Hetedikes voltam, tetszett egy magas, karcsú lány a bé osztályból. Vagy a céből. Moziba mentünk, utána a parkba csókolózni. Én legalábbis csókolózást terveztem. Az osztálytársaim közül már három fiú dicsekedett a hódításaival, behozhatatlan hátrány. Álltunk a lánnyal a park árnyas szegletében, a törpefenyők tompították az utcai lámpa fényét. A lány magasabb volt nálam, közel hajoltam a szájához, nem értette, mit akarok. Vagy úgy tett, mint aki nem érti. Elfordította az arcát. Legközelebb nem jött el a moziba. Levelet írtam, nem válaszolt. Levelet írtam újra, de közben elkezdődött a nyári szünet.

Miki az utca elején parkolja le a Suzukit. A telefonját nézi, Barnabásnak már hívnia kellett volna. A gimiben legjobb barátok voltak, aztán húsz évig semmi, pár éve találkoztak, most újra rendszeresen. Menj már közelebb, mondja az öccse. Majd sétálunk. Ebben a hőségben? Az utca két oldalán a kapubejárók közötti területeken végig autók állnak, a szélvédőkön az ablaktörlő lapát mögé csúsztatott A4-es papírlapok. Látod, mutat körbe Miki, nincs hely. Hunyorogva ballagnak a szederfák árnyékában. Miki öccse egy kopott Audi motorháza fölé hajol. Gépjárművét megvásárolnám, betűzi, ezt kézzel írták? A papírlap vékony, mintha spirálfüzetből tépték volna ki, a betűk formásak, vastagok, világoskék tinta. Kihúzza az ablaktörlő alól, közel tartja a szeméhez. Nyomtatott, mondja. Szándékosan olyan, hogy kézírásnak tűnjön. Filctoll. Kihúz egy másikat, a lapokat egymásra fekteti, a fény felé fordítja. Egybevág, mestermunka. De ki a fasz adná el így a kocsiját?

Behugyoztam? Már megint, a kurva életbe. Jó, nem olyan vészes, csak pár csepp. De akkor is, egyre gyakoribb. A vesém, persze, tudtam, hogy ez lesz. Mint apámmal. Nem iszom sört, esküszöm, nem iszom többet. Kettőnél többet soha. Timi hol van? Magamon hagyom a gatyát, már majdnem száraz. De a sárga folt egyértelműen látszik. Zsiráf alakú. Melyik pályának volt zsiráf alakja? A montreali nem lehet, az teknősbéka. A Hungaroring teve. Mással is megesik. Reusszal is, akkor. Harminc éve. Ha számolnám az éveket. Harmincegy. Nyolcvankilencben. A Pistons lett a bajnok. Története során először. De ki ellen? Lakers vagy Portland. Tudnom kéne nyolcvankilenctől az összes NBA-döntőst, a legyő­zöt­te­ket is. Az MVP-ket. A Pistons kilencvenben újra, de ki volt az ellenfél?

Eszterke lakása olyan, Miki itt elakad, általában itt akad el, amikor a lakás kerül szóba, nem olyan, hanem akkora, a mérete jellemzőbb, mint a minősége, nem jut eszébe az előre kigondolt hasonlat. Mint egy bálterem. Vagy könyvtár. Terjedelmes leírás következne az ingóságokról, úgymint bútorok, tonettszék, ezt megjegyezte, nem koloniál, az teljesen átlagos volna, nem is átlagos, inkább átlag alatti, majdhogynem gáz, az anyjánál van ilyen, csavart kosszarv alakú asztalláb, itt hiába keresné, benézhetne a hálószobába is, az vajon honnan nyílik, a bejáratnál balra tágas nappali, hosszú könyvespolc a fal mentén, a könyvek ábécérendben, külön a magyar, a külföldi és az idegen nyelvű irodalom, az anyjánál a gerincek színe szerint. A másik oldalon zongora vagy pianínó, nem tudja a különbséget, festmény, tippre valamelyik nagybányai, az ablak előtti állványon zöld növények, Mikinek minden zöld növény filodendron. A hatalmas, fémkeretes ablak a Dunára néz. Szalon, nem nappali.

