kornél: Tanulmányok a sztoikus etika köréből

Friedrich Wilhelm Nietzsche: Jegyzetek a kései hagyatékból, I–VI. kötet. Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2016–2020, összesen 703 oldal, egyenként 2200 Ft

A most recenzeált kis kötetek összeállítója és fordítója, Óvári Csaba ezt írja: „Tudományos körökben ma már szinte közhelynek számít, hogy ilyen formában nem lett volna szabad kiadni a töredékeket […]. Bezzeg Magyarországon még az ezredfordulón se csináltak nagy problémát mindebből. Minden teketória nélkül megjelentették ezt a sokak által teljesen tudománytalannak és idézetképtelennek tekintett változatot (A hatalom akarása, Cartaphilus 2002.).” (VI. 140-141.) Egy kicsit azért szeretném védelmembe venni: a kötet tényleg botrányos, de a recepciója révén jelentős kultúrtörténeti dokumentummá vált. (Óriási hatása volt a kor morálfilozófiai diskurzusára, kordiagnózisa beépült a szociológiai koncepciókba, Martin Heidegger pedig 1936-tól e könyv alapján tartotta a maga nagy Nietzsche-előadásait). 

Valuch Tibor: Mindennapi történeteink. Válogatott társadalomtörténeti tanulmányok, Kronosz Kiadó, Pécs, 2020, 274 oldal, 3200 Ft

Az egész kötet elméleti hátterét, a második tanulmány, a „piaci szocializmusról” szóló diskurzus áttekintése adja. Mit mondtak erről a kérdésről közgazdászok, politológusok, történészek és szociológusok? A tanulmány végén a szerző „csak” néhány közös vonás meghatározására vállalkozik. (46.) Mindenesetre ez az irodalmi áttekintés nem a személyességet állítja előtérbe. Az áttekintés kiindulópontja, az elsőnek bemutatott könyv, Kornai János, A szocialista rendszer című 1993-ban megjelent monumentális munkája. Ezt követően azonban nagyrészt tanulmányokba zárt koncepciók következnek, amelyeket aligha lehet ezzel a hatalmas könyvvel egy súlycsoportba helyezni.

Ketten egy új könyvről – Vajda Júlia: Ott, akkor... Túléléstörténetek a soából, Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2020, 452 oldal, 4500 Ft

Az interjúk feldolgozása valóban bravúros; a rejtélyek ugyanis mindig más és más alakot öltenek: néha a kerülgetés, néha az elrejtés, néha a halogatás kap meghatározó szerepet. És miről szólnak a feldolgozott interjúk, így a maguk együttesében? Arról, hogy „ott és akkor” (ne is kérdezzük, hogy „hol” és „mikor”) mi történt, ártatlan és védtelen emberek százezreivel és millióival. Ott és akkor a lét valóban a halál felé irányult: mindenki ott állt a halálraítéltek sorában. De gyorsan le kell szögeznünk, hogy a könyv mégsem a halálról szól, nem a halottakról, nem a gyilkosságokról, a Dunába lövésekről és a koncentrációs táborok perfekt üzemmódjáról. Hanem a túlélőkről; akiknek a megmenekülése mégsem teljes sikertörténet.

Mészáros András (szerk.): Fi­lo­zó­fia és irodalom. Magyar Tu­do­má­nyos Akadémia–Szlovákiai Ma­gyar Akadémiai Tanács, Bu­da­pest–Somorja, 2020, 206 oldal, ármegjelölés nélkül

A végén nem tudjuk meg, hogy minden műnek van-e filozofikuma, és ha igen, mi lenne ez. Nem baj, a konferenciakötetek esetében így szokott lenni. De legalább kaptunk egy körképet.

Ferdinand von Schirach: Büntetés
Anette Hess: A német ház
Alex Capus: Léon és Louise
Ulinka Rublack: A csillagász és a boszorkány

Almási Miklós: Az abszurd Shakespeare. Rendhagyó olvasópróbák. Park Könyvkiadó, Budapest 2020, 282 oldal, 2990 Ft

Az elemzések kiindulópontja szerint a Shakespeare-darabokat egy bizonyos kétértelműség jellemzi: „A szerző mesterien bontja ki az előtér cselekményét, élvezheted, nevetsz vagy sírhatsz rajta.” (276.) Ez az a sík, amelyet Walter Benjamin kifejezésével a „kommentár” föltárhat. De e mögött van egy másik sík is, amelyen képtelen fordulatok, nehezen értelmezhető, rejtvényszerű jelenségek és események játszódnak le. Benjamin azt mondaná, hogy ennek feltárása a „kritika” feladata. Almási elemzéseinek alapvető tétele, hogy ezt a síkot (Shakespeare esetében) döntően az „abszurd” vagy az „abszurditás” fogalmával ragadhatjuk meg. Ezeket a megragadási kísérleteket nevezi Almási a könyv alcímében „olvasópróbáknak”.

