(Pintér Béla: Marshal Fifty-Six, PBEST, UP Rendezvénytér, október 16.)

De még a sztorira visszatérve: Pintér Béla ezt most egyértelműen a valóságból, a mi aktuális valóságunkból merítette, de bármennyire megcsavarta, a bemutató óta az élet még az ő legmerészebb álmait is felülírta. Mert úgy esett, hogy az öt évvel ezelőtti ötvenhatos jubileumon immáron bizonyítottan hetvenkedő Dózsa László ismét nyilvánosság elé lépett, hogy személyes megemlékezésével emelje az ünnep fényét. Hogy hol? A Színház- és Filmművészetért Alapítvány fenntartásában álló egyetemen. Úgy tűnik, tényleg színház az egész világ. Ő pedig mindig is színész marad benne.

(33 álom, Örkény Színház, október 3., 33 változat Haydn-koponyára, Örkény Stúdió, október 10.)

A futurizmus és a szürrealizmus színházeszményének felidézése a háttéranyagban, a Marinetti- és Artaud-szemelvények ugyanis teljességgel levédik Bodó Viktor rendezői eljárását, Wolfram Lotz pedig még fel is menti: a színpadon nemhogy mindent szabad, de kell is! A nézőnek itt (és most) annyi a dolga, hogy félretegye a rációt – elvégre az álomfejtés sem egzakt tudomány –, engedje működni a kollektív tudattalant, feküdjön fel az árra, és hagyja, hogy a sorjázó képek és villanások magukkal sodorják.

(Szerelmek városa, Vígszínház, szeptember 17.)

Az érzelmeken persze nincs mit magyarázni, azok csak úgy fellobbannak, és lassú tűzön perzselik az embert (vagy éppen, hogy nem), nem is ott a gikszer, hanem a motivációk hiányoznak, amelyek alakítják a viszonyokat, indokolják a jellemváltozásokat – és a sok változás közepette súlyt adnának az állhatatosságnak. Vállalt dramaturgiai döntés ez a képregényszerű montázstechnika, motivációk híján azonban kicsit parttalan a történet, a figurák pedig lógnak a levegőben, amit jelen esetben a nyitány (a szereplők bemutatása, Jerikó mint egyfajta narrátor beiktatása) próbál ellensúlyozni.

(FreeSZFE Egyesület–ESZME: Orlando, Kincsem-palota, június 16.; Dollár Papa Gyermekei: Orlando, Trafó, augusztus 31.)

A közéleti problematizálás felől közelítettem, és tessék, máris félrevittem a dolgot, mert az idén nyáron született két Orlando-feldolgozás egyike sem esik bele abba a csapdába, amibe én az imént belesodródtam. Értsd: nagyjából tesznek arra, hogy a címszereplő férfi vagy nő, hogyan lesz férfiból nő. Mert hát nem mindegy? Ugyanakkor mindkét rendező elképesztő alapossággal elemez – egymástól nagyon eltérő utakon.

(West Side Story, Szegedi Szabadtéri Játékok, augusztus 21.)

Feudalizmus XXI. századi formában – üdv a szabad világban! Erős, minimum elgondolkodtató üzenet ez abban a kontextusban, hogy nem is olyan régen még naponta jelentek meg azok a ki tudja, honnan származó hírek, hogy a migránsok nőket erőszakolnak. Megnyugtató meg- vagy feloldást persze a darab sem kínál: a rendőrség (államilag fenntartott szerv!) széttárja a karját, és a világért sem avatkozna közbe, csak nézi, ahogy a felhergelt férfiak felfalják egymást – ezt az oldalt Stohl András nagyszerűen hozza, minden szava keményen visszapattan a Dóm tér falairól, miközben az öltönye meg sem ráncolódik –, csupán egyetlen ember avatkozik közbe, a kocsma megfáradt tulaja, aki – Bezerédi Zoltán szintén nagyszerű alakításában – afféle rezonőrként lép fel: „Miért kell gyűlöletben élni? Miért kell mindig ölni egymást?”

