Kontrollált kísérlet
És volt egy asszony, egy igen kövér asszony, aki annyira szerette a testét, a kerek mellét, nagy puha hasát, gömbölyű, rezgő, fehér fenekét, hogy jutalmul, hogy jól szolgálta őt, hogy annyi ölelést elfogadott, és annyi gyereket világra tolt, és annyi éneket, táncot tudott, és annyit forgolódott, ringatott, és etetett, simogatott, adott, és újra adott, ezért úgy akarta, úgy szerette volna, hogy kitegyék, hogy hullakertbe tegyék ki a húsát, hogy végre egy legyen a langyos földanyával, boszorka-széllel, nagyhajú esővel, hogy át bűzön és folyós rothadáson, a bomlás bugyborgó útjain át, elengedhesse végre örömét, megválhasson a gyönyörtől a teste, megválthasson egy új helyet magának, a körforgásban, az amorf anyagban, ami széthull és újra összeáll.
Be és vissza
Fúrja be magát a vonat a sűrű sötétbe, valahogy lesz, a holló károg, a kutya ugat, és a kis halacska, az szaporodik szorgosan, se élet, se halál ne fogyjon. Zászlók, kerekek, csizmák csattognak, ver az Isten nem bottal, ostorral és robottal, földtől égig rángasson minket végig, húzzon zsinóron, rángjunk felakasztva, jöjjön, aminek, jöjjön, akire, a jöhet akármi, nincs már csendességünk, végünk van már, végünk, előre, előre, mindig előre, az úttörő oly vidám, hogyaszívünk majdmegszakad acsitári hegyekalatt. Sárkányfog, aki él, mind reménytelen. Szörnyű idő, szörnyű idő, őrült, rémülésteli, zavart. (De míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában. Együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Igen és nem egyetlen utolsó levélben: Petőfi nem alkuszik.)
Az arcról
„Letépni egy arcot. A földre fröccsent borotvahabba ragadt magazint hirtelen mozdulattal felemelni, és akaratlanul, mégis vad erővel leszakítani róla a címlaplányt. A tegnap megcsodált, nemcsak retusálástól hamvas, zsengerózsaszín bőr, a tágra nyílt, kihívóan kék, cirmos szemek, a lakkfényes ajkak helyén: maszatosfehér űr. Mit is reméltem?
Mint aki tíz körömmel kaparja az arcát. Mint aki hamut szór a fejére, és megszaggatja ruháját. Mint aki szíjostorral veri a csupasz hátát, jajongva vonulva a tömegben a vérfoltos macskaköveken, mint akit húsvétkor felszögeznek a keresztre, hogy megtudja, mit szenvedett a napverte, csupasz dombon a húsba zárt isten. Szakad a ín, reped a csont, darabokra szaggattatik a test, őrli az idő, felőrli a szenvedés. Letéptem és eltűnt. Kidobott naptárlap, tűzbe dobott aktposzter.”
Szómágia
Jékelynek delejes ereje van, akkor is elér hozzánk előbb-utóbb, ha ellenállunk neki. Kolozsváron, a hetvenes években volt a kezemben először kötete, mégpedig gyerekversek, a Csodamalom a Küküllőn, de kellő felvezetés, szülői vagy színészi tolmácsolás híján elvették a kedvemet a különös illusztrációk és a versbeli hősnőnek (Jékely kislányának) a neve. („’Csunyinka’ – ez, ugye, különös név! / De nem jelent rútat, sem csunyát: / édesanyja, hogy ne írigyeljék, / így becézi drága magzatát.” – Micsoda ősi szómágia dereng ebben a gesztusban.) Minden amellett szólt pedig, hogy szeressem a könyvet: pompásan kezdődött, népdalokat és Kalevalát idéző hangon – ráadásul apró malmot készítettek benne (ahogy akkortájt mi is édesapámmal) – ez nemcsak idő-jelkép volt, hanem szépen „megszivárványolta” a vizet.
Áthevítés
Kellő távolságból
Ketten egy új könyvről - Seamus Heaney: Hűlt hely. Válogatott versek. Fordította Ferencz Győző, Gerevich András, Géher István, Imreh András, Mesterházi Mónika, Tandori Dezső. Az utószót írta Ferencz Győző. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010. 383 oldal, 2900 Ft
