Gergics Enikő

(Schwechtje Mihály: Hajtűkanyar Autósiskola, Füge Produkció, Jurányi Ház, szeptember 1.)

Itt kezdődik a valódi téma: a bűnügyi köntösbe burkolt folyamatábra arról, mi mindenre képes a hatalom, hogy eltussolja akár azt is, amit el sem követett, és miként mocskolódik be szinte elkerülhetetlenül egy politikai mozgalom. Az egyetemfoglalás mint forrásanyag érezhető a háttérben, az előadás ugyanakkor egyértelműen egy valóságból kiemelt, fiktív mindenkori jelenben játszódik, ahol – mit ad isten – pont ugyanaz a társadalmi éghajlat. Az írót-rendezőt a rendszerszintű érdekli, nem a konkrét.

Tovább

(Bess Wohl: Válaszfalak, Orlai Produkciós Iroda, aug. 12.; Szokol Judit–Fabacsovics Lili: Csend-etűdök, ESZME, Szkéné, Szentendrei Teátrum, aug. 14.)

A fiatalabb testvér nyíltan meleg agglegény, drámatanár és főként drámakirálynő, Nagy Dániel Viktort nem lehet irigyelni ezért a hálátlan szerepért, amiben még a humor is gyorsan elfárad. Brian nem pusztán a filmvígjátékokban bevett kellékké vált, sztereotip meleg férfi kellemetlenül kétdimenziós skicce, hanem egyenesen rosszindulatú paródia; nehéz ebben az ábrázolásban az ún. meleglobbi színházi előretörését látni. Feltételezhetően nem rendezői döntés, hogy az ő alkalmi szexpartnerjelöltje lesz az előadás egyik legjobban integrált személyisége: inkább Rohonyi Barnabásnak sikerül bámulatosan eltalálnia az arányokat ebben a jelenetszerepben, hogy kiszolgálja a helyzetkomikumot, de mégse váljon ő is karikatúrává.

Tovább

(Márfi Márk: Telik – Egy óra az életedből, Fekete Ádám: A rét, FAQ Színház, THEALTER, 2021. augusztus 4. és 6.)

Látványos az alkotói szándék, ne tudatosan, hanem zsigerileg hassanak: a szorongás anyanyelve az absztrakt. Talán kihúznak ezek a gondosan szerkesztett mondatok valamit a néző tudattalanjából, talán nem, az ilyen előadásról már azt is jó elmondani, hogy a mélyben lappangó nyugtalanság köré húzott héj legalább elég vicces.

Tovább

(Dennis Kelly: Árvák. Rendező: Horváth János Antal. MANNA, Szentendrei Teátrum, MűvészetMalom, 2021. július 16.)

A cselekmény kulcstémaként a fajgyűlölet köré szerveződik, szereplői kétharmadrészt rendezett életű középosztálybeliek, akik híresen rossz környéken laknak, előfordulhat például, hogy a fehér családapát megtámadja az utcán egy kiskorú ázsiai banda – van tehát kézzelfogható ok másokkal szemben bizalmatlannak, sőt előítéletesnek lenni, és összezárni a hasonlókkal. Hiába készült azonban még meleg fiatalok beszámolóival keretezett videóelőzetes is, ez az előadás akkor sem szól különösebben a xenofóbiáról. A drámának is inkább csak apropót biztosítanak a társadalmi fenomének és extrém szituációk, Horváth János Antal erősen színészközpontú rendezése és a három színész makronagyítású játéka pedig nagyon megnehezíti, hogy az egyének helyén jelenségeket lássunk.

Tovább

(Beckett: A játszma vége, Caragiale–Mohácsi testvérek: Farsang, avagy ez is mekkora egy tahó! – Weöres Sándor Színház, Szombathely)

Az ürességből, ciklikus szenvedésből a végső befejezésbe vonszolódó előadásban nem a szöveg héjának abszurd nihilizmusa dominál, úgy tűnik, Zsótér Sándor rendezése inkább annak óvatos felrepesztésével az alatta húzódó egzisztenciális szorongást és abban a mélyen emberit igyekszik feltárni.

Tovább

(Harold Pinter: Hazatérés, r.: Ascher Tamás, Miskolci Nemzeti Színház, június 26.)