Anyát nem érdekeltem, apu halála után sem, olyan volt, mint egy szellem, sokáig azt hittem, alkoholista vagy drogozik. A lakkozott dohányzóasztal beépített bárpultjában tartotta a fehérneműit. Tizenöt évesen macskákat tenyésztettem, az egyik rendszeresen anya fehérneműi közé kölykezett. Anya kiszedte, bebugyolálta a kölyköket, a fejét csóválta, na de, Ágika.

Nádas volt a kert végében, alatta holtág. Papó stéget ácsolt a vízre, a stéghez csónakot láncolt, a konyhaasztalfiókban őrizte a lakat kulcsát. Nővéremmel elkötöttük a csónakot, kieveztünk a holtágra, a lapályos részen a nővérem meztelenül napozott a szomorúfüzek alatt, gyönyörű, kerek melle volt, irigykedtem, reméltem, nekem is olyan lesz.

A kutyák miért mindig a hóra szarnak. A vakító fehérre. Fiatal lány sétáltatja a kutyáját, kávészínű Labrador, kecses a feje, a teste erős, húzza a lányt maga után. A lány arcán piros maszk, hosszú, vöröses haja a derekáig ér. Maszk és sapka van rajtam, csak a szemem látszik, vajon könnyebb így csajozni?, gondolom. Ha a csajok csak a szememet látják? A kutya megáll, szimatol, a járda és az úttest közötti érintetlen hóösvényre ugrik, szétterpeszti a hátsó lábait. A szem a lélek tükre. A lány türelmesen megvárja, amíg a kutya végez. Leguggol, zöld nejlontasakot húz a bal kezére, ujjait kifeszíti, megmarkolja a szart. Nem fér egyszerre a tenyerébe.

Nyolcra járok dolgozni, a XI. kerületbe, két laza séta között a négyes villamoson. Veronika a Bank Center irodaházba, a 15‑ös busszal, kilencre. Mégis előttem ébred, hajat kell mosni, sminkelni, fésülködni. Beveszi magát a szűk fürdőszobába. Kopogok, rátapadok az ajtóra, nyomakodom befelé. Legalább pisilni engedj be, kérlelem. Hogyisne, nevet, mint a kismalac a farkast. Hogy aztán bent maradj. Komolyan beszélek, mondom és tovább feszítem az ajtót. Nem vagyok felöltözve, sikoltja. Bedugom a fejem, a tükörből látom, hogy melltartóban van, bugyiban. Törölközőt csavar a felsőtestére. Ha erőszakosabb volnék, könnyedén bejuthatnék. Odabent nem férnénk el másképp, csak ha kitolja a fenekét és szorosan hozzám simul. Nem tehetne mást, ha távol akarna tartani magától.

Anyám végre kinyögi, hogy tíz óra előtt el se induljak, mert az intenzívre csak tizenegy után engednek be. Ezt eddig miért nem mondta, hogy az intenzíven van? Veszekszünk egy sort, mint általában, de nem tudok komolyan haragudni rá, ülök az asztalnál tovább, hallgatom a panaszáradatot. Apám sokat vállalt, túl sokat, ereje felett, így mondja. Ezért jött ez a második sztrók. Azt tartják, ha az első sztrók után hét év eltelik, a kockázat jelentősen csökken, nyolc év telt el, mégsem úszta meg.

