Harcos Bálint: Széria. Su/cure sale Kiadó, Lyon, Budapest, Athén, 2023, 94 oldal, 3990 Ft

Néhány költő (Celan, Bonnefoy, Popa, Ajgi, e. e. cummings, Tandori) a szűkszavúságban és/vagy az avantgárdban talált keskeny ösvényre. Kötetcímadó ciklusában Harcos Bálint is ezen a nyomon ötvözi eredeti, csodás szintézisbe a rímes-strófikus és a szabadverset. Az 1-3 szóból álló 1-3 sorba tördelt – olykor egyszavas – versszakok katartikusan kizengő vers-egésszé forrnak a váratlanul felcsapó, egy előző sorra, vers-eleji sorvégre felelő vagy belső rímek és az atonális ritmus révén. Mint a Széria 18. darabja: „(Hogyan lehet / egy meghasadt / kő: szó?) // (Egy lehelet…) // (»Ősz, ó!«) // (Kő a vasat.) // (Micsoda hőség!) // (A pillantás ad át. / Kinek, minek, Magát.) // (De ő? Szét- / szakít. A mag-) // »Az ősz ég!« Stb.). // (Vakítanak.)”

Ha Marx csak azt írta volna, hogy „radikálisnak lenni annyi, mint a világot gyökerénél megragadni. A gyökér pedig maga az ember”, akkor egész életműve legpozitívabb aspektusát foglalta volna össze. Azt tudniillik, hogy bármilyen nem természeti tárgyat – társadalmi formákat, termelési módokat és viszonyokat, termelőerőket, gazdaságot, politikai helyzetet, fegyveres konfliktusokat – is elemzünk, tudatában kell lennünk, hogy ezek mind kizárólag az ember teremtő- (és pusztító)erejének a megnyilvánulásai. Akármilyen gépek segítségével termelünk, a legfőbb termelőerő is az ember. Ma, az érzékelhető és katasztrófával – legalábbis beláthatatlan katasztrófákkal – fenyegető klímaválság évszázadában pedig már a természeti folyamatok mögött is gyakran emberi tevékenységet, emberi viszonyokat találunk.

Bergman vallomása szerint a stockholmi Királyi Drámai Színház igazgatósága alatt felgyülemlett frusztrációját vezette le a lemondása után egy évvel megírt Rítus forgatókönyvében. „Többé-kevéssé tudatosan három karakterre osztottam magamat a filmben” – írja a filmbeli színtársulat három tagjáról, Sebastian Fischerről, Hans Winkelmannról és Theáról. A filmről és a színházról pedig azt, hogy: „Nemcsak az a rítus, amit a film végén előadnak a színészek. A rítus az a játék, amit a színész játszik a közönségével – és ez a játék a kölcsönös megalázás és a kölcsönös egymásrautaltság keveréke.”

Urbán Miklós: Huhh és hahó. Alapdemokrácia – Alapjövedelem Alapítvány, Budapest, 2020, 105 oldal, 1984 Ft

A fél évszázada Hollandiában élő költő Nikolaus Urban néven nemzetközileg elismert avantgárd képzőművész. Szobrai, fotói, rajzai, performance-ai, installációi „késél-szakadatlan” egyensúlyoznak a mulandóság és az örökkévalóság peremén, akárcsak versei. A DADA és Michaux szellemi örököseként e kötetében is szó és kép, vers és fotó androgün egységben van jelen. Amint több fotón a kisebb téglatestek és gúlák, úgy a versekben is kötetlen, kiszámíthatatlan rendben, de szilárdan kapcsolódnak a váratlan szavak, szókapcsolatok, képek, szakaszok. A klasszikus szobortorzók, tárgyak vagy rejtelmes alakzatok fotói is mindig a szomszédos versre utalnak.