Zegzugokból Nietzschében is volt elég. Életmű-főhőse, Zarathustra, mint Heidegger írja, szintén talány marad, „kérdésre méltó”, akinek útja nem a magabiztosságé, hanem a mű stílusát is meghatározó rémületé. Valóban, ha a nevetés-koszorúval magát koronázó, játékos-ironikus Zarathustrában nem látjuk meg azt, aki elfullad gondolatától, elborzad tőle, napokig lábadozik némán, arcát gúnyosan röhögő ördögpofának látja egy gyermeki tükörben, akkor nem látunk belőle semmit.

Utolsó együttállásomhoz értem Esterházyval, mégpedig épp a hűség szavával. A vonatkoztatási pont ez esetben Balassa Péter. Lássuk, miért: az igazság szóról tartott előadásban idézem Esterházyt a hűségről A szavak csodálatos életéből, aki ezt a 2003 őszi előadását az akkor meghalt Balassának ajánlja, aki viszont egykor engem művelt ki egy meleg hangú cikkben egy fogalomról, amely nem volt más, mint épp a hűség; s most e kiművelés igazságáról kellene dűlőre jutnom egy Esterházy-emlékszövegben. A konstelláció tehát röviden ez: igazság, Esterházy, hűség, Balassa, és vissza: Balassa, hűség, Esterházy, igazság.

Miről volt szó Balassával? (Mikor volt ez? Csaknem 25 éve.) Én azt mondtam: a hűség mindig tartam-kötött, emberközi, ezért emberibb arculatú, mint a hitválasztással egyszer s mindenkorra elkötelező hit. Emiatt van abban valami igazságtalan, hogy noha a hit és a hűség ugyanarra a szótőre megy vissza, a hitből filozófiai sztárfogalom lett, a hűségből viszont semmi. Igaz, írta Balassa. De ne felejtsem el, tette hozzá, hogy a hitben nincs véglegesség, benne mindig jelen van a szenvedély szakadáspillanata, a kétely fenyegetése, a kockázat, bizonytalanság; hogy az Atyában mindig ott a Fiú. Igaz, mondtam volna talán. Csakhogy.

1. Ágoston óta tudni: legkétesebb ismerősünk az idő. Legkétesebb akkor egy ismerős (grammatikai állítás), ha nonszensz már a kérdés is, láttuk‑e valaha. Az idő nem látnivaló. Nem időzik sem másban, sem máskor; azt sem tudni, van-e belőle másik. Nemlétezőnk sem képes lenni, amíg vagyunk. Nincs ismérve, így ráismerni sem lehet; ezért azt sem tudható, hogy félreismerjük-e. Látatlanban mégis rémlik, hogy az idő nem semmilyen: valahogyan történik.

Egyszer voltam egy helyen, ahol a rejtőzködő idő mintha előkúszott volna az ismeretlenéből; mindenesetre valami kétségkívül látszódott belőle az ember körül. Két hetet töltöttem ott, a valahogyan történő idő helyén, ahol egyébként semmi különös nem történt. Jó másfél évtizede volt. Most, hogy végére értem egy könyv írásának az időről, mely Kant időfelfogását nyomozta (Tempus absconditus), elővettem akkori jegyzeteimet. Képtelen kívánság, mégis jó lenne tudnom, már nem egy klasszikussal, hanem magammal beszélgetve, mit tarthatok képnek az időről.

Utóvégre a könyv nézőpontra tenne javaslatot időügyben, mondván Wittgensteinnel: „Nézd így a dolgokat!” Dolgok még csak-csak nézhetők így vagy úgy. De minek nézhet ki az idő?

Radnóti Sándor a stílus legértőbb tisztelői közé tartozik, s az értők vitatva tisztelik azt, amit értenek. Amikor a néha túlhabzóan egyediség-rajongó 80-as évek, mint írja, már a stílust keverték „rossz hírbe”, s ezért a „teoretikus átvilágítása lekerült a napirendről”, akkor az ő korszerűtlen elmélkedése éppen a stílus elméleti kétességére kérdezett. Elidőznék még ennél. A stíluselméletek robbanásveszélyes tájain amúgy is oly hamar beérik a kérdezőt – hogy Radnóti kedvenc szavával szóljak – a következmények.

„A filozófia létesülőben lévő értelem”
 (Merleau-Ponty)

1.

Az ész fároszába vetett vakhitek közt van két igen erős. Az egyik szerint a teóriákban nem munkálnak „gondolkodási stílusok”, sem történetileg, sem konceptuálisan. A másik szerint (s most erről lesz szó) a teóriák, köztük a filozófiáé is, csak „közéletet” élnek, nyilvánosan vitatva és cáfoltatva a mindenkori véleményközösség előtt. Ez sincs így. Van „magánéletük” is. Ez a teória-magánélet a teória s annak szerzője közti viszony. A benső „problématörténet”, ahogy a fiatal Mannheim mondja, az elmélethez fűződő szerzői bizalom, az abban vallott hit, a mellette való elköteleződés históriája.

Előszóként diagnózis: midőn ezt írtam, apám

a nyirokráktól épp tünetmentesnek találtatott.

Vannak mondatok, írja Ottlik, amelyeknél könnyű elakadni. Ottlik Medve-alteregója történetesen annál akadt el, amelyet az író születésével nagyjából egy időben a Déli-sarkot ostromló Scott kapitány írt le halála előtt naplója utolsó bejegyzéseként: „Úgylehet kár, de azt hiszem, nem tudok többet írni.”