Szénási Sándor: Szabadság, elvtársak! 30 éves a rendszerváltás. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2020, 194 oldal, 3600 Ft

A mindenkit foglalkoztató nagy kérdés azonban az, hogyan jutottunk el idáig, a mába: hogyan kerülhetett sor a rendszerváltás „kifordulására” vagy megtagadására? Ha az interjúk alapján ennek történetét kellene elmesélnem, talán az alábbi három idézetet használnám sarokpontként. Elek István arról számol be, hogyan került sor Csurka István megerősödésére az egykori MDF-en belül: „A társadalmi elégedetlenséget és a saját táborunk rossz hangulatát érzékelve kezdett el […] egyre gyakrabban visszanyúlni ahhoz a hagyományhoz, amit feltehetően még az apjától örökölt, és amit én plebejus radikalizmusnak nevezek. Ez a gondolkodásmód a két háború között működő szélsőjobboldalnak nagyon sok érvét, állítását felszívta magába […].” (115.)

Richard Wagner: Válogatott el­mé­leti írások. Válogatta és az utó­szót írta Csobó Péter György, for­dí­totta Csobó Péter György és Fejérvári Boldizsár. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2020, 264 oldal, 3590 Ft

A mostani könyvnek csak a horizontján jelenik meg az alkotás és az alkotó. Mindenesetre az elméletnek még lenne egy fontos lépése, amely az alkotót a közönséggel köti össze. „A géniuszt a világgal való első érintkezése arra kényszeríti, hogy önmagát eltakarja. A szabály ez: a publikum mulatni akar, próbáld meg e mulatság örve alatt elfogadtatni velük művészetedet.” (Művészet és forradalom, 222.) Mindezen végig kellett mennie, hogy Wagner elmondhassa: elméletalkotóként is muzsikussá vált. (I.m. 15.) Erről a muzsikusról mondta nemrég valaki: „egy borzalmas zseni”. (Mosche Zuckermann: Wagner, ein ewig deutsches Ärgernis.)

Popovics Zoltán és Széchényi Endre (szerk.): Esztétika – történelem – hermeneutika. Tanulmányok Kisbali László emlékére. L’Harmattan Kiadó, Budapest 2019, 266 oldal, 2290 Ft

Kisbali László a XX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben a magyar filozófiai élet legendás alakja volt. „Hírnevét, kollégáira és tanítványaira gyakorolt számottevő hatását [nem] híres könyveivel, hanem legendás egyetemi előadásaival vívta ki.” (7.) Szűkebb kutatási területe a felvilágosodás és Kant filozófiája volt. Erről mindent tudott. És mégis: a művek és a doktori értekezés valahogy nem készült el. „Súlyosan depressziós alkat volt, amin csak rontott, hogy képtelen volt munkáit bevégezni. Hiszen belátható, a szövegek lábjegyzeteinek patologikus ismerni akarása már két-három könyv után is a végtelenhez tartó exponenciális növekedést idéz elő.” (Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni, Magvető, 2019. 107.)

Balázs Zoltán – Molnár Csaba: Irányzatok a magyar politikai gondolkodásban. Jelen és múlt. Osiris Kiadó, Budapest, 2020, 374 oldal, 3980 Ft

A könyvvel a legnagyobb (átfogó) problémám a rendszerváltás implicit megítélése: ez a szerzők számára a politikai gondolkodás pluralitását és kontinuitásának helyreállítását jelenti. Így most végre itt van (itt lehet) az, ami már mindig is volt. És ez jó így. A rendszerváltás azonban legeslegelső sorban (ha ezt szabad ilyen röviden kimondani) az ország fejlődésének nyugati pályára állítását jelentette volna. Erről írta Vajda Mihály: „[Vannak tényezők], amelyek jelentősen hátráltathatják, de hitem szerint megakadályozni nem tudják valamifajta – nyilván nem a leggazdagabbak közé tartozó – jóléti társadalom kialakulását.” (A történelem vége?, Századvég, 1992. 103.) Ez a történelmi folyamat azonban jó tíz év után akadozni kezdett, majd húsz év után másfelé fordult. Tamás Gáspár Miklós már 1992-ben „a kelet-európai változásokat kiváltó liberális eszmék válságáról” beszélt. (Beszélő, 1992. május 2. 26.) Takáts József pedig megállapítja, hogy rendszerváltásban meghatározó szerepet játszó liberális eszmék „inspirálója nem a magyar liberális hagyomány volt” (i.m. 148.), így hiányoztak a beágyazódásának feltételei. És így kerülhetett újra elő „az 1945 előtt használt jobboldali radikális nyelv”. (Uo.) És most itt van.

