1. 1952 karácsonyán egy távoli rokontól Dickens Dombey és fia című regényét kaptam ajándékba, pontosabban nem azt, csak a regény 1945 előtti, „ifjúság számára átdolgozott” kiadását. A feszületrágók típusába tartozó idős, ezüsthajú hölgy azt remélte, hogy ez ellensúlyozni fogja a kárhozatosnak ítélt (általa Timur és bandájaként emlegetett) regényt, melynek valójában Timur és csapata volt a címe, s engem ezzel sikerül a különb erkölcs útjára téríteni. Számítása nem vált be, mert a Dombey és fia ellen tizenkét évem minden önérzete felhorgadt, tudniillik annak hajdani átdolgozója minket, kiskorú olvasókat gyakorlatilag idiótáknak tekintett, s úgy alakította át a regényt, hogy csak szipogtatásra és könnyzacskók működtetésére legyen alkalmas. Később, már felnőttként, némi elégtétellel töltött el, hogy azt a változatot nemcsak én tartottam ilyennek. Mikor a kötet nálunk újdonság volt, olvasásához épp azzal próbáltak kedvet csinálni, ami engem annak idején elriasztott: a Literatura folyóirat szemlézője szerint ez a regény „különösen ifjúsági célokra alkalmas”, s főként olyanok figyelmébe ajánlható, akik „szeretnek együtt könnyezni Di­ckensszel”, ők nyilván „sok örömöt fognak lelni a nagy író e legmeghatóbb regényében”.

De ne siessünk előre. 1919 októberében, a fehér kurzus militáns napilapjában, az Új Nemzedékben jelentette ki Gárdonyi, hogy „ma már úgyszólván nincs is magyar irodalom, csak pesti, de a magyarság lelkéhez semmi köze.” Ennek akkora súlya volt, hogy egy Avarffy Elek nevű honatya a Nemzetgyűlés 1920. április 17-i ülésén Gárdonyira hivatkozva alapozta meg kirekesztő kultúrpolitikáját: „Helyesen mondja Gárdonyi, hogy a pesti irodalom magyar szavakkal írt idegen irodalom!” Gárdonyi később is mondott ilyet, mindig politikai éllel, eltagadhatatlan antiszemita tendenciával.

Borítékolható, persze, hogy Szakály és a Veritas gárdája (a nagy történésztekintély: Boross Péter áldásával, aki idegenrendészeti eljárásnál nem látott többet a deportálásokban sem) most is azt fogja hirdetni, amivel szellemi elődeik (például Haller István, a törvény atyja, 1926-ban) elhárították az ellenérveket.