Csengery Kristóf

Szenvedélyes és intellektuális, zárt és feszültségteli, titokzatos és alázatos, elegáns és aszketikus – ez Ránki Dezső, egy termékenyen komplex személyiségű, kivételes, senki máshoz nem hasonlítható muzsikus, akitől a zenehallgatók világszerte felmérhetetlenül sokat kaptak, pedig aligha tesz egyebet: jobbra-balra nem pillantva, eltökélten lépdel az úton, amely rendeltetett számára.

Tovább

(Gustav Mahler, Xiaogang Ye: The Song of the Earth. Deutsche Grammophon)

Egy kínai karmester, a Sanghaji Szimfonikusok vezetője, Long Yu fejébe vette, hogy felkéri honfitársát, Xiaogang Ye-t (1955), az egyik legtermékenyebb és legsikeresebb kínai zeneszerzőt, írjon egy új Dal a Földrőlt. Legyen ez is hattételes, és persze dalciklus, akárcsak a Mahleré. A tételek pedig zenésítsék meg az eredeti kínai verseket, amelyek, tegyük hozzá, tartalmukban és megfogalmazásaikban eltérnek a Die Chinesische Flöte darabjaitól, mivel azok fordítások fordításai. A tervben nem nehéz felfedezni a szenzációkeltés szándékát, s ha hozzátesszük, hogy az ötletet felkarolta egy nemzetközi hírű lemezcég, a Deutsche Grammophon, nyilvánvaló, hogy a projekt valamennyi résztvevője erősen marketingorientált gondolkodással viszonyult feladatához.

Tovább

(Claude Debussy művei. Deutsche Grammophon)

Az alábbi bekezdésekben olyan lemezről esik szó, amelynek produkciói elsőrangúak, mondhatni osztályon felüliek, a koncepció pedig talán nem is volt tudatosan az, hogy a művészek keresztmetszetet nyújtsanak egy alkotó terméséből – a végeredmény azonban kétségkívül keresztmetszet lett, akár törekedtek erre, akár nem. Mindössze négy mű hangzik fel, ám ez a négy alkotás kulcsfontosságú, és a zeneszerző – Claude Debussy – viszonyát illusztrálja három nagy hagyományú, minden kor alkotóját megszólító műfajhoz.

Tovább

(Schubert: Winterreise. Erato)

E sorok írója nem rajongója DiDonatónak. Olykor szellemi stréberséget érez megnyilvánulásaiban: valaki meg akarja mutatni, milyen művelt és okos. Az is zavaró, hogy az énekesnőnek néha nem sikerül lepleznie önmaga iránti elragadtatását, és ez sajnos nemcsak tetszelgő fotóiról sugárzik, de alkalmanként az előadások gesztusrendszerébe is beszivárog.

Tovább

(Jean Rondeau: Melancholy Grace. Erato)

Csapongás? Igen. Hisztéria? Az is előfordul itt – de maguk a darabok sem mentesek ettől, az előadó nem olyasmit fedez fel bennük, ami lehetőségként nincs ott a kottasorokban. Modernség? Az is: sok olyan részlet akad a darabokban, amelyekben meglepő fordulatokra, fűszeresen szokatlan harmóniákra figyelünk fel. A Melancholy Grace, Jean Rondeau briliánsan szerkesztett és még briliánsabban tolmácsolt, önálló kompozíciónak beillő antológiája a lélek különleges, borúsan termékeny állapota elé tart zenei tükröt, s mutatja meg benne azt a maga sokféleségében.

Tovább

 (Benjamin Grosvenor: Liszt. Decca)

Hogyan viszonyuljon ehhez a zavarba ejtő heterogeneitáshoz a zongoraművész, amikor Liszt-lemezt készít? Hogyan válogasson? Amilyen sokféle az életmű, olyan sokféle műsorszerkesztési elv lehetséges. Szembe is lehet szegülni a szédítő változatosság alapélményével, éppen az ellenkező tartalmú tulajdonságra: az egységre koncentrálva. Menedéket kínálhat a gyűjteményes kiadványok koncepciója: lehet lemezt összeállítani Liszt kései darabjaiból, lehet minden mást mellőzve a rapszódiákra összpontosítani, lehet hiánytalanul lemezre játszani a teljes Années de pèlerinage-t vagy az összes Transzcendens etűdöt, és lehet kizárólag operaparafrázisokból készíteni CD-t. Valamennyi döntés létjogosult, de azért van abban valami magasrendűen izgalmas, ha egy zongoraművész úgy állít össze antológialemezt Liszt műveiből, hogy a válogatás a sokarcúságra, a hangütések, formák, terjedelmek, műfajok és faktúrák gazdag skálájára hívja fel a figyelmet.