A Hazatérés annyiból még kíméletesebb is a nézőhöz, hogy legalább jól átláthatóan két, közérdeklődésre többnyire számot tartó témával foglalkozik: a hatalomgyakorlással és a szexszel. Miskolcon Ascher Tamás rendezése továbbá az abszurdra adott válasz gyanánt, az értelmezési kísérletek közben kialakuló kínos nyugtalanság alternatívájaként sűrűn felkínálja a röhögést is a nézőnek.

Tovább

(Tasnádi István: Kartonpapa. Nézőművészeti Kft., Szkéné Színház, június 13.)

Tasnádi István a saját drámáját rendezi, a Kartonpapát eredetileg a székesfehérvári Vörösmarty Színház felkérésére írta meg 2018-ban. Nincs semmi finomkodás ebben a rendezésben, direkt hangokra, konkrét interakciókra instruálja a színészeket; közbevetések nélküli információadagolás nyomán bontakozik ki a cselekmény és épül ki a szereplők titkolt gyarlósága. Van némi kabaréíz is ebben a színpadi elrendezésben, a színészek között természetellenesen nagyok a térközök, a párbeszédek ütemét a sűrű csattanók vezetik. Ennek megfelelően sok a szövegben a változatos erejű poén, de ezek fő eszközként hamar bevetté is válnak, egymást gyengítik, ellenállóbbnak bizonyul a nonverbális humor.

Tovább

(Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia. Rendezte Kocsis Gergely. Átrium, május 22.)

Kovács Máté úgy hajszolja a szórakoztatást, mintha sprintelne, szinte olyan dinamikával játszik mint színész, mint ahogy az előadásbeli fiú tépi a ribizlit a boldogabb jövő reményében. Nem lehet itt megpihenni, és pláne nem lehet elmélyülni azokban a pillanatokban, amelyekről feltételezhető, hogy esetleg alkalmasak volnának erre. Ezekből egyébként nem sok van. Előkészítést igényelne például az a momentum, amikor a fiú az apját látogatja a kórházban, és ebben a kritikus helyzetben nem tudnak mit mondani egymásnak. A szövegek azonban az elmosott határvonalak ellenére különálló elemek maradnak, nem adnak lehetőséget további építkezésre.

Tovább

(Shakespeare/37 I–VII., TRIP Webszínház x Budapesti Tavaszi Fesztivál, április 14-től)

Hiába a különleges helyszínekkel operáló látványos megoldások, a tisztességgel küzdő színészek, a projektet áthatni látszik az a meggyőződés, mintha Shakespeare-hozzáírásokat színpadra vinni valami reveláció lenne, ami már önmagában is elég, de alaposan a korunkba átültetve aztán biztosan.

Tovább

(Ex Katedra – Tanmesék a 90-es évekből. Rendező: Boross Martin. Stereo Akt–Füge Produkció, SzínházTV, április 27.)

A kilencvenes évek és a kelet-európaiság át van passzírozva ugyan a kisiskoláskor, kiskamaszkor szűrőjén, de a címadás ellenére az általános iskolai élmények és az ex katedra mikroagressziók mégsem annyira jelentős részét teszik ki az előadásnak. Kisebb részben a felnövésről magáról, nagyobb részben pedig ennek a közös idő- és tércikkelynek a megéléséről szól, amiben persze meghatározó az iskola mint helyszín, de mégsem az autoriter oktatási rendszer kritikájáról van itt szó. Teljesítmény, hogy a múltba nézés nem válik lapos nosztalgiázgatássá, és valószínűleg azért nem, mert mélyreható problémafogalmazás hiányában is van tétje az előadásnak, ez pedig a személyesség. Nem csupán dokumentarista, egyenesen autobiografikus színházat látunk: a szereplők  saját korai történeteiket mondják el, és ezek relevánsak, intimek tudnak lenni mindenféle előre elképzelt iskolai tragédia nélkül is. Nem lehet bánni, hogy a tematika szervezőereje nem nyomja le a személyeset.

Tovább

(Jobb félni avagy Egység Kétség Háromság. Rendező: Kovács Dániel Ambrus. Karaván Munkacsoport, E-Színház, április 7.)

A humor áthatja a legapróbb részleteket is: Dzseni maszk híján a mobilt tartja a szája elé, István pedig úgy nyújtja át a genothermben tárolt információs füzetet, mintha egy steril kesztyűt bontana, de előtte még benyálazza az ujját, hogy jól tapadjon. Lehet méltányolni az előadás sötét, trágár, zsidózós-cigányozós-románozós poénjait is, de azért ezen a „fekete komédián” senki nem fogja hülyére röhögni magát.

Tovább
Élet és Irodalom 2021