(AlkalMáté Trupp: Jordán Adél, Benczúr Kert, augusztus 7., 20:30)

De egyszer minden szolgálat lejár, és noha szégyenkezésre senkinek egy percig sincs oka, sem a fő- és mellékszereplőknek, sem az osztályfőnök-rendezőnek, hálásan nevetve elfogadjuk a nyílt színi harakirit – pardon, szeppukut –, amelyet Máté Gábor nevében az őt évek óta nagyszerűen megszemélyesítő, hogy ne mondjuk, parodizáló Dömötör András végez el enkezével a színen. De ez a gesztus tulajdonképpen mindennek csupán logikus betetőzése, hiszen az évek során szép sorban az osztály minden tagja felvágta a hasát. Meg a szívét és az agyát. Finom pengével metszeteket vettek magukból, egymásból, tárgylemezekre helyezték őket, aztán be a mikroszkóp lencséje alá, a képet pedig ilyen-olyan felbontásban elénk vetítették.

(Catwalk Concert Productions és Soharóza: Dalok a kamrából; OPI: Budapest, Te!, Városmajor, július 8. és 22.)

Mert ha valami könnyednek tűnik és látszólag könnyedén befogadható, azaz a szórakoztató kategóriába sorolódik, attól még nem feltétlenül kell üresnek lennie – ahogyan a Soharóza spájza sem az. A Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott Dalok a kamrából az étkezés és étkeztetés aggodalmainak a karantén alatt változó tüneteit dolgozza fel látványosan és zengzetesen, emellett a szokásos módon szellemesen is. Vagyis Nagy Fruzsina jelmeztervező és Halas Dóra zenei vezető együttműködése ismét meghozta gyümölcseit (lásd a banán, barack és egyéb formájú hajcsavarókat).

(Masteroff–Kander–Ebb: Kabaré, vígszínházi változat, Margitsziget, július 9.)

Az előadás kapcsán igazából az a kérdés, a színpadi hatáskeltésen túl mi mondanivalója van a mának. A rendezés erre apró jelekkel válaszol: a látványban a kétszínűség dominál, és ebben a legritkább az egyszerű fekete-fehér, emellett Béres Attila az emberi simulékonyság széles skáláját vonultatja fel, miközben a súrlódásokat is megmutatja – mind a magánéletben, mind az úgymond művészlétben.

(Mefisztó, Átrium, június 27.)

Urbán András rendezésének tagadhatatlanul van aktuális tartalma – legfőképpen társadalmi, amibe természetesen a szakma is vastagon beletartozik –, a kiindulópont viszont inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a probléma nem kortárs, legfeljebb a vetületei változhatnak korról korra, és inkább a struktúra, egyfajta berendezkedés váltja ki. Mert ahol valaki hatalmat gyakorol, ott elnyomottak, alávetettek is vannak, ahol valaki pöffeszkedik és harsog, ott mások meghúzzák magukat, és befogják a szájukat. És a megélhetésről való gondoskodás mellett legfeljebb akadozó lendületű aknamunkára meg suttogásra telik az erejükből.

(Proton Színház/Reisz Gábor: Komolyan röhejes vagyok, Trafó – Trafik kávézó, június 14.)

A filmszerűen párhuzamos jelenetezés szépen működik a szűkös, de ügyesen – az adottságok és a technika funkcionális használatával – kitágított térben. Noha a szó szoros értelmében színpad nincs, Reisznek érezhetően van színpadi érzéke. Tökéletesen irányítja és tereli el a nézői figyelmet, jól keveri a dramaturgiai arányokat, pihenőket is ad, nem kell kapkodni a fejünket, de egy percig sem unatkozunk. Emellett érzékenyen vezeti a színészeket. Az sem tűnik véletlennek, hogy a produkciót a Proton Színház karolta fel: bár a regiszter más, mint Mundruczó Kornél rendezéseiben, a forma hasonlóan muzikális, kellőképpen nyitott ahhoz, hogy a játékban koncentrált fegyelmet teremtsen.

(Shakespeare: Lear király, Katona József Színház, május 29.)