Tovább

(Hindemith: Wind Sonatas. Les Vents Français. Warner Classics)

És Hindemith? „Kicsoda? Ki az a Hindemith?” – felel a kérdésre kérdéssel a magyar zenehallgató, hiszen a XX. század egyik legjelentősebb zeneszerzőjétől szinte soha, semmi nem szólal meg magyar hangversenytermekben. Enyhíti a mellőzés tényét, hogy Hindemith német kortársai: Schönberg, Berg, Webern is mindmáig hasonló elutasításban részesülnek? Aligha, mivel az új bécsi iskola triászával ellentétben Hindemith zenéje tetszetős, könnyen befogadható, megkockáztathatjuk: szórakoztató – nem véletlenül kereste kenyerét szerzőjük fiatalon tánczenekarokban.

Tovább

 (Jörg Widmann és a Budapesti Fesztiválzenekar. Budapest Music Center, június 5.)

Mindig érdekes olyan karmester vezénylését figyelni, aki zeneszerző. Másképp nyúlnak a művekhez. Többségük a dirigálás manuális részét unortodox módon értelmezi – így tesz Widmann is, nem sokat törődve ütéstechnikával, és nem használva pálcát. Ugyanakkor egyfelől a zene belső tartalma, logikája, másfelől mélyről fölfakadó indulati töltése nagyon is érvényesül muzsikálásában. A Fesztiválzenekar, amely a teljes koncerten tudása legjavát adva, lelkesen és magas színvonalon játszott, kitűnő produkciót nyújtott Jörg Widmann vezetésével.

Tovább

(Balog József zongoraestje. Zeneakadémia, május 12.)

Balog József mindvégig spontán lendülettel, szuggesztívan tolmácsolta az est gazdag és heterogén programját. Muzsikálását nem „reprezentációs” célú, sokkal inkább indulathordozó virtuozitás jellemezte: olyan pergés, pezsgés, máskor szikrázás, amely a művek emocionális tartalmait segítette felszínre. Lélegző tagolással, sok színnel, változatos dinamikai kidolgozással és életteli hangsúlyokkal zongorázott, fogékonyan az egymástól jelentősen eltérő hangvételek iránt, s így sikerült méltó módon érzékeltetnie az antológia stiláris sokféleségét.

Tovább

(Kamara-kör: Stravinsky-est. Zeneakadémia – április 27.)

A fiatal muzsikusokból alakult, Radnóti Róza zongoraművész által vezetett Kamara-kör hangversenyének műsora az egyik legleleményesebb koncertprogram volt, amelyet valaha hallottam. Két leheletrövid mű vezette be az esemény két részét, mindkettő két-két fúvósra íródott (Fanfár egy új színház felavatására – két trombita; Lied ohne Name – két fagott), s mindkettő után egy-egy hosszabb, nagy jelentőségű mű következett, pontosabban egy-egy nagy mű szvitváltozata, illetve átirata (A katona története – szvit hegedűre, klarinétra és zongorára; Tavaszi áldozat – átirat zongorára, négy kézre). Rövidség és hosszúság, csekély jelentőség és kivételes súly, alkalmi darab és fontosnak szánt kompozíció, más alkotóperiódusok – mindegyik műben ott az átütően meggyőző csúcsteljesítmény varázsa egyfelől, a személyiség eltéveszthetetlen, hiteles kézjegye másfelől.

Tovább

(Haydn, Mozart: Flute Quartets. Noémi Győri, Katalin Kokas, Péter Bársony, Dóra Kokas. Hungaroton)

Ha Mozart ki nem állhatta a fuvolát, annál nagyobb teljesítmény, hogy olyan hajlékony dallamokat, olyan délceg futamokat, olyan madárdalt megszégyenítő csicsergést, olyan vallomásos, bensőséges lassúkat tudott írni a nemszeretem instrumentumra, amilyenek ezekben az alkotásokban sorjáznak. Mi történt volna, ha még szereti is a hangszert!

Tovább

(Elgar-hegedűművek. Decca)

Hogy Elgar iránt manapság élénk az érdeklődés a brit zeneéletben, mutatja, hogy a Hegedűversenyből a közelmúltban két felvétel is napvilágot látott, szinte egyszerre: Renaud Capuçon az egykori ősbemutató zenekarával, a Londoni Szimfonikusokkal, Simon Rattle vezényletével vette fel (Erato), Nicola Benedetti pedig a Londoni Filharmonikusokkal – a karmester ezen a lemezen Vladimir Jurowski (Decca). E sorok az utóbbi CD-ről szólnak: tekintettel arra, hogy ennek szólistája a kevésbé ismert, erre indokoltabb felhívni a figyelmet.

Tovább

(Ilja Gringolc, Liszt Ferenc Kamarazenekar – BMC, március 10.)

Vagyis Ilja Gringolc, aki nem tartozik az ortodox historikus régizenei előadók táborába, tőről metszett korhű előadást produkált, s ez igencsak elismerésre méltó. Ami az „izgalmat” illeti: a remek szólista szuggesztívan, szenvedélyesen, nagy lendülettel és spontán gesztusvilággal játszott, megkérdőjelezhetetlen világklasszis produkciót hozva létre.

