Poros utakon lehetett a faluba jutni, Tomajig vonat, de aztán ki mit talált. Valaki stoppolt, más felzsúfolódott a buszra. Én inkább bevártam Laciékat, akik a köhögő autóval, Pestről már hajnalban elindultak. Aztán ahogy beszálltam mögéjük a hátsó ülésre, húsz grillezett csirkemell társaságában eluralkodott rajtam a nosztalgia. Eszembe jutott Ervin alakja, meg is lepett, hogy egyszerre emlékszem az arcára és a nevére is. Valami multimédiás tanfolyamra jártam, filmezni akartam, és a mezőnyből, életkora miatt kilógott ez a csendes, titkolózó figura, akiről akkor még nem sejtettem, hogy majd én is ilyenné válok, csak nőben, és sok évvel később, egy forgatókönyvírói kurzuson alakítom majd ezt a szerepet. Ervint egyszer-egyszer még felfedeztem a főváros kulturális eseményein, premier előtti vetítéseken, aztán én váltam Ervinné.

Április óta járok ki a Hunyadi térre, minden szerdán. Nyitva hagyják nekem a kertkaput, végigsétálok a paradicsompalánták mellett, belépek a szúnyoghálós ajtón, mire Richárd és Mihály sportpapucsban odacsoszog a konyhaasztalhoz, leülnek az egymásra rakott tankönyv és füzet mellé. Van, hogy óra előtt teát főznek, mesélnek a sci-fi sorozatról, amit éjszaka fejeztek be, ilyenkor a szemük elhomályosul, a szájuk maszkszerű, féloldalas mosolyra húzódik, olyanok, mint két elnagyolt prófétaarc egy rosszul restaurált freskón. Tizenhét évesek, igazi kamaszok. A székük mellől nem hiányozhat a súlyzó, a feltételes mód meg a függőbeszéd gyakorlása közben meg-megdolgoztatják a bicepszüket.

Kúti épp csak ki akarta vinni a szemetet a házból, egy szál atlétában, megszakítva a délelőtti gépelést. Gépelt ő délután is, de akkor nyugodtabban, meg-megállva, kilépve a monotonitásból, elgondolkodva az elmúlt évtizedeken. Levette orráról a szemüvegét, atlétában és sortban felállt a székéről, a konyhában kiemelte a kukából a félig tele szemeteszsákot – soha nem várta meg, hogy egészen megteljen –, és kilépett vele a jéghideg novemberi kertbe, ahol a nyár óta burjánzó gaz még mindig combig ért. A zsákot a kapun túl, az utcai tárolóba dobta. Ezután szederjesre vált bőrrel, de nyugodt tempóban visszalépdelt a házba, a konyhafal és a spájzajtó által bezárt szögbe kucorodott, még érezte, hogy felmegy a láza, majd a padlón álomba merülve, csendesen meghalt.

Bélához Berci miatt kezdtem el járni. Nem kérdés, hogy nagyon tudnak a romák; ha igazán bele akarsz csöppenni a sűrűjébe, ahol az egyszerű kottafejeknél több is rád ragadhat, akkor olyasvalaki közelébe kell férkőznöd, aki már-már a családjába fogad. Berci ezt könnyen megoldotta: koncert után megkörnyékezte az egyik jazzbanda gitárosát, és azóta is hetente jár hozzá, valahová a Klinikákhoz. Mesélte, hogy amikor sokadjára rontotta el az akkordváltást, a fazon felpofozta, akár a saját fiát. Ezt azért nem vettem be még a Bercitől sem, de az tény, hogy soha nem ismerem meg a Bélát, ha Berci nem hoz össze vele.

Neked megvallom, Asszonyom Szűz Mária: a hajóút az én ötletem volt. Édesanyánk irgalmazz, Apának nem mertem szólni róla, csak amíg aludt, megigazítottam a háta mögött a sárga törölközőt a kifakult balatoni vitorlással. Anya úgy nevetett, hogy a kezével eltakarta a száját teregetés közben, nehogy megzavarjuk Apát odabent, a fotelban. Sosem mondta, hogy Apa már régóta nem kap munkát, de én láttam az emailt Apa telefonján. Már a munkaruhája sem volt elől, hiányzott a mosásból. Miért pont hajóval, kérdezte Anya, egy hajóról az út végéig nem lehet kiszállni. Azért, mert egy vonatkocsiban nincs elég hely hármunknak, mondtam.

„Zörgetnek az ajtaján, ez veri fel az álmából. Először azon döbben meg, hogy miért keresik éjjel. Aztán meg, hogy miért kopogva. Eszébe jut az áramszünet.

Kinéz a kémlelőn, és azt hiszi, még álmodik. Az arc a nyílás optikájának torzításában is ismerős. A fiú épp a telefonját nyomkodja, annak a fényében lehet úgy-ahogy kivenni a vonásait. Megcsillan egy bajusz is az orra alatt. Csak egyszer járt itt, még a rovatszerkesztővel, amikor késő éjjel hazakísérték, a karácsonyi buli után.

A szerkesztőségi bulin még biztos nem volt bajsza. Ott mutatta be a rovatvezető őket egymásnak. Ösztöndíjas, Iránból, és Adyt fordít perzsára. Először azt hitte, hogy a rovatvezető túl sokat ivott, vagy viccel. Később ketten ücsörögtek a sarokban, egyikük sem bírta a zajt, és nem kértek pálinkát sem. Emlékszik, kíváncsi volt, mennyire tud a srác magyarul. Kérdezett tőle valamit, de a zaj akkora volt, hogy a válaszból nem értett egy szót sem, csak a fiú szája mozgását látta. Megtehette volna, hogy visszakérdez, de annyira azért nem érdekelte a dolog.”