A látvány persze fontos, de nem az a lényeg, hanem a szereposztás, az alakítások, hiszen Zsámbéki színpadán kivételesen ahány színész, annyi játékstílus – és belegondolva, különös módon éppen ez adja az előadás igazságát, teszi érvényessé ezt a történetet itt és most, ez a töredezett, sokszínű egység. A vendégként hívott Hegedűs D. Gézánál nehéz lenne jobb Leart találni a mai magyar színházban: gyönyörűen hozza annak eldöntetlenségét, hogy valóban megbomlik-e ez az elme dühödt tehetetlenségében, vagy az öregkori agylágyulás teszi, hogy képtelen értelmezni eleve ostoba kérdésére a válaszokat, amitől az egész maga képzelte – külön, más – világ borul.

(Závada Péter: A széplélek, Stúdió K / e-Színház, május 13–15.)

Závada igazából nem a történelmet fejti vissza – ahogy a rezidens színtársulat sem történelmi drámát ad elő a turistáknak, hanem „cross gender elemekkel megbolondított” játékot –, sokkal inkább az utókor (nevezzük ezt jelennek) kisemberének gondolkodását vezeti le a történelem e sajátos, ugyanakkor tipizálható karakterjegyeket mutató, egyben tagadhatatlanul olyan szegmenséből, amely sokat hozott a német és az egyetemes kultúra konyhájára. Azét a kisemberét, aki bármennyire elhivatottan és felkészülten végzi nemes munkáját, mégis örök alattvalóként tengődik a szolgáltatói szektorban. Závada érdeklődése egyértelműen esztétikai (és kicsit közéleti), hivatkozásaihoz nem árt némi, az alapnál egy fokkal gazdagabb előképzettség, ha nem is Wagnerből, mert hozzá majd mindig kapunk sorvezetőt, hanem azokhoz a referenciákhoz, amelyekkel a színpadon többször dobálóznak.

(East End: Idővonal, sétaszínház, Trafó – külső helyszín, május 9.)

A Trafó szervezésében az East End alkotócsapat Idővonal című sétaelőadása bolyongani-merengeni hívja a közönséget „a jelen mauzóleumába”, alkalmanként nyolc főt. Nyolc fő éppen annyi ember, amennyi kellő egészségügyi távolságtartással még együtt tud maradni, nem szakadozik le egymástól, ki-ki megjegyzi a másik arcát, még ha csak az együtt töltött két órára is.

Ha konkrétabban vizsgáljuk a tapsot, a Budapesti Operettszínház szemszöge nem biztos, hogy kellő alapot ad az operett műfajának egyfajta emancipációjáért kiálló Homonnay Zsolt némileg reklamáló nyilatkozatára. Szerény tapasztalatom szerint a Nagymező utcában ugyanis a taps sokkal inkább a kedvenceket jutalmazza, mint a valós napi teljesítményt: teszem azt, az éppen nem a legjobbját nyújtó primadonna akkor is nagyobb ovációt kap, mint a mellette debütáló ifjú szubrett, ha az utóbbi parádésan leénekli az előbbit a színpadról. (Nyilván Oszvald Marikát magam is szívesen és húzódozás nélkül megtapsolom bármikor – a jelenséget, a fáradhatatlanságát, a bukfenceit, a színpadi energiáját.)

(Az öldöklő angyal, Schauspiel Stuttgart, BTF, április 10–11.; A rendes lányok csendben sírnak, VígSTREAMház, március 13. és április 10.)

A különböző életkorú és életszakaszban járó három nő mindegyike a saját történetét meséli, ugyanannak a történetnek a párhuzamos mellékszálait (ez az első perctől magától értetődő), amelyek helyenként összefonódnak. Kerülgetik egymást a szűk térben, keresztezgetik egymás útját, időnként leülnek ugyanahhoz az asztalhoz, szoronganak egymás mellett a kanapén. A legfiatalabb még gyerek – és áldozat (Hilda/Márkus Luca), a középkorú (Júlia/Balázsovits Edit) elvágyódó, másra vágyó megfigyelő, a legidősebb (Erzsi/Kiss Mari) mindenekelőtt anya.

(Szavalóverseny 1–3., Katona József Színház, K:ortárs, március 13., 19. és 26.)