Tovább

(Johann Sebastian Bach: Solo Cello Suites. Miklós Perényi. Hungaroton)

Perényi Miklós muzsikálásában több nagy hagyomány öröksége él tovább. Tanárai, Zsámboki Miklós és Banda Ede révén a Popper Dávid nevével fémjelzett iskola leszármazottja, ugyanakkor Pablo Casalstól is éveken át tanult, mesterkurzusainak rendszeresen meghívott, visszatérő hallgatójaként, és művészetének további inspirációforrása volt negyedik mestere, az olasz Enrico Mainardi játéka. Nagyságrendjét, hangszeres tudását, elmélyültségét tekintve Perényi Casals méltó utóda, a zenésztársadalom úgy tekint rá, mint minden idők egyik legnagyobbjára. A Bach-szvitek az ő művészi imázsában legalább olyan jelentőségűek, mint a Casalséban.

Tovább

(Danyiil Trifonov: Silver Age. Deutsche Grammophon)

De szálljunk le az ezüstkori lóról, hiszen a művelt és érzékeny Trifonovot nem azért szereti a közönség, mert nagy gondolkodó, hanem mert páratlan zongoraművész. A lemez műsora kétségkívül szeszélyes (az egyetlen igazi összekötő kapocs a darabok között, hogy valamennyi orosz) – de mit számít mindez, ha meghalljuk, hogyan játssza a kompozíciókat Trifonov!

Tovább

 (Kokas Katalin, Kelemen Barnabás és barátaik – Zeneakadémia, február 2.)

A Fesztivál Akadémia Budapest két művészeti vezetője, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás alapította meg a FAB Ensemble elnevezésű, alkalomról alkalomra változó összetételű együttest, amelynek tagjai néhány napja a Zeneakadémián adtak kamaraestet. Három produkciót hallottunk, három remekmű szólalt meg: az első részben két magyar alkotás, a másodikban egy francia.

Tovább

 (Edward Elgar: Sea Pictures, Falstaff. Elīna Garanča, Staatskapelle Berlin, vezényel Daniel Barenboim. Decca)

Magam pár éve a kanadai alt, Marie-Nicole Lemieux lemezét hallgatva tanultam meg csodálni Elgar rendkívüli szépségű művét. Most  Elīna Garanča egy igazi világsztártól elvárható pontossággal, részletgazdagsággal és igényességgel tolmácsolja, költői-érzékeny énekének hátterét pedig Barenboim vezényletével puhán és árnyalatokban bővelkedve vázolja fel a Staatskapelle Berlin.

Tovább

Valóban ilyen egyetemes zeneszerző Beethoven? S ha igen, mi teszi azzá? A két lemez előadásai egyszerű, hiteles, maguktól értődő válaszokat adnak a kérdésre. A tolmácsolások a művekben felmutatják az általános érvényűt: az interpretációk rávilágítanak arra, hogy Beethovennek sikerült hangokban ábrázolnia olyan indulatokat és érzelmeket, olyan hiteket, reményeket, haragokat, kétségbeeséseket, mámorokat, amelyek az emberi lényre mindenhol és mindenkor jellemzők, a bennünk rejlő közösre mutatva. E lemezek tanúsága szerint Beethoven korok és nemzetek felett áll, ez művészetének legfontosabb tulajdonsága.

(Daniel Lozakovich, Seiji Ozawa: Beethoven. Deutsche Grammophon, Decca)

Tovább

(Sergei Babayan: Rachmaninoff. Deu­tsche Grammophon)

Aki Babayannal Rahmanyinovot hallgat, kíváncsi lesz, hogyan játssza ez a zongorista a klasszikus repertoárt. Babayan ugyanis nem „romantikus pianista”, aki csak a virtuóz XIX. századi vagy századfordulós szerzők bravúrdarabjait nyüstöli, azokat, amelyekben lehet a technikát abszolutizálni a zene rovására. Játéka nem egy „Rahmanyinov-specialista” muzsikálása – és a szó jó értelmében nem az. Úgy szólaltatja meg Rahmanyinovot, mint bármilyen más zenét: számára nem a zongora a fontos, és nem is a virtuozitás, hanem a tartalom.

Tovább

(Beethoven: Songs and Folksongs. Warner Classics)

Ian Bostridge kivételes, nagy formátumú művész. Az előadóművészek ritka típusát képviseli: kifinomult értelmiségi, Dietrich Fischer-Dieskau, Peter Schreier, Hermann Prey vagy épp Peter Pears szellemi rokona és hagyományainak folytatója, akinek produkcióiban meghatározó a lélektani elemzés, elsőrendű fontosságú a szöveg, különlegesen aprólékos a megmunkálás, érzékeny a részletezés. Minden hang, minden hangsúly, minden színárnyalat, minden leheletnyi lassítás vagy gyorsítás fontossággal bír és üzenetet közvetít.

Tovább
Élet és Irodalom 2021