Kilenc előtt öt perccel bent vagyok, de fél tízig általában nem történik semmi, kávézgatunk, a főnököt leghamarabb tíz körül látom, de gyakran csak ebéd után. Az ebédre háklis vagyok. Sok mindent elviselek az életben, családot, hülye főnököt, hisztériás ügyfelet, de az éhséget nem. Ha déli tizenkettőig nem jutok táplálékhoz, jobb, ha senki nem merészkedik a közelembe. Mégis vannak esetek, amikor a főnök vagy Kerstin, a kontrollingcsoport vezetője éppen nálam ül, amikor indulnék, és valami halaszthatatlan és létfontosságú ügyben kell egyeztetnie velem. De ez vis maior, kivédhetetlen, ez ellen nem tehetek semmit. Carlos szerint, aki a legjobb cimborám a cégnél, Kerstin belém van zúgva, ezért jár át ennyire gyakran. De Carlos mindenkit megdugna, aki mozog, szóval hiba lenne ezt komolyan venni. Kerstin, bár világhírű dudái vannak, egyébként sem az esetem.

Átölelem anyámat, a hónaljamig ér. Pirospozsgás, feszes az arca. A kuvasz a kapuban ugrál, apám rácsap az orrára, nyüszítve hátrébb húzódik. Fellendítem a frissen mosott ruhákkal, ételes dobozokkal tömött hátizsákot a vállamra, apám megpaskolja a tarkómat, lehajolok, megcsókol. Vigyázz magadra, kisfiam. A kuvasz megnyalja a kezem, ahogy a kilincshez érek. Felpakolja két mellső lábát a kerítés tetejére, kidugja a lécek között a pofáját. Liheg, vastag sugarakban ömlik a nyála. Hívjál, ha megérkeztél, kiabál utánam anyám.

Az öregember az ablak alatt, mégis sötétben ül. Be vannak hajtva a spaletták. Csak a hátsó udvarra nyíló ajtón jöhet be némi fény, de az ajtó olyan alacsony, és a hátsó udvar olyan sűrűn tele van ültetve gyümölcsfákkal, hogy a szoba nagy része, különösen ott, ahol az öregember ül, mindig árnyékban marad.

Kipattint egy sört, a kupak kiugrik az ujjai közül, begurul az asztal alá. Tíz óra van, az első sör ideje. Az öregasszony nincs itthon, a piacra ment, talán az unokákhoz, ha itt lenne, megszólná a sört. Minek iszol ilyen korán, mondaná. Apró, hajlott alakjával idegesen futkosna fel-alá a szobában. Lehajolna, felkapná a söröskupakot, a kredenc legfelső fiókjába dobná, a többi kupak közé.

Átvonul a front, ezt mondja apám. Nem értem, miért mondja, hogy átvonul, amikor három hónapja itt vannak és nem mozdulnak. Hozzánk egy tisztet telepítettek be, két szolgával, a nyárikonyhában laknak. Korán reggel mennek el és késő este, sötétedés után térnek vissza. Az iskola tornatermében és északi épületében rendezték be a főhadiszállást. Kétszázan lehetnek összesen. A mi tisztünknek fekete az egyenruhája, és saját hátaslova van. Hajnalban, napfelkelte előtt járatja meg, a nagyszoba utca felőli ablakából figyelem, a függöny mögül. Százados, mondja az öcsém, és nem hátasló, hanem táltos, fintorog. Különösek ezek a lovak, magasak, karcsúk, és apró, zömök fejük van. A szőrük fényes, olajosan csillogó. Az iskola előtti, feketefenyőkkel teleültetett parkban legelnek, a fakérgen futkározó vöröshangyákat nyalogatják.

Létezik szerelem a halál után? Kérdezi a lány, és leteszi a másfél kilós súlyokat. Alig negyedórája van csak a teremben, de a homloka közepén, ott, ahol a szemöldöke ferde vonalai összeérnek, megjelennek az első verejtékcseppek. Sűrű, barna haját szoros varkocsba fogja a tarkója tetején, szabaddá váló, magas homloka sárgásan veri vissza az edzőcsarnok fényeit.

A fiú tudja a választ, természetesen, de nem szólal meg. A lány izmos karjaira mered, ahogy az újabb, nehezebb súlyokat felemeli. Az izmok játéka elég, hogy az erekciója elinduljon. Sietve kiugrik az elliptikus gépből, hasra veti magát és nyújtani kezd, szűk, fekete microfiber nadrágja nekifeszül az edzőszivacs puhaságának.