Háy darabja nem egyenletes – és ez bizony önmérsékletet kíván színésztől és rendezőtől egyaránt. Mert ellen kell állniuk a kísértésnek, hogy az (ön)iróniát cinizmussá élezzék, olyan óvatosan kell közelíteniük a szöveghez, hogy az elmélkedésen át-átszivárgó intellektuális fölény még véletlenül se csapjon át az olvasó lenézésébe, hogy a jelenre való (tisztán kifülelhető) utalások ne harsogják túl a költői képzeletet és játékosságot. De szerencsére mindketten remek egyensúly-, megbízható humor- és pontos ritmusérzékkel használják a bölcsészkliséket, teszik szerethetően kifejező eszközzé a sztereotípiákat, szabályozzák a kifigurázás hevét. Ahogy egyébiránt a költőnek is figyelnie kell a politikai korrektségre és a koronként változó divatokra, ha a megélhetését kockára téve egy-egy rosszul megválasztott (kenyeres vagy lánccsörgetős) hasonlattal nem akarja elriasztani a gluténérzékeny vagy nemzeti érzelmű olvasókat.

A mostani tiltakozásba a színinövendékek is nagy erőkkel beszálltak: először a strasbourgi nemzeti színház (TNS), majd a párizsi Théâtre de la Colline tereit vették birtokba. Utóbbiban az igazgató, Wajdi Mouawad nyilatkozatban biztosította őket vendégszeretetéről és támogatásáról. De nem mindenhol fogadták tárt karokkal a foglalókat: Nizzában például a vezetőség elbarikádozta a színházat, és csak szigorú feltételekkel lenne hajlandó engedni a nyomásnak. A diákok a szolidaritási gesztus mellett elkeseredésből csatlakoztak: ők nem pénzre, hanem leginkább reményre vágynak, hogy tudják, van értelme a tanulmányaiknak, lesz alkalmuk gyakorolni a hivatásukat.

(K:ortárs 1–2., Katona József Színház/e-Színház, február 12. és február 27.)

Székely Kriszta rendezése igazi színházi munka, amelyben a berendezők látványosan, már-már teátrálisan berendeznek, a derítők derítenek, az esőhöz spriccelnek, az effektek pedig színészi technikából születnek.

És az ajtón – mármint a nappalinkén – már kopogtat a Tasnádi–Ascher és a Háy–Tárnoki páros. Jöhet a K:ortárs harmadik és negyedik epizódja!

Jean-Claude Carrière a hetvenes évek elején csatlakozott Peter Brookhoz, akinek párizsi színháza, vagyis inkább kísérleti műhelye, a Bouffes du Nord 1974-ben nyitott. A negyvenes és a hatvanas évek között Brook gyakorlatilag végigrendezte London patinás és kevésbé patinás kőszínházait, rendszeresen dolgozott a Royal Shakespeare Companyval, vagyis végigcsinálta a klasszikus iskolát. De mást akart. Szóval áttette a székhelyét Párizsba, és az Athéni Timon adaptációja után Carrière-rel együtt – akinek ez csupán a második színházi munkája volt, miután Jean-Louis Barrault rátalált – belekezdenek a „színpadi elbeszélések” sorozatába, amely 1985-ben az avignoni fesztivál legizgalmasabb, a boulboni kőfejtő eleve valamiféle spiritualitást sugalló helyszínén bemutatott, mintegy kilencórás Mahábháratában csúcsosodott ki (az előadásból 1989-ben készült film).

(Lessingtage 2021 Digital, online, január 20–31.)

A hamburgi Thalia Theater és a stockholmi Dramaten (Királyi Drámai Színház) összekapcsolódásával tető alá, helyesebben képernyőre hozott digitális Lessingtage célkitűzéseit tekintve eleve „levédte” magát: a beharangozó szolidaritási gesztusként „esztétikák és stílusok eklektikus panorámáját” ígérte, és a „fesztivál” nagyjából ezt is adta. A második nap egy kisfilm erejéig (Voices of Europe) érdekes volt rendezőktől, színházvezetőktől hallani, mennyire másként fest a jelen és a jövő színházképe Moszkvában, Antwerpenben vagy Nagy-Britannia zöldellő rétjei mellett. Majd az előadás-felvételeken újra és újra szembesülni azzal, milyen más a fénytörés két és három dimenzióban (amihez most volt élő összehasonlítási alap, legalábbis azoknak, akik látták színpadon is Székely Kriszta a programban szereplő, 2016-os Nóra-rendezését).