Ketten egy új könyvről – Spiró György: Malaccal teljes éveink. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 88 oldal, 2499 Ft

A középosztály látja az alatta tátongó szakadékot, tudja, hogy van vesztenivalója, és szorong. Ezért ki van éhezve a populista ideológiákra és az archaizáló magyarázatokra. Itt a kontextus nemzetközivé tágul, miközben megállunk az előtt a nagyon fontos kérdés előtt, hogy a XXI. század második évtizedében Magyarországon hogyan kerülhetett sor a horthysta és a kádárista ideológia „sikeres és nagyszabású” szintézisére.

Ötven év szomorú története. Egy generáció perspektívájából elbeszélve. A mai fiatalok csak bizakodhatnak benne: „csak [újabb ötven év múlva] ne ez a dal legyen”. (Cseh Tamás – Bereményi Géza: Tíz év múlva.)

Borsi-Kálmán Béla: Az aranycsapat és ami utána következik. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019, 509 oldal, 8000 Ft

Egy jó fél évtizeddel később Esterházy Péter (a Termelési-regényben) már azt állítja, hogy ez a beszédmód maga is a válság része: Végh Antalnak sem sikerült elkerülnie a sportújságírás zsargonját. És talán hozzátenné: a leginkább a sportújságírásban lehet érezni a szocializmus általános nyelvrongáló hatását. De akkor hogyan beszéljünk a fociról? Először is engedjük el az eredményességre való orientációt. „A hármas – elkapkodott – bírói sípszó véget vetett a döntőnek. Valaki nyert. A közönség tetemes hányada hazafelé indult […].” Az eredmény már nem érdekes, a foci már csak az életforma elemeként vagy alakítójaként érdemel némi figyelmet. Eljött a kijózanodás ideje, és most következik egyfajta nyelvtisztítás.

Az ÉS könyve áprilisban – Nádas Péter: Leni sír. Válogatott esszék, I. kötet. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 483 oldal, 4499 Ft

Nádas politikai gondolkodásának kiinduló pontja az 1992-ben megjelent Párbeszéd című kötet, amely 1989-ben készült beszélgetéseket tartalmaz. A könyvben Richard Swartz és Nádas beszélgetnek egymással. „Ha […] annak a változásnak, amely Európa keleti felén most elindult, van valamilyen esélye, akkor szükségszerűen el fogunk jutni egy olyan pontra, ahol éppen e kétféle tartásnak, életfelfogásnak és élettechnikának kell egymással szembesülnie. Akár élesen konfrontálódnia.” (Párbeszéd, 122.) Ez Swartz szólama, ő a konfrontálódásban, a kibeszélésben hisz, Nádas viszont azt szeretné, ha a keleti tartás hozzá tudna igazodni a nyugatihoz. 1992-ben Vajda Mihály még ezt írta: „[Vannak tényezők, amelyek] jelentősen hátráltathatják, de hitem szerint megakadályozni nem tudják valamifajta […] jóléti társadalom kialakulását. – Szabadságra ítéltettünk? Remélem.” (A történelem vége?, Századvég Kiadó, 1992, 103.)

Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni. Tények és tanúk so­ro­zat, Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2019, 292 oldal, 4499 Ft

A kötetben szerepel portré festőről, kritikusról, kiadóról, művészettörténészről, egyetemi oktatóról, de a legtöbbjük mégis csak íróról vagy költőről szól. Közülük egyesek közelebb, mások távolabb álltak a szerzőtől; ezért is van különös súlya a „barát” szó szigorú és takarékos használatának. A portrék ugyanakkor sohasem sablonosak: az arcképek hitelességét néha a szeretetteljes ábrázolás, néha a kegyetlen őszinteség adja. Egyszer személyesebbek, máskor rövid mű-elemzéseket is tartalmaznak. Nagyon érdekes lenne ebből a szempontból összevetni a Tandori- és a Petri-portrét.  „Tandori a Weöres – Pilinszky – Nemes Nagy Ágnes – Juhász – Nagy László-korszak utáni nemzedék legnagyobb költője volt.” És nem Petri? – kérdezhetnénk. Petri egyik, a szerzőnek címzett dedikációja így szól: „Radnóti Sándornak, aki ráébresztett arra, hogy milyen nagy költő vagyok.” (197.) Nem, ebben a kötetben nem, a Petriről szóló írás ugyanis annyira személyes hangvételű, hogy költőként való értékelése föl sem merül.

Musonius Rufus és Sztoikus Hieroklész töredékei – Kebész táblaképe. Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Steiger Kornél, Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 160 oldal, 2800 Ft

Kezdjük onnan, hogy a sztoicizmus történetében a Kr. u. 1. században az etikai-egzisztenciális kérdések előtérbe kerültek a többi filozófiai diszciplínával (a fizikával és a logikával) szemben. Az etika pedig az egyes ember jól-létével foglalkozik, vagy másképp: a jó élet feltételeivel. Talán mindannyian föl tudjuk sorolni a jól ismert patenteket: a jó életet nem a külső tárgyak, nem a gazdagság és nem a hírnév, hanem a lelki béke vagy kiegyensúlyozottság biztosíthatja. Ehhez pedig bölcsességre, bátorságra és önmérsékletre van szükség. A recenzeált kötet éppen ebbe a korba, az úgynevezett „császárkorba” kalauzol minket. Méghozzá három nagyon különböző szöveggel.

Albrecht Wellmer: Esszé a zenéről és a nyelvről. Fordította Csobó Pé­­ter. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Bu­­dapest, 2019, 400 oldal, 4990 Ft

A könyv elsősorban Adornóval dialogizál – azt keresi, hogy Adorno után hogyan lehetséges a zeneesztétika; ezért a szerző különböző előadásokban és tanulmányokban többször is szembenézett az adornói koncepció korlátaival és vakfoltjaival. Talán pontosabb lenne elfogultságokról beszélni: mereven elutasítja a könnyűzenét (a dzsesszben például nem hajlandó meglátni a tiltakozási potenciálokat), és mintha előítéletesen tekintene a XX. század számos nagy zeneszerzőjére (Sztravinszkijra, Hindemithre stb.). Wellmer könyvében is vannak preferenciák, de ilyen típusú elfogultságok nincsenek. A legszebb dicséretet a könyvről talán Georg Mohr fogalmazta meg: „Mindenekelőtt szögezzük le, hogy ez fontos könyv, egy fontos témában, amely a megfelelő pillanatban jelent meg. A szerző nem csak azzal gyakorol ránk nagy hatást, hogy milyen átfogóan és szuverén módon ismeri Adorno zenefilozófiai reflexióit, hanem azzal is, hogy micsoda hatalmas ismeretei vannak a »klasszikus zenéről«, Bachtól napjainkig.” (Deutsche Zeitschrift für Philosophie 2010/4. 649.)

Kálmán C. György: „Dehogyis terem citromfán”. Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó, Budapest, 2019, 238 oldal, 2600 Ft

Kétségtelen, hogy a tanulmányokon érezhető az alkalmi megszólalások könnyedsége és spontaneitása. De az elemzések ettől még az elmúlt évtizedek legsúlyosabb irodalomelméleti problémáival (is) foglalkoznak. Én azt mondanám, hogy a tanulmányokat nem az operettszerűség jellemzi, hanem inkább a kérdések burjánzása (amit a szerző is említ). „Amin nem – vagy alig – tudtam változtatni, az a kérdések mértéktelenül túltengő száma; ezek sokszor »költői« [...] kérdések, de sokszor valódi dilemmákat fogalmaznak meg.” (9.) Adorno elemzéseit követve azt mondanám, hogy a könnyű műfajok, így az operett, nem szeretik a kérdéseket. Fogadjuk el, hogy a sztenderdek alkotják a tömegkultúra meghatározó elemeit. („A sztenderdek eredetileg a fogyasztók szükségleteiből jöttek létre: ezért akceptálják őket minden ellenállás nélkül.” (Adorno: Gesammelte Schriften, 3. 142.) És ha igaz, hogy bennük a „manipuláció és a visszaható szükségletek” egyetlen körré fonódnak össze, akkor mondhatjuk, hogy a sztenderdek azt sugallják, hogy már mindig is mindenre meg vannak a válaszaink.

Bacsó Béla: Kép és szó. Filozófiai és művészetelméleti írások, Kijárat Kiadó, Budapest, 2019, 212 oldal, 3000 Ft

A tanulmányokban közös a mindig meglepő oldalági pillantás, amely hatalmas ismeretanyaggal, nagyon hatékonyan tud kimozdítani, kibillenteni már bevált értelmezéseket, előítéletessé merevedett megközelítéseket, kanonizált interpretációkat.

Ez a kötet biztosan nem átolvasásra, átfutásra készült, minden olvasójától nagy-nagy koncentrációt követel. De megéri. A kötetben számos olyan tanulmány van, amelynek súlya, gondolati sűrűsége egy önálló kötettel (ha nem egy fél könyvespolcnyi irodaloméval) vetekszik. Én most négy tanulmányt szeretnék kiemelni, kötelező hivatkozásokként és államvizsga-tételekként ajánlva őket.