„Kitalálták az enyhe fuvallatként ható, minden szenvedést betakaró s minden ellentétet megbékítő »szentistváni gondolatot«. Elővették István királynak fiához intézett intelmeit, melyeknek 6. fejezetében ezt olvassuk: »Mert az egynyelvű és egyerkölcsű ország gyönge és törékeny, azért parancsolom neked, fiam, jó akarattal őket, a jövevényeket és vendégeket tápláld és tisztességesen tartsd, hogy veled szívesebben lakjanak, mint ahogy másutt laknak«. Idegen eredetű honfitársaink ebből a szakaszból szeretnek tőkét kovácsolni, de amíg az ún. »szentistváni ideológiát« nem váltja fel egy, a magyarság életérdekeire politikailag igazabb koncepció, addig minden, ami ebben az országban történik, csak ártalmára lehet a vérbeli magyarság fejlődésének” – írta Méhely Lajos 1936 decemberében A Cél című fajvédelmi folyóiratban.

Versolvasás közben az emberen néha villámcsapásként cikázik át az esztétikai gyönyör, s olyankor többet érez annál, semhogy valami széppel találkozott, elvégre szép vers sok van, de olyan, amitől egy életre megrendülünk, József Attila utolsó éveinek termését leszámítva az egész világirodalomban kevés. Ha mégis egy ilyenre bukkanunk, költőjét óhatatlanul felértékeljük. Így jártam Éluard egyik négysorosával, amely (ha ez csak legenda, akkor kivételesen szép legenda), élete utolsó alkotása volt, s halálának másnapján, 1955 november 20-án